B
Elizabeth Abbott: A cölibátus története
Alexandra Könyvkiadó, 2009, 520 oldal, 3400 Ft
Már régóta terveztem, hogy elolvasom ezt a könyvet (még karácsonyra kaptam, ajándékba, szerintem ez vicces…), de aztán amikor belekezdtem volna, mindig akadt a kezembe valami más, ami jobban érdekelt. Aztán egyszer tényleg nekiültem, de akkor meg teljesen elkedvetlenített az első néhány fejezet. Ugyanis a könyv elején csupa olyan téma merült fel (pl. a delphoi jósda, vagy a Vesta-szüzek), amiket unalomig ismer mindenki, így nem okoztak katartikus élményt. Gondoltam, akkor ez mégsem nekem való könyv, ennél
pikánsabb dolgokra vagyok kíváncsi, félredobtam. Került ide, meg oda, aztán végül találomra belelapoztam a közepébe. És ahogy az már lenni szokott, jöttek a nagy rácsodálkozások, hű meg ha.
Kedvcsinálónak kigyűjtöttem néhány ilyen hűha élményemet, főként azokat, amelyekről eddig még soha életemben nem hallottam egy szót se. Vegyük például az erényöveket (itt bővebben erről). Ez ugyebár a kényszerű cölibátus egyik alapeszköze, féltékeny férjek, szigorú apák kínozták velük feleségüket, leányaikat. Nem mennék olyan nagyon bele a témába, de azért abba mindenki belegondolhat, hogy mivel ezen tárgyak lényege, hogy nem lehet őket levenni, kell, hogy legyenek rajta bizonyos lyukak, melyeken keresztül távozhat az, aminek távoznia kell. (Ezt ha nem muszáj, nem ragozom tovább…) Lényeg a lényeg, ezek ugye lyukak, tehát nemcsak kifelé, hanem befelé is járhatóak, gondolhatnánk, de hát erre gondoltak már régen is, és a nem kívánatos behatolást a nyílást övező fűrészfogakkal akadályozták meg. És még ezt figyeljétek: a hátsó nyílás általában szív alakú volt. Durva.
Van ám még más eszköz is, amivel a hölgyek, asszonyok eltévelyedését igyekeztek meggátolni, de a legmegdöbbentőbb (számomra legalábbis) a Kínában sokáig divatos lábelszorításos módszer volt! Azt persze hallottam már, hogy arrafelé a női lábfejeket kegyetlenül megnyomorították, hogy minél kisebbek legyenek, de mindeddig úgy tudtam, hogy ennek csupán esztétikai, vágyfokozó szerepe volt. Ez persze igaz is, tehát a kis lábú nők arrafelé mindig a vágy titokzatos tárgyai voltak, de ez a kegyetlen módszer egyben garancia is volt arra, hogy erényesek is, nem csak kívánatosak. A láb effajta deformációja ugyanis gyakorlatilag nyomorékká tette ezeket a szerencsétlen nőket, akik így sehova sem tudtak egyedül elmenni, tehát nem is léphettek félre (nagyon rossz szóvicc!). Ezt a döbbenetes szokást manapság már nem gyakorolják.
Kényszerű cölibátus sújtotta Indiában az özvegyeket is. Mindenki hallott már arról, hogy a temetési szertartásokon arrafelé az asszonyokat is előszeretettel fektették elhunyt férjük mellé a máglyára, többnyire persze nem önszántukból, ezt szatinak nevezik. A hindu szokások szerint ugyanis a férfiak idő előtti halálának okozói ugyanis a feleségeik, akik általában előző életükben elkövetett vétkeikkel gyilkolták meg férjeiket. Ez persze így furán hangzik, főleg, ha az említett férfi betegségben, harcban, vagy csak úgy, mondjuk öregkorában halt meg. A hiedelmek mégis inkább a nőre fogták a dolgot, hiszen tisztátalan, gonosz lénynek vélték. Ha pedig a férj meghalt, az özvegyre nem sok jó várt. Kitaszították, éheztették, alantas munkákat végeztettek vele, férjhez újra nem mehetett, és még így is jól járt. Mert tulajdonképpen az egyetlen dolog, amivel bűnét jóvá tehette, az az volt, ha maga is a máglyahalált választotta. Mindez így is elég szörnyű, hát még ha a következő statisztikát megszemléljük: a tizenkilencedik század utolsó népszámlálása szerint csak Kalkuttában tízezer négy év alatti özvegy volt, és több mint ötvenezer öt és kilenc év közötti! Gyermeközvegyek, akik még el sem kezdték az életet, de már választaniuk kellett a kitaszítottság és a halál között. Döbbenetes! És bár 1829 óta törvény tiltja a szati gyakorlását, még 1987-ben is jegyeztek fel hasonló esetet.
Szintén hihetetlennek tűnik, de a kommunista Kínában olyannyira él még a házasság előtti kötelező szexmentes élet szokása, hogy 1974-ben kivégeztek egy tizenéves fiút, aki megszegte ezt a szabályt. Kedