Superman 74 évig hordta kívül az alsónadrágját, de nem ez volt az egyetlen tulajdonsága, ami miatt az utóbbi évtizedekben annak ellenére is sok kritika érte, hogy nyilvánvalóan mindörökre beleégett az emberiség kollektív tudatába, mint a modern kor abszolút, rendíthetetlen, tökéletes hérosza. A kor változik, és hajlamos maga mögött hagyni régi gyermekeit, márpedig az Acélember egy egyszerűbb, ártatlanabb, egyértelműbb kor gyermeke. A mozikban most futó film készítői bevallottan igyekeztek kicsit újraszabni a karaktert az aktuális zeitgeistnak megfelelően, és ugyanerre a képregényesek is sokszor tettek már kísérletet – hol több, hol kevesebb sikerrel. A kérdés, hogy kell-e egy naiv, idealisztikus, a világot karba font kézzel, felszegett állal, délcegen óvó hőst árnyalni, sötétebbé, realisztikusabbá tenni, nagyon is releváns. Elvégre Supermannek az a lényege, hogy inspiráljon, és utat mutasson. Ahhoz pedig olyannak kell lennie, amilyen. 
Jerry Siegel és Joe Shuster hősének első inkarnációja gonosz volt: a Nietzsche „übermensch”-ének fordításából nyert Superman név tulajdonosa világuralomra törő telepataként bukkant fel a The Reign of the Superman című novellában (1932), amit Siegel írt, és Shuster illusztrált. Az akkor csupán 18 éves alkotópáros a figurát még ponyvakrimis hőssé is átgyúrta, mielőtt megszületett a ma ismert formája, amit 1938-ban sikerült eladniuk az Action Comics című antológiamagazin első számába. Siegel és Shuster, zsidó bevándorlók gyermekei, bevándorlóvá tették Supermant is: a történet első oldala mesélte el eredetét, miszerint egy „öregkora” miatt elpusztuló bolygóról származik, ahonnan tudós apja lőtte a Föld felé egy rakétában, hogy megmeneküljön a globális kataklizma elől. A kék bolygón való landolása után egy autós találja meg, és adja be egy árvaházba, majd felnőve az igazság bajnoka lesz: jelmezben Supermanként, civilben egy Clark Kent nevű riporterként.
A sztori nemhogy nem nevezte meg a kryptoni szülőket, nem nevezte meg magát Kryptont sem, a földi nevelőszők, Jonathan és Martha Kent még nem léteztek, és nem derült ki az sem, hogy nőtt fel a főhős, és honnan kapta a Clark Kent nevet. Az eredetsztori pusztán a hihetetlen képességek gyors magyarázatára szolgált: a főhős faja millió évekkel áll feljebb az evolúciós ranglétrán, mint az emberiség, és ezért képes nagyon nagyokat ugrani (repülni ekkor még nem tudott), gyorsabban futni egy vonatnál, puszta kézzel összepréselni egy vasgerendát, és ellenállni bármilyen hétköznapi fegyver erejének. (Azt a máig érvényes magyarázatot, miszerint a karakter a Napból nyeri az erejét, csak a ’60-as években vezették be.) A korai történetekben az Acélember sokkal kevésbé volt makulátlan, mint manapság: a baloldali beállítottságú alkotópáros gondoskodott róla, hogy a karakter a kisemberek hőse legyen, aki, ha kell, a korrupt hatalommal és a nép, a béke kárára nyerészkedő iparmágnásokkal is szembeszáll, méghozzá keményen és agresszíven. 
A népszerűség azonnali volt. Az Action Comicst kis idő elteltével milliós példányszámban nyomták, a második világháború előestéjén és a gazdasági világválság sivár utóhatásai közepette reményre és inspirációra fogékony közönség zabálta a Jézus-allegóriával színezett Acélember kalandjait, és nem csak az antológiában, hanem egy, még ugyanabban az évben elindult comic stripben, és az 1940-ben elstartolt új képregénysorozatban, a Supermanben is. A siker a háború kitörésével tovább nőtt. A legelső száma címlapján Hitlert nemzeti színekben állon vágó Amerika Kapitány debütálására 1941-ig várni kellett, de Superman már 1940-ben, a Look magazin egy kétoldalas sztorijában végigsöpört az ellenséges frontvonalon, hóna alá kapta az őrült bajszos nácit, aztán tett egy kis kitérőt Sztálin kedvéért is, és mindkettejüket leszállította a genfi bíróságra (How Superman Would End the War – még a náci propaganda is reagált a történetre). Az Acélember lassan levetkőzte tipikus krimi/kalandponyvás gyökereit, barátságos, joviális lett, a kompromisszumok nélküli igazság, a szabadság, a bátorság, a tisztesség, az igaz amerikai értékek ikonjává, megtestesítőjévé vált. És persze abszolút elsőként rakétarajtot adott a szuperhősmítosznak, sőt, magát a képregényt is ő emelte be a mainstreambe Amerikában. 
