Stephen Baxter: Időhajók
Metropolis Media, 2012, 520 oldal, 3990 HUF
B
Első mondat: A jövendőből való visszatérésemet követő pénteki napon már rég elmúlt a hajnal, amikor felébredtem mély, álomtalan álmomból.
H. G. Wells 1895-ös klasszikusa, Az időgép minden modern időutazásos történet alfája (ahogy a szintén általa írt Világok harca pedig minden idegeninváziós sci-fié), ami írók több nemzedékét ihlette meg. Egyeseket olyannyira, hogy folytatásokat is írtak a könyvhöz, akár közvetleneket, akár csupán tematikusakat – az egyik leghíresebb ezek közül Christopher Priest (A tökéletes trükk) The Space Machine-je, ami rafinált módon összekötötte Wells két említett művének világát és cselekményét, és bár az pont nem, de néhány másik (Az időgép visszatérése, A morlockok éjszakája) már magyarul is megjelent.
Stephen Baxter 1995-ben, kerek egy évszázaddal az eredeti után megjelent folytatását hivatalosan elismerte Wells hagyatéka, és okkal. Baxter nem csak a cselekményt vitte tovább, hanem az egész koncepciót újragondolta, felforgatta, modernizálta, és úgy állította fejtetőre, hogy közben mégis hű maradt az alapul vett regényhez.
A sztori szerint a névtelen időutazó, nem sokkal Az időgép eseményei után, visszatérni készül a távoli jövőbe, hogy megmentse az erdőtűz és a morlockok martalékává vált eloit, Weenát (Az időgép ismerete egyébként, bár nem árt, nem feltétlenül szükséges – amit tudni kell róla az Időhajók befogadásához, azt Baxter elmondja). Csakhogy a jövő, amibe megérkezik, ismeretlen a számára: a Földet örök sötétség borítja, mert a morlockok, lévén fejlettek és intelligensek, megzabolázták a Napot egy Dyson gömbbel.
Az egyik morlock, Nebogipfel (a név közvetlen utalás Wells egy másik könyvére, a The Chronic Argonautsra – az Időhajók tele van effélékkel) lesz a kalauza ebben az új világban, és tőle tudja meg, hogy végtelen számú párhuzamos univerzum létezik, végtelen számú jövővel és múlttal, és az időgép segítségével nem csupán az időben, hanem ezek közt is utazik – sőt, a gép fegyverként, történelempusztítóként is használható. A férfi, a potyautassá váló morlockkal visszamegy a múltba, hogy megakadályozza önmagát a szerkezet feltalálásában. De ez még csak a kalandok kezdete.
Wells könyve egyrészt a koncepciója miatt volt forradalmi (egy ember alkotta szerkezet, ami képes utazni az időben – noha már az említett The Chronic Argonauts is ezen alapult), másrészt a tudományos-fantasztikum által megtámogatott társadalomkritikai aspektusa emelte jóval magasabbra a korszak kalandponyváinál. Az Időhajók mindkét téren helytáll, mert Baxternek volt annyi esze és kurázsija, hogy az eredeti iránti tiszteletet ne tévessze össze a szolgaisággal, és Wells mára poros elképzeléseit hozzáigazítsa a modern társadalmi viszonyokhoz és tudományos elméletekhez.
Így lesz a folytatásból hard science fiction, Dyson gömbbel, párhuzamos világokkal, felsőbbrendű lényekkel, nanotechnológiával és anyagmanipulációval. Az író már-már felfoghatatlanul grandiózussá növeszti a történetet, amelynek cselekménye az univerzum, illetve a multiverzum(ok) keletkezésének idejétől terpeszkedik a távoli, jó 50 millió évvel későbbi jövőig. És így lesz a folytatásból egy újabb társadalomkritika, vagy még inkább, fajkritika, ami a civilizáció tőkésosztály-eloi/munkásosztály-morlock tagolódását, mint idejétmúlt gondolatot kukázza ki, és helyére az értelmetlenül, de javíthatatlanul (ön)pusztító és háborúzó emberiség keserűen reális képét állítja (az évtizedekig húzódó első világháború sztoriszála meglepően sötét és felkavaró).
Az Időhajók mindezek ellenére azért messze nem tökéletes, mert Baxter rendkívül nehézkes stílusban és dagályosan ír. Az, ahogy próbálja valamelyest átmenteni a modern időkbe Wells stílusát, annak századfordulós, brit, száraz eleganciájával, és szenzációhajhász narrációjával (szinte egymást érik a felkiáltójeles megjegyzések), csak eleinte tűnik bravúros kalapelemelésnek, hosszútávon (és itt több mint 500 oldalról beszélünk) megbosszulja magát. Akárcsak az érzelmi skála: valami vagy fantasztikusan, hihetetlenül csodálatos, vagy rettenetesen, borzalmasan elviselhetetlen, az olvasó pedig hamar eltompul, ha folyton efféle végletekkel bombázzák (a könyv egyetlen szépen visszafogott, kifinomult emocionális aspektusa az időutazó és Nebogipfel kapcsolatának alakulása, lassú, kimondatlanul is „barátsággá” mélyülése). Az elbeszélésmódot sem ártott volna hozzáigazítani a XX-XXI. századhoz.
Szerencsére a sztori a karót nyelt stílus alatt elég vadul és fordulatosan csapong a hard science fiction adta tág keretek közt, és ahogy képes már-már emberi léptékűvé, megérthetővé formálni az olvasó számára a tér és az idő végtelenségét, az ritka teljesítmény.
