Hellboy, ez a nagy, vörös, démoni külsejű, vasmarkú és végzetkezű pokolfajzat immár teljes két évtizede veri, lövi és irtja a gonoszt, védi az emberiséget, és igyekszik megakadályozni azt az apokalipszist, aminek ő maga a fő eszköze. Mike Mignola teremtménye egyedülálló karriert futott be az elmúlt két évtizedben, a vállaltan inkább szedett-vedett elemekből, mint eredeti ötletekből köré épült mitológia pedig mára az egyik (?) legizgalmasabb és leggazdagabb az amerikai képregények világában. Ami 1994-ben egy szerény, négyrészes minisorozattal indult (A pusztítás magja), az mostanra egy komplett univerzummá nőtte ki magát, ami hat, kisebb-nagyobb rendszerességgel megjelenő szériát foglal magában. És akkor még nem beszéltünk a két (remek) mozifilmről, a rajfilmekről, a játékokról és a regényekről. Kiadója, a Dark Horse Comics a mai napot Hellboy Nappá deklarálta, amit mi itt a magunk módján, egy kis visszatekintéssel ünneplünk meg.
Ha szőrszálhasogatók akarunk lenni, akkor Hellboy valójában már 21 éves idén (és akkor még eltekintettünk Mignola egy 1991-es, Hell Boy nevű szárnyas démonkarakterétől, aki csak egy comic-conos programfüzet illusztrációjaként bukkant fel). Először ugyanis egy olasz fanzine, a Dime Press negyedik számának borítóján jelent meg 1993-ban, ahogy egy disztopikus társadalom bűnüldöző ügynökét, az 1991-ben debütált Nathan Nevert támadja meg. A pokolfajzat itt még szürke volt, és alig viselt bármilyen öltözéket, magában a magazinban pedig egyáltalán nem szerepelt. Még ugyanebben az évben megjelent az első sztorija a San Diego Comic-Con Comics 2. számában: ez egy fekete-fehér, négyoldalas adok-kapok volt közte és az egyiptomi isten, Anubis közt, és promóciós anyagként szolgált a már munkafázisban lévő első minisorozathoz. Hellboy itt nyerte el végső formáját: óriási, kőszerű jobb kezét, letört szarvait, és a mindig rajta lógó ballonkabátot (színesben, azaz vörösben pedig a Next Men egyik számában bukkant fel először, egy cameo erejéig – annak a sorozatnak az írója és rajzolója, John Byrne segített ugyanis Mignolának az első Hellboy-képregények forgatókönyvében). 
Mignola a ’90-es évek elejére már vagy 10 éve végzett kisebb rajzolói és kihúzói munkákat a Marvelnek és a DC-nek, főleg a bortóiról volt ismert (ld. az anno itthon is megjelent Batman-sztorit, a Halál a családban-t). De egy idő után rájött, hogy legszívesebben a saját, eredeti történeteit mesélné el az efféle licenszelt karakterek kalandjai helyett. Kezdettől fogva tudta, hogy milyen ponyvás-folklóros horror-fantasy feküdne jól neki, csak főhőse nem volt még a koncepciójához – ekkor jutott eszébe az említett 1991-es Hell Boy-rajza, amiből végül fokozatosan felépítette az emberiséget védelmező démon alakját. Mignola ugyan eredetileg egy csapatképregénynek képzelte el a sorozatát, vagyis Hellboy mellett lett volna még négy másik karakter – rajzolt ehhez egy vázlatot is (a széria egyik legfontosabb mellékszereplője, Abe Sapien, aki azóta saját képregényt kapott, már jól felismerhető rajta), de az ötletet végül elvetette, azon triviális oknál fogva, hogy egyik másik szereplőhöz sem tudott jó nevet kitalálni.