Superman már a ’40-es évek elejétől betört más médiumokba is. Felbukkant regényben (természetesen elsőként a képregénykarakterek közt), rádiójátékokban, élőszereplős és animációs sorozatokban. Utóbbi, Max és Dave Fleischer mozikban vetített rövidfilm-szériája különösen híres és kultikus (ez jelentette a fő inspirációt a ’90-es évek eleji, híres Batman animációs sorozatnak is), ráadásul Superman abban repült először. De a második világháború után a jelmezes héroszok kora – mint később kiderült, ideiglenesen – leáldozóban volt. A hidegháborús és atombombás paranoia jobb táptalaja volt a brutális krimiknek és horroroknak, mint a szuperhősöknek. Cenzúra hiányában szabadon terjedtek az új, sokkhatásra építő, gyerekek által, többnyire szüleik tudta nélkül hatalmas példányszámokban elkapkodott képregények, olyan beszédes címekkel, mint a Vault of Horror, a Crime Does Not Pay vagy a Shock SuspenStories. A bili az ’50-es évek közepére borult ki, nagyjából ekkorra esett le a szülőknek, hogy miket olvasnak a csöppségeik – az ügyből kongresszusi vizsgálat lett, nem kis részt Dr. Fredrick Wertham pszichológus 1954-es hírhedt könyve, a Seduction of the Innocent miatt, ami gőzt fújtatva ment neki az egész képregényiparnak. 
És Wertham haragjának fókuszában még csak nem is a brutális krimi- és horrorképregények álltak, hanem a szuperhősök. Ő verte az asztalt Batman és Robin kapcsolatának szerinte homoszexuális színezete miatt, és kipécézte magának Supermant is, mondván: hogy tisztelhetik a gyerekek keményen dolgozó szüleiket és tanáraikat, ha ilyen nevetséges szuperhőssel mérgezik az elméjüket, aki aláássa a tisztességes emberek erőfeszítését és autoritását. Wertham máig szitokszó és gonosz poén a rajongók ajkán, és ugyan jókora gyomrost vitt be az egész képregényiparnak, Supermannek aligha tudott ártani. Ő azon kevesek közt volt, akinek népszerűsége szinte karcolás nélkül élte túl a második világháború utáni lejtmenetet és az ’50-es évek közepi boszorkányüldözést. 
Ebben pedig komoly szerepe volt a The Adventures of Superman című tévésorozatnak, amiben a főhőst George Reeves alakította. Az 1952-től 1958-ig futott széria ugyanis rendkívül sikeresnek bizonyult, bár hiba lenne azt hinni, hogy a képregényre kizárólag pozitív hatásai voltak. A kornak és a médiumnak megfelelően a show aligha tudta kihasználni a főhős adottságait, egy-két fal áttörésénél és ablakon való belendülésnél több látványosságra nem futotta. De a pénz beszél: ahogy a későbbi, infantilis, de óriási sikerű 1966-os Batman tévésorozat szellemiségét át kellett menteni a képregénybe, ugyanúgy kellett eljárni Supermannel is – a nézőknek tetszett a tévés széria, tehát azt kellett nekik adni a comicban is. Úgyhogy az Acélember, noha a ’40-es évek végére már jelentősen kitolódtak képességeinek határai (ezek miatt kellett bevezetni Achilles-saroknak a kryptonitot), megmaradt a piti gengsztereket felpofozó „kishős” szintjén, ignorálva a benne rejlő grandiózusságot. De már fújdogáltak a változás szelei. 
