A
Lugosi Viktória: Ajvé
Ulpius-ház Könyvkiadó, 2007, 187 o.
Az „ajvé” héber eredetű jiddis szó, nem pedig egy női név, mint korábban hittem. Nem a regény főszereplőjének a neve, mert az ő nevét nem tudjuk meg. A regény erről a kislányról szól, vagy inkább belőle. Ahogyan ő él a családjában, meg ahogyan a családja él benne (anya, nagymama, nevelőapa, apa – ebben a sorrendben). Akik mellesleg, vagy nem mellesleg zsidók, ennek különböző járulékaival. Jankiperrel a zsinagógában, emiatt hazudással az iskolában; azzal a kérdéssel, hogy melyik az igazi isten, meg az ebédekkel a Palace-ban.
Szóval megint egy olyan családtörténet, amelyikben a gyerek mesél. De ne ijedjünk meg, több okból se!
Valójában nem is családtörténetről van szó, mert a lányzó nem összefüggő történetet és szigorú narratívát mesél, hanem megfigyeléseket tesz, kérdéseket vet föl, és néha elveszti a fonalat a reflexiók között.
Elsősorban nem visszatekint, hanem jelen van. A múlt néhány darabja a nagymama által kidobni nem hagyott tárgyakban van, a jövő pedig az apával vasárnapi ebéd közben magolni próbált héber karakterekben. A figura – első olvasásra legalábbis – hiteles. Nem idealizált, álnaiv, vagy koraérett. Nem lóg ki a lóláb, hogy túl direkt, erőltetett, vagy keresett lenne. Mindezzel a könyv roppant szórakoztató – bizonyára ezért adta ki újra az Ulpius-ház, hat évvel az első megjelenés után, mely a Noran kiadónak volt köszönhető. Az új borítónak egy rajzolt villamos van az elején, pedig az utazás nem központi téma. A 60-as, ami az Erzsébet hídon ment keresztül, csak egyszer kerül elő. De a kép a regény retro-ízét hangsúlyozza, hogy legyen valami divatos is. Valóban körüllengi az a bizonyos korszellem, ami manapság trendinek számít, sajátos tárgyaival és környezetével, de végre nem a szegénység köntösében, hanem egy polgári család elegánsabb ruháiban.
1969-ben járunk, a kislány elsős. Nem elsősorban a zsidóságáról, hanem a hétköznapiságáról van szó. A görcsölésekkel, hogy megfeleljen, és az igénnyel, hogy „önmaga” lehessen. Kíváncsisággal és tudni akarással. Hétköznapi léptékek vannak, meg hétvégiek. Csetepaték, aukciók, nyaralások, vendégségek és temetések. Nem törekszik kimondani nagy igazságokat, mert azok maguktól is kialakulnak, illetve vagy kialakulnak maguktól, vagy nem. Például az egyszerű gesztusokból. Ezért bánik takarékosan a mondatok hosszával is. Rövid intervallumra koncentrál nyelvben is, mint időben.
Egyrészt megfoghatatlan ez a regény,másrészt konkrét és tárgyszerű. Vagy pont azért megfoghatatlan, mert konkrét. Nincsenek feltűnő írói taktikái és nagy amplitúdójú, vagy volumenű dinamikája. Egyszerű és kiegyensúlyozott, mégis telített ez az egyszerűség.
Majdnem, mint az ajvé szó. Az ajvé azt jelenti: Jaj! Önkéntelen, kétségbeesett jaj, ami nem az esemény tragikumának szól, hanem a hirtelenségének. Csak egy mindennapi, háztartási jaj, de egy egész kulturális hagyományt és identitást hurcol magával.
A nagyobb indulatok megszűrődnek a tárgyilagosságra törekvés lyukain. A humor ezekből a „betalálásokból”, belátásokból lesz, de az is lehet, hogy már előtte ott volt, azelőtt, hogy elhangzott a mondat, vagy kigondolódott a gondolat. A helyen, a pillanatban.
Szóval megint egy olyan családtörténet, amelyikben a gyerek mesél. De ne ijedjünk meg, több okból se!
Valójában nem is családtörténetről van szó, mert a lányzó nem összefüggő történetet és szigorú narratívát mesél, hanem megfigyeléseket tesz, kérdéseket vet föl, és néha elveszti a fonalat a reflexiók között.
Elsősorban nem visszatekint, hanem jelen van. A múlt néhány darabja a nagymama által kidobni nem hagyott tárgyakban van, a jövő pedig az apával vasárnapi ebéd közben magolni próbált héber karakterekben. A figura – első olvasásra legalábbis – hiteles. Nem idealizált, álnaiv, vagy koraérett. Nem lóg ki a lóláb, hogy túl direkt, erőltetett, vagy keresett lenne. Mindezzel a könyv roppant szórakoztató – bizonyára ezért adta ki újra az Ulpius-ház, hat évvel az első megjelenés után, mely a Noran kiadónak volt köszönhető. Az új borítónak egy rajzolt villamos van az elején, pedig az utazás nem központi téma. A 60-as, ami az Erzsébet hídon ment keresztül, csak egyszer kerül elő. De a kép a regény retro-ízét hangsúlyozza, hogy legyen valami divatos is. Valóban körüllengi az a bizonyos korszellem, ami manapság trendinek számít, sajátos tárgyaival és környezetével, de végre nem a szegénység köntösében, hanem egy polgári család elegánsabb ruháiban.
1969-ben járunk, a kislány elsős. Nem elsősorban a zsidóságáról, hanem a hétköznapiságáról van szó. A görcsölésekkel, hogy megfeleljen, és az igénnyel, hogy „önmaga” lehessen. Kíváncsisággal és tudni akarással. Hétköznapi léptékek vannak, meg hétvégiek. Csetepaték, aukciók, nyaralások, vendégségek és temetések. Nem törekszik kimondani nagy igazságokat, mert azok maguktól is kialakulnak, illetve vagy kialakulnak maguktól, vagy nem. Például az egyszerű gesztusokból. Ezért bánik takarékosan a mondatok hosszával is. Rövid intervallumra koncentrál nyelvben is, mint időben.
Egyrészt megfoghatatlan ez a regény,másrészt konkrét és tárgyszerű. Vagy pont azért megfoghatatlan, mert konkrét. Nincsenek feltűnő írói taktikái és nagy amplitúdójú, vagy volumenű dinamikája. Egyszerű és kiegyensúlyozott, mégis telített ez az egyszerűség.
Majdnem, mint az ajvé szó. Az ajvé azt jelenti: Jaj! Önkéntelen, kétségbeesett jaj, ami nem az esemény tragikumának szól, hanem a hirtelenségének. Csak egy mindennapi, háztartási jaj, de egy egész kulturális hagyományt és identitást hurcol magával.
A nagyobb indulatok megszűrődnek a tárgyilagosságra törekvés lyukain. A humor ezekből a „betalálásokból”, belátásokból lesz, de az is lehet, hogy már előtte ott volt, azelőtt, hogy elhangzott a mondat, vagy kigondolódott a gondolat. A helyen, a pillanatban.