A+
Daniel Arasse: Festménytalányok
ford.: Seláf Levente

Typotex, 2010, 207 oldal, 3200 Ft

Arasse nem használ varázsigeként ható fogalmakat és tudományos kategóriákat, nem vezeti be olvasóit semmiféle labirintusba, egyszerűen csak hosszan szemléli a festményeket, és elidőzik a részleteken. A múltat feltáró ablakok helyett a megértést és az önmegértést elősegítő műalkotásokként tekint a már számtalan elemzést megélt képekre. Arasse klasszikus értelemben tanít és szórakoztat. A három évvel ezelőtt megjelent Festménytörténetek folytatását olvasva könnyen elképzelhető az Arasse előadására csurig megtelt előadóterem, ahol a hallgatóság az ikonológiai eszmefuttatások, vagy az adott ideológiák támasztékául előcibált festmények magasröptű interpretációja helyett valami teljesen mást hallgathatott: egy, a képek látványától jó értelemben elbódult filosz szinte regényes prezentációit. Arasse feltehetőleg képtelen lett volna arra, hogy az akadémizmus íratlan szabályainak megfelelő történeti munkát hozzon létre. Az ő zsenialitása a szoros megfigyelésben, a kép terébe való belépő szemlélődésben, és az olvasóbarát tényközlésben rejlik.

A Festménytalányokban hat szöveg olvasható. Hat értelmezés, amelyek ravaszul egy-egy szépirodalmi műfaj álarcában leplezik el a teoretikus hangvételt. Olvashatunk levelet, mentegetőző monológot, dialógust, elbeszélést, és önmegszólító visszaemlékezést is. A stíluskeveredésnek köszönhetően a kötet képes megfejelni azokat az elvárásokat, amelyeket előzetesen felállítottunk – legalábbis az előző kötetet vagy Arasse munkásságát ismerve. A művészettörténeti album formátumát másoló kiadvány, amelyben ráadásul a képek kinagyított részletei kitűnően követik az adott eszmefuttatást, azt a benyomást kelti, mintha lehetséges és ésszerű lenne a kiválasztott festmények valami merőben új megközelítési módjának már-már erőszakos hegemóniája az évszázadok során felhalmozódott elképzelések felett. Pedig nincs szó másról, csak lenyűgöző próbálkozásokról, amelyeknek köszönhetően benézhetünk a képek mögé, behatolhatunk a vászon és a festékrétegek közötti térbe, és egy időre félretehetjük az ilyen-olyan szempontból vulgáris, félrevezető vagy leegyszerűsítő értelmezéseket.

Lássuk miről is van szó! Arasse egy levélben írja meg Tintoretto házasságtörésről „szóló” képéről alkotott újszerű elemzését, majd a fiktív pályatársat próbálja meggyőzni a Francesco del Cossa Angyali üdvözletén látható csiga fontos szerepéről. Egy Brueghel-kép szinte láthatatlan alakját helyezi a szépirodalmi stílusú írása centrumába, ezután pedig Magdolna gyapjáról ír (igen, arról). A kötetet egy dialógusformában megírt Urbinói Vénusz-„olvasat”, majd Az udvarhölgyekről szóló szöveg zárja. Arasse bámulatos fantáziáját (és merészségét) dicséri, hogy még Velázquez agyoncsócsált képéhez is tud új gondolatokat fűzni – a könyv többi része ehhez képest laza ujjgyakorlat. Szerzőnk szinte lemezteleníti a nagymesterek alkotásait, így, pőrén viszont még több rejtélyt tartogatnak számunkra. A Festménytalányok már-már elbeszéléskötet, de a különböző beszédmódokat váltogató Arasse ezzel csak megerősíti azt a tényt, hogy a művészeti alkotások végletesen nyitottak, a művészettörténeti kalandozás során pedig több szempontból érdekesebb, ha a képből képbe mászkálunk a különböző sémák alapján történő viszonyítgatások és méricskélések helyett.

Az Arasse-t ismerő és kedvelő, művészettörténet iránt érdeklődő, vagy ezt akármilyen szinten elsajátítani kívánó olvasók érdeklődése mellett a kötet azoknak is ajánlott, akik úgy vélik, van mit csiszolni a retorikán vagy az önkifejezésen, de kezdő írók is elsajátíthatnak belőle ezt-azt. Tökéletes!