Az ’50-es évek második felére a karakter univerzuma bővülni kezdett. Megjelentek más kryptoni túlélők, szövetségesek (Supergirl, Krypto), majd kicsit később ellenségek is (Zod tábornok, 1961), a történetek egyre inkább eltávolodtak a realitás talajáról. Míg eredetileg Superman volt az egyetlen „fantasztikus” elem a képregényeiben, az ’50-es évek végére a kalandjai megteltek őrült tudósokkal, szörnyekkel és óriásszörnyekkel, egyéb földönkívüliekkel, robotokkal és hasonló vad sci-if és fantasy elemekkel. Ezeknek megfelelően változtak a képességei is – pontosabban, szinte korlátlanokká váltak. Fénysebességnél gyorsabb repülés, bolygók puszta kézzel való tologatása (sőt, szuperlehellettel való elfújása), időutazás, teljes sérthetetlenség. A képregények olyan irreális léptékű kalandokat kínáltak a fiatal olvasóknak, amilyenekhez hasonlóhoz sehol máshol nem juthattak hozzá. Superman népszerűségét jól példázza, hogy akkoriban még a történetei mellékszereplői is saját szériákat kaptak: Superman’s Pal, Jimmy Olsen (1954-1974), Superman’s Girl Friend, Lois Lane (1958-1974) – és akkor még ott van a Superboy, ami a főhős tinédzserkori kalandjait mesélte el.
A ’70-es évek elején a legendás Denny O’Neill igyekezett kicsit elterelni a karaktert a realitás irányába. A Kryptonite Nevermore!-ban egy robbanás ártalmatlanná teszi az összes létező kryptonitot a Földön, viszont mindennek következményeként létrejön egy bizarr, homokból összeálló Superman, ami a főhős képességeinek a felét birtokolja. A bő fél évig futott történet végén a különös teremtmény elhagyja ezt a világot – és ezzel Superman képességei tartósan a felükre csökkennek. Legalábbis ez volt O’Neill terve, de miután távozott a címtől, utódai villámgyorsan visszahozták az isteni hatalommal bíró Acélembert. A DC-nek csaknem másfél évtizedre volt szüksége, hogy belássa, O’Neill helyesen gondolkodott. A Crisis on Infinite Earths című 1985-ös crossover arra szolgált, hogy a túl áttekinthetetlenné, zsúfolttá, érthetetlenné, ellentmondásossá vált szuperhősuniverzumot leegyszerűsítse, és ennek apropójából szinte az összes karakter új eredettörténetet kapott, és tiszta lappal indíthatott. Supermant John Byrne vette kezelésbe, irányítása alatt a következő években sokkal realisztikusabbá vált – és nem csak ő, és nem csak a képességeit tekintve. Byrne az eredetet, a világábrázolást, a mellékkaraktereket is nagyszerűen igazította hozzá a modern kor elvárásaihoz, az Acélember 75 éves történetének máig ez az egyik legjobb szakasza. Mindeközben a karakter filmes csillaga leáldozóban volt. Az 1978-as adaptáció Christpher Reeve-vel (korának legdrágább produkciója, nagyjából ötször annyiba került, mint az egy évvel korábbi Star Wars) óriási sikert aratott, irányt mutatott a későbbi szuperhősfilmeknek (a 2005-ös Batman Begins is sokat merített belőle), és még nagyobbá, még jelentősebbé tette a Superman-mítoszt. De a folytatások színvonala és fogadtatása egyre romlott, míg a mozis franchise az 1987-es negyedik résszel (csak annyit mondok: falújjáépítő szupertekintet) csaknem 10 évre összeomlott (nem mintha a 2006-os adaptáció sokat tett volna a felélesztéséért). 
