A-
Kazuo Ishiguro: Napok romjai
Cartaphilus Könyvkiadó, 2010, 272 oldal
Ötvenes évek. A második világháború romjain ücsörög a kimerült Európa. Az újjáépítés lassan befejeződött, az emberiség azonban még tétova, bizonytalan, reszkető ujjakkal igyekszik összekapargatni a válaszokat efféle kérdésekre: mit rontottunk el? Hogy vezethettek a dolgok idáig?
Mr. Stevens, egy Angliába települt amerikai milliomos főlakája ekkortájt száll be ura Fordjába - természetesen engedéllyel –, és életében talán először hagy ott csapot-papot, hogy 20 évvel korábban elveszített szerelmét visszacsalogassa a kastélyba. A vicc az, hogy Stevensnek fogalma sincs róla, hogy az illető a szerelme volt, az út során gyúl csak pislákoló fény korlátolt komornyikagyában, és a kivilágosodás akkor sem terjed tovább egy derengő homályos foltnál, mintha a filmkamerában az objektív fényrekesze felblende közben félúton megakadt volna.
Stevens, a narrátor – személyiségének pontos expressziójaként - végig választékosnak szánt, modoros, túlkorrigált nyelvet használ, így követhető nyomon, ahogy megkísérli kusza emlékeinek egységekbe rendezését, az egész életén át rászövődött hazugságok, ferdítések, elfojtások pókhálójának lesöprését. Fiatalon ugyanis, apja ráhagyományozott életformáját elfogadva olyan elhatározásra jut, ami minimum egy papi hivatás melletti döntés súlyával egyenértékű: „komornyikabb” lesz a legnagyobb komornyiknál is, és ez a bizarr ambíció az ő értelmezésében személyiségének száz százalékos odaadását jelenti a munka, és tökéletes alárendeltséget a gazda számára. Stevens, a komornyik a méltóság oltárán áldozza fel Stevenst, az emberi lényt, megszünteti a véleményalkotást, kiirtja az érzelmeket és örökös haptákba dermed: itt bizony Hyppolit, a lakáj tónust vált, merevségében is szórakoztató bája tragikomikusan nevetségessé torzul. Stevens felfogásában az önmegvalósítás csimborasszója, ha csengetésre jár, és észre sem veszik.
Miféle árat kell ezért megfizetnie? Miközben kocsijával idegen tájak felé halad, egyre próbál behatolni önmagába, amit talán még a vidéknél is kevésbé ismer. Igyekszik kiásni a gondosan mélyre hantolt emlékeket, s ez alaposan próbára teszi évtizedek szorgos munkájával láthatatlanná, szinte nemlétezővé zsugorított személyiségét: egész úton folyamatosan tudatalattijával viaskodik, az elfojtás kényszere sokszor szigorúan útját állja az igazság felé törekvő hajlamnak. Nagyon nehéz a szembesülés például azzal, hogy hosszú ideig, ráadásul önmegvalósításának legfontosabb éveiben egy olyan ember szolgálatában állt, aki náci szimpatizánsokkal kokettált, zsidó szobalányoknak mondott fel származásuk miatt, és végül saját kastélyát kínálta tálcán Ribbentrop és az angol miniszterelnök titkos találkozójához. Lord Darlington, aki a legkevésbé sem emlékeztet Kabos Gyula komikus újgazdag kisemberére, a lejárt szavatosságú, jószándékú, ám ostoba angol arisztokrata archetípusa: a nácik extra rugalmas alapanyagként gyurmázhatnak belőle, amit csak akarnak. Stevens pedig hűségesen nyitja-csukja a hatalmas ajtókat, szervírozza a szupét, hordja a frissítőket, kirugdossa a szobalányokat: ő a tetszőlegesen programozható viktoriánus Terminátor, egy sötét hatalmak által dróton rángatott bábfigura gondolatok nélküli, kritikátlanul hajbókoló házirobotja.
A másik fizetség Miss Kenton, az egykori házvezetőnő, aki – nehéz megérteni, miért – szerelmes ebbe a homo sapiensnek látszó karikatúrába. Ám hiába próbál hozzá közeledni, a szerelmes regény olvasásán kapott Stevens „tettét” stílusgyakorlással magyarázza-mentegeti, meghittséggel fenyegető esti beszélgetéseiket kisszerű (és persze reflektálatlan) sértődéssel zárja rövidre, ha zavarba jön, tompán csikorduló zárhoz hasonló nevetést hallatva küldi dolgozni az epekedő nőt. Miss Kenton hosszú reménykedés után feladja a harcot és máshoz megy férjhez: őutána indul Stevens 20 évvel később, mivel egy boldogtalan leveléből azt olvassa ki, hogy vissza szándékozik térni a kastélyba. A nonstop hárítás továbbra is a Stevenset mozgató elsőszámú mechanizmus: ő akarja valójában, hogy Miss Kenton visszatérjen, a valóságra fittyet hányva tehát a levélbe képzeli ezt a vágyat („… tegnap este kissé meglepett, hogy milyen nehéz akárcsak egyetlen részletet kiemelni, ami egyértelműen kifejezné Miss Kenton azon óhaját, hogy visszatérjen.”) Retteg a találkozástól, de csak indirekt módon utal rá, képtelen őszinte lenni: a házvezetőnő egykor értetlenül fogadott ajtó mögötti zokogása kapcsán is csak az utazás vége felé súrolja a tudatát valami kósza felismerésféle, hogy tán neki is köze lehetett ehhez, addig egészen más időszakhoz, más eseményekhez kapcsolva tárolja az emlékezete. Időnként tehát, ha eufemizálva is, fel- és részben elismer igazságokat, melyeket korábban mereven tagadott (például hogy a romantikus regények a stílus tanulmányozásán túl „el is szórakoztatták”), de bizonyos emlékek „rémisztő közeledésétől” annyira megijed, hogy regrediál, memóriája inkább visszarendeződik a korábbi, ferdített állapotba, vagy egyszerűen nem mer belepillantani a félig felfedett lapokba, és csökönyösen kitart a bejáratott, jó öreg önbecsapás mellett (például Miss Kenton éjszakai kimaradozásai miatt érzett feszültségét makacsul szakmai indokokkal magyarázza, ahelyett hogy végre felfogná a „féltékenység” szó értelmét).
Az úton viselkedik először emberként. Az őt arisztokrataként csodáló falusi szállásadóit nem ábrándítja ki, sőt szinte sütkérezik a szerepben: a visszavonhatatlan veszteség beismerésekor elsírja magát: meghatódik, amikor hálálkodnak neki, hogy nem gázolt el egy tyúkot. De már késő. Ez az ember, aki valójában nem rossz (a lelke mélyén például helyteleníti a zsidó szobalányok eltávolítását, tehát minden óvintézkedése ellenére véleményt alkot!), képtelen megtalálni a kulcsot elveszett személyiségéhez, és ebből ered a regény keserű, szarkasztikus humora, aminek a főhős egyébként teljességgel híján van (szellemeskedés-gyakorlatai már-már térdcsapkodó módon mulatságosak). A zárlatban élete romjain ücsörög magányosan, és kicsit eltöpreng azon, hogy mit ronthatott el, mi vezetett idáig. A szövegen kívüli kontextusban Lord Darlington és Miss Kenton valószínűleg ugyanezt tette.