1994 márciusában jelent meg az első igazi Hellboy-képregény, az A pusztítás magja (Seed of Destruction) első száma. A sztori szerint a második világháború vége felé náci okkultisták egy kis, démoni lényt idéznek meg, hogy az segítse őket a szövetségesek legyőzésében – azok azonban résen vannak, lekapcsolják a németeket, és egy köztük lévő fiatal professzor magához veszi a „pokolfajzatot”, hogy emberi értékek szerint nevelje fel. 50 évvel később az immár felnőtt Hellboy a B.P.R.D. (egy természetfeletti erők ellen harcoló szervezet) tagjaként nevelőapja halálának körülményeit kutatja (és pofozza), és ezzel kezdetét veszi egy több évtizedes történetfolyam, aminek tétje természetesen az emberi civilizáció fennmaradása.
Mignola a Hellboyban a folklór, a horror, a ponyva, a kaland és a vígjáték tematikai és stíluselemeit vegyítette össze, és ehhez gazdagon merített az európai népi mítoszok egész sorából és H. P. Lovecraft munkásságából. A pusztítás magjában még főleg az utóbbit tolta előtérbe: a borzalmon alapuló, baljós atmoszférát kozmikus, felfoghatatlan rémségek fenyegetése táplálja, a csápos, nyálkás szörnyek az egész világ pusztulásának hírnökei. Ezt a komor, nyomasztó hangvételt Mignola magával a főhőssel tompítja, aki száraz humorral, hatalmas jobbhorgokkal és egy bazinagy pisztollyal száll szembe az ellenségeivel. A második sorozat, az 1996-os Ördögöt a falra (Wake the Devil) ezzel szemben már inkább a folklórból merített: egy homunculus, Hecate és Baba Yaga mellett Mignola a vámpírmítoszhoz és Frankenstein történetéhez nyúlt, és a szörnyekkel, halhatatlanokkal, bizarr kísérletekkel és egyéb furcsaságokkal teli közegből már ki sem lógott az ellenük harcba induló vörös pokolfajzat. Így lett a Hellboy a népi hiedelmek, a klasszikus rémtörténetek és Lovecraft horrorainak összemosása az ’50-es évek szörnycomicjaival és a szuperhősök világával. 
A ’90-es évek ennek az univerzumnak a felépítésével, és a karakterek elmélyítésével telt (nagyjából az 1998-as The Right Hand of Doom című sztorival bezárólag – az ezt tartalmazó kötet volt a negyedik, és az első, ami már nem jelent meg itthon). A mellékalakok, Hellboy társai, a rejtélyes származású Abe Sapien és a tragikus múltú Liz Sherman fokozatosan váltak egyre komplexebb és izgalmasabb figurákká, de a lényeg persze maga Hellboy volt, és az ő ráébredése szerepére és „végzetére” az emberek világában. A The Right Hand of Doom lebbentette fel a fátylat kőkemény jobb kezéről, és egyben a fél földgolyót hol egykedvűen, hol viccelődve végig bunyózó, az igazságért rettenthetetlenül harcoló, nemes és tisztességes főhős vállára helyezte az egész világ sorsát: mint kiderült, az ő keze a kulcs az emberi civilizáció teljes megsemmisítéséhez. Mignola arányérzéke itt bámulatos: Hellboy elgondolkodik, amikor megérti a helyzetet, majd sztoikusan tudomásul veszi azt („What a life.”), és megy tovább. Vagyis az író felvet problémákat, dilemmákat (mint ahogy a „szörny vagyok, aki szörnyeket öl” morális ambivalenciája is nem egyszer előkerül), de nem hagyja, hogy sziklaszilárd erkölcsű hősét ezek különösebben megingassák. Ellenben ezek a rövid, de annál hangsúlyosabb, rendkívül humánus pillanatok sokat tesznek azért, hogy a sorozat tényleg élvezhető és átélhető legyen, koncepciójának mindenféle vadságával együtt. 
A 2001-es Conqueror Worm komoly fordulópont volt a karakter számára: elvesztette illúzióit, és otthagyta a B.P.R.D.-t, hogy a maga útját járja – a sztori újabb demonstrációja volt annak, hogy a szörnykülsejű Hellboy emberibb, mint a legtöbb igazi ember. A következő évtizedben a történetek egyre eposzibbá váltak, ahogy a főhősről kiderült, hogy Artúr király leszármazottjaként (ugyanis démoni külseje ellenére félig ember) Anglia trónjának örököse, és az Excaliburt magához véve szállt szembe a világot lerohanni készülő gonoszok seregével (The Storm, The Fury).
A 2000-es években kezdtek felbukkanni a spin-off sorozatok is, amik közül a B.P.R.D. volta az első – logikusan, hiszen mivel Hellboy kilépett a szervezetből, a továbbra is annak dolgozó, remek mellékszereplők e nélkül csak a parlagon hevertek volna. És a B.P.R.D., amit néhány egyéb szerző (leginkább: John Arcudi) közreműködésével szintén maga Mignola írt/ír, az évek során kinőtte magát egy grandiózus, fordulatos, a saját jogán is rendkívül izgalmas (és összességében jóval komorabb hangvételű) szériává. Míg a Hellboy inkább a főhős út- és önkeresésével foglalkozott, addig a B.P.R.D. a teljes képre koncentrált, és a Föld mélyéről előkúszó borzalmas, globális fenyegetések ellen küldte szereplőit (a Plague of Frogs című, őrülten nagyszabású kaland-horror jó nyolc éven át futott, mielőtt 2010-ben átadta magát a jelenlegi sztorifolyamnak, a Hell on Earth-nek). 2007-től saját sorozatot kapott Lobster Johnson (a ’30-as évekbeli New Yorkban tevékenykedő igazságosztó, a korszak ponyvahősei nyomán), 2008-tól Abe Sapien, 2009-től pedig Sir Edward Grey (Witchfinder, XIX. századi okkult nyomozó) is. A legutóbbi adalék a Hellboy-univerzumhoz a második világháború alatt játszódó Sledgehammer 44. 
A Hellboy-képregényeken egyébként nagyon jól megfigyelhető teremtőjének, Mike Mignolának a fejlődése. Az első minisorozathoz (A pusztítás magja) még szüksége volt egy tapasztalt íróra (John Byrne), hogy profin elmesélje a történetét, első saját forgatókönyve (The Wolves of Saint August) pedig jól láthatóan magán viseli a szárnypróbálgatás jeleit. Idővel azonban az amerikai képregényipar egyik legbiztosabb kezű alkotójává vált, akinek rajzstílusa (egyszerű, de erőteljes és nyers, szögletes vonások, a karaktereket szinte elnyelő, egyszerre gyönyörű és nyomasztó hátterek, briliáns kontraszthatások) nagyban hozzájárult a Hellboy népszerűségéhez (és persze meg kell említeni Mignola állandó színezőjét, Dave Stewartot is). 2006-tól (a Makoma című sztoritól) Mignola ugyan fokozatosan kivonta magát a rajzolói teendőktől, és a Hellboyt olyanok vették át tőle, mint Richard Corben és Duncan Fegredo (a B.P.R.D.-t pedig mindig is mások rajzolták, főleg Guy Davis) – de 2012-től újra nem csak írja, hanem rajzolja is a sorozatot. És Hellboy jelenleg halott, és a pokolból próbálja kiverekedni magát (Hellboy in Hell), miközben pedig a pokol a Földön is elszabadult. A súlyosan posztapokaliptikussá vált B.P.R.D.-ben lovecrafti óriásszörnyek járják a világot, a nagyvárosok romokban hevernek, az emberi civilizáció lángja kihunyni készül.
És hogy a jövő mit hoz, azt csak Mignola tudja, de akármi legyen is, mi ott leszünk, hogy elolvassuk. Nem csak azért, mert a Hellboy mára jelenséggé nőtte ki magát, ami videójátékok, regények és filmek (még mindig bízunk benne, hogy egyszer Guillermo Del Toro elkészül a harmadik részt) formájában is jelen van, hanem szimplán azért, mert ennél egységesebb, színesebb, élvezetesebb képregényuniverzum nem nagyon van mostanság.