Byrne távozásával aztán eljött a ’90-es évek, ami nem sok mainstream szuperhős életében jelentett jót. Első atrocitás: Superman halála. Gigantikus médiaszenzáció-lufivá fújt vadbaromság, teljesen értelmetlen, ostoba, bombasztikus sztorival, és, ha a címből nem lett volna egyértelmű, a főhős elpatkolásával – látszólag. A DC lenyomta a fél világ torkán, hogy ha megveszik a képregényt, részesei lesznek egy „egyszer az életben” jellegű kultúrtörténeti eseménynek, hiszen a létező egyik legnagyobb popikon harap fűbe. Mikor a gigászi eladások és a médiavihar után kiderült, hogy az Acélember valójában nem meghalt, csak „kryptoni kómába” esett, és nemsokára ismét vígan repkedett az égen, milliók érezték átverve magukat, és ez az esemény örökre semmissé tette a halál tétjét a mainstream szuperhősképregényekben (ráadásul sokan ezt a kiábrándulást, lufieffektust is felelőssé teszik az amerikai comicipar pár éven belüli, csaknem teljes összeomlásáért). Második atrocitás: az Elektromos Kék Superman és a Vörös Superman. Egy 1998-as történetben Superman elektromos erőre is szert tett, aminek kordában tartásához egy új, kék-fehér jelmezre volt szüksége. Kicsivel később az egyik ellenségével való összecsapás következtében kétfelé szakadt – szó szerint. Onnantól volt egy kék és egy piros Superman, mindketten hősök, mindketten szerelmesek Loisba, de bizonyos jellemvonásaik megkülönböztették őket (hasonló hülyeséget egyébként már egy 1963-as történetben is eljátszottak). Végül a két Superman minden különösebb magyarázat nélkül „visszaolvadt” a jól megszokott egyetlen Supermanné, aki klasszikus jelmezét is visszakapta. 
A 2000-es években egyre több író kezdte úgy gondolni, hogy a karakterre ráfér némi polírozás: túl jó, túl egyenes, túl egyszerű. 2004-ben pl. Brian Azzarello próbálta kicsit megreformálni a mítoszt, de a For Tomorrow csak egy ellentmondásosan, zagyván írt erőlködés lett, egy szépen megrajzolt (Jim Lee) tematikai bukás (noha anyagilag sikeresnek bizonyult). 2010-ben magának J. M. Straczynskinak tört bele a bicskája az egyébként ígéretes „konfrontáljuk Supermant a mai való világgal” koncepcióba (Grounded), pedig ő a kortárs képregényírók egyik legtehetségesebbike. A probléma gyökere a változtatási szánték. Változtatni jó, változtatni szükséges, de nem azon, ami egy karakter esszenciáját képezi. Superman jó, sőt, Superman maga A JÓ. Trendek jönnek-mennek, külsőségeket, képességeket, világábrázolást stb., lehet hozzájuk igazítani – ahogy tavaly a „kívül hordott alsógatya” is eltűnt, amit egyébként Shuster azért adott az Acélemberre, mert a századelőn ez volt a cirkuszi erőemberek egyik vizuális ismertetőjegye (és ide a bökőt: a gatya, ha csak ideiglenesen is, de vissza fog még térni). Vagy lehet azt csinálni, amit Ed Brubaker csinált Amerika Kapitánnyal, Superman legnagyobb vetélytársával az „amerikai ikon” kategórián belül: szembe lehet állítani a máig tiszta és idealisztikus karaktert azzal, amit egykor képviselt, és ami mára vele ellentétben korrumpálódott. De magának a karakternek a lényegét nem szabad aktuális trendekhez hozzáerőszakolni. 
Nem véletlen, hogy az utóbbi két évtized legsikeresebb, legjobb történetei épp azok, amik keblükre ölelték Superman „egydimenziósságát”, archaikusságát, tökéletességét, hagyományosságát. Mint Joe Kellytől a What’s So Funny About Truth, Justice & The American Way? (2001), ami, ahogy a címe is mutatja, épp amellett tört pálcát, hogy az Acélembernek igenis meg kell maradnia annak, aki mindig is volt. Vagy Geoff Johns képregényei, a Last Son (2006, Richard Donnerrel, a ’78-as Superman rendezőjével közös projekt) és a Brainiac (2008), és főleg, Grant Morrisontól az All-Star Superman, ami egyfajta abszolút Superman-történet, fenséges, inspiráló, erőteljes, klasszikus jellegű és minden ízében csodálatos, mint a karakter maga. Nem az Acélembert kell hozzáigazítani a korhoz, hanem olyan történeteket kell elmesélni vele, amik az esszenciáját változtatás nélkül, érdekesen és izgalmasan fel tudják tálalni a mai olvasóknak. Igen, nehéz feladat. De nem lehetetlen. És Superman lényege éppen ez: mindig, minden körülmények közt van helyes út, és mindig meg lehet találni, és mindig végig kell menni rajta. 
