Csoóri Sándor: Harangok zúgnak bennem
Nap Kiadó, 2009, 90 o., 2500 ft
Csoóri Sándor február 3-án töltötte be 80. életévét. A Duna TV egész napos programmal tisztelgett egykori alapítója előtt: napközben ismeretterjesztő sorozatot vetítettek, este a recenzióban szereplő verseskötettel azonos című beszélgetős műsort, majd egy irodalomtörténeti előadást láthattunk, éjjel pedig a balladisztikus szerkesztésű és szépségű Tízezer nap című Kósa Ferenc-filmet, melynek forgatókönyvét (társszerzőként) ő jegyezte. A válogatás sokszínűsége jól reprezentálja Csoóri sokoldalúságát – a lista természetesen tovább bővíthető. Rengeteg műfajjal kísérletezett a szociográfiától a regényig, a felnőtt lírától a gyermekversekig (saját tapasztalat, hogy a Csodakutyánál hevesebben kevés vers dobogtatja meg az életük első évtizedét taposók hű barátra vágyó szívét), és az említetten kívül más emblematikus magyar filmek forgatókönyveivel is büszkélkedhet (A földobott kő, 80 huszár, Ítélet stb.). Papírra vetett megszámlálhatatlan prózai írást, esszét is (a hatvanas évek óta állítólag több százat!) sokak tudatában pedig főként aktív politikai szerepvállalóként, közéleti személyiségként, a Magyarok Világszövetségének egykori elnökeként létezik. 2008-ban Prima Primissima díjban részesült, 2009-ben új verseskötetet jelentetett meg: a Harangok zúgnak bennem szintetizáló jellegű alkotás, egy idősödő ember számvetése.
A kötet 5 fejezetből áll, és a szerkesztése kifejezetten zavarba ejtő: első pillantásra úgy tűnik, hogy a ciklusok címei évszakokhoz, hónapokhoz kapcsolódnak, de hamar kiderül, hogy ez nem így van. Sőt, a ciklusok sem hagyományosan komponáltak, az egyik fejezet címadó versét (Várom az őszi esőket) például furcsamód egy másik fejezetben találhatjuk (Ne vígy engem, Tavasz, a kísértésbe). A költemények tág értelmezésben főként a Haza, Halál, Szerelem, Isten fogalmak mentén tematizálódnak, ezek az egységek akár tovább is bonthatók, de el is vethetők és létrehozhatók más kategóriák. A „színversekben” például az árnyalatok nyomatékosítása vagy a különböző színek kontrasztjainak kihangsúlyozása egy országnak (Világoskékből sötétkékbe), a halálnak (Az áfonya-színű asszony), sőt: versbeli önmagának (Egyedül zöldellek a kertben) válik esszenciájává, két húsvétversét (Közeleg húsvét, Húsvét küldönce) halál és hitvesztés szaggatja meg, hogy az utolsóban (Nyárvégi húsvét) az öregség mohó életöröme és élnivágyása még egyszer felszikrázzék:
„Ragyog a nap. A legyek
a kertben még egyszer föltámadnak.
Szép, nyárvégi húsvét!
Hinni lehet a birsalmákban is!
Jellegzetes a nyelvi-poétikai kompozíció. Szinte irodalmi közhely, hogy a lírikus Csoóri „csoóriságát” - többek között - a szakralitás és szekularizáció, mitikus motívumok és hétköznapiság ötvözése jelenti, itt sincs másként. Hasonlóan fontos az egész életműben ott lapuló hasonlatok és metaforák gigantikus halmaza, melyek részt vettek az önálló költői univerzum megteremtésében. S valóban, szinte vizualizálható, ahogy alkotás közben élvezettel ízlelgeti a nyelvet, keresi a még el nem használódott kifejezéseket, fordulatokat. Csak egy jellegzetes példa a számtalanból, az állathasonlatok és –metaforák, melyek harsoghatnak lendületesen ( „Boldogan kiáltok oda nekik:/ hajrá tücskök! tücskeim, hajrá!,/ ti vagytok az én bujtogató mestereim,/ attól se rettentek meg,/ ha nagymessziről vulkánok morognak rátok.” Hajrá, tücskök, tücskeim!), vacoghatnak az alkotói impotenciától való félelmükben („… De hogy a vers mitől lesz hűtlen, nem tudom,/ Ül csak most is a kémény mellett,/ akár egy operált bagoly.” Akár egy operált bagoly), vagy a „hazaféltés” évezredes toposzát variálhatják tovább („ Hol vagy, Magyarország? – kérdeztem / rémülten magamtól,/ mintha már nem is én volnék/ az a másik,/ aki az előbb még önmagát/ szólította meg. A talpam alatt repedezni kezdett/ a föld / és vörös hangyák/ másztak elő a repedésből.” Vörös hangyák másztak elő).
Az egész kötet hangulatát a halálközelség-élmény alapozza meg. Kulcsszavak a távolság, az idő, a vég tehetetlensége, a legszívszorítóbban talán a Lászlóffy Aladárhoz és Kiss Ferenchez írott versekben (Sose volt a világban akkora csönd, Csak az a gomb, csak az a gomb, Sáros a szívünk). A hangvétel sokszor borongós, mint egy ködöt szitáló késő őszi délután, de tud ironikus, szinte cinikus, vagy érdes-kétségbeesett is lenni, akár a legzordabb szibériai tél.
„A letarolt égen/ néhány, hanyatló nagy madár/ árnyéka újra meg újra/ megjelenik – őket sirassátok inkább,/ nem az én összekaszabolt életemet.„, olvashatjuk az Egy-egy szélroham jelöltje melankolikus sorait, de gunyoros kiábrándultsággal csikordul rá a Közeleg húsvét:
„Úgy látom, Isten leszokott már
a teremtésről s unja is már a mindenséget.
Kezében nikkel kiskanál,
mintha kávéját kavargatná.
Sajnálom, Uram! – mondanám neki,
csak attól félek, észre se veszi.
Ugyanakkor nem hiányoznak a költőre annyira jellemző zaklatott, rapszodikus költemények sem, amelyek szinte szétpattannak az intenzív belső feszültségtől (Járok föl-alá a házban, Napot ígértél).
Az egyszerű kiállítású kis fehér kötetet halálközelisége önemésztő és nehezen emészthető darabbá teszi, mégsem képzelem kizárólag az idősebb korosztály könyvespolcaira. A vásárlással és gyorstalpaló családi programokkal telizsúfolt karácsony és a pezsgő-mámoros szilveszter után a „kicsit meghalós” január-februárban kanyaríthatunk magunknak egy pillanatnyi ráébredést, hogy nincs ambróziánk, se nektárunk, mint a mázlista görög isteneknek, hanem reménytelenül Gilgamesek vagyunk.
