2016. január 4-én Szabó T. Anna a Facebookon gyanútlanul újraposztolta négy és fél éve írt versét, A férfi, ha negyvenet, amit Lackfi János 40. születésnapjára írt. Lackfi erre szellemesen A nőci, ha negyven című költeménnyel válaszolt, majd jött A férfi, akkor férfi és A nő, akkor nő Szabó T.-től, a többi pedig történelem. A verslabda gurult a Facebook idővonalán, és magával rántotta a kortárs irodalmi közeg virtuálisan aktív részét, például Kiss Judit Ágnest, Tóth Krisztinát, Jónás Tamást és Hartay Csabát. A Verslavina darabjai a negyvenes kort, ezt a se nem fiatal, se nem idős, menthetetlenül felnőtt időszakot igyekeznek megragadni, és mindemellett – fontosabb is ez a tengely – A milyen a férfi/nő? örök kérdésére válaszokat adni.
Lackfi János, Szabó T. Anna és mások: Verslavina - A nő meg a férfi
Athenaeum Kiadó, 2016, 56 oldal, 2490 HUF
A sztereotipikus jellemvonások tárháza pedig kimeríthetetlen: a férfi többek között macsó, gyerek, hiú; a nő jól főz, ráncosodik, anya. A versek nagy része ennek ellenére több, mint klisék strófákba szedése. A sztereotípia csupán a kiindulópont, ezt általában sikerül általános érvényű igazsággá mélyíteni (Tóth Krisztina Deltájában például). Érdekes észrevenni, hogy a klisék meghaladása legtöbbször akkor sikerül, mikor a szerző saját neméről ír, mikor a másik nem van terítéken a költemények inkább játékos, évődő hangot ütnek meg, melyet a társadalmi elvárások határolnak. (“A nő, ha negyven, házias Mariska, / a töltött káposztája partidrog, / a zserbójáért gyalog Tripoliszba / zarándokolnál, mint a mártírok.” Lackfi J.)
A legzavarbaejtőbb alkotások azok lettek, melyek ugyanazt a témát dolgozzák fel más-más perspektívából. Ilyenkor a versek saját értelmükön túl a válaszmű fényében is értelmezendőek, és az olvasóból saját állásfoglalást kényszerítenek ki. Például Kiss Judit Ágnes versének olvasásakor az olvasó a szerzővel együtt bólogat, hogy igen, valóban, minden férfi gyermek (“Mint óvodás a homokvárat, / épít izmot vagy karriert, / de kérj egy apróságot, fáradt, / unott lesz rögtön és ijedt.”), majd Szabó T. Anna válaszát látva ennek ellenkezőjével ért egyet teljes mellszélességgel (“Ne gügyögj, ne csalj, és ne csábíts: / a férfi ettől lesz gyerek.”), csakhogy végül belássa, természetesen a férfi lehet ilyen is, olyan is.
Ahogy a férfi, úgy a nő sem egyféle. A kényszerítő erejű elvárások ellenében több alkotás egyértelművé teszi: a 40 éves nő nemcsak anya lehet, hanem szingli aki “bűnösként vár ítéletet, végrehajtót” (Györe Gabriella), vagy leszbikus is (“A nő, ha nőt szeret, nincs önbizalma, / előtérben anyák, macsófiak, / míg magát megtalálja kinti zajban, / bent sem tudja, hol van, mit felmutat.” Mesterházi Mónika).
A kötet, úgy tűnik, nem más, mint a kissé már kiábrándult, de a reményt még dédelgető (budapesti) középgeneráció vallomása és kordokumentuma. Mintha a munka–család tengelyen fel alá szaladgálva a verslavina ürügyén egy percre megálltak volna, hogy elgondolkodjanak, mire is ez a nagy sietség, honnan is jönnek és hová is tartanak. Időszembesítés és létértelmezés ez a midlife crisis előtti utolsó pillanatban.
Végül szót érdemel a médium is, ahol ezek a versek először, a nyomtatott kötet előtt olvasókra találtak. Mint kommunikációs tér a Facebook szerepe vitathatatlan, ám az meglehetősen ritka, hogy irodalmi alkotások kimondottan e platform számára szülessenek. A Verslavina így az újmediális irodalom térhódításának lehet mérföldköve: ahol a határ az olvasó és a szerző között könnyen átjárhatóvá válik, ahol lehetőség van az azonnali visszajelzésre, és akár az eredeti szöveg módosítására, ahol művek egymásból inspirációt nyerve, egymásra hatva keletkeznek, ahol a szövegek értelmezését a médium kontextusa is befolyásolja, teszi valóban kortárssá, élővé, és azok számára is elérhetővé és érdekessé, akik egyébként nem versolvasók.
Szerző: Strickland-Pajtók Ágnes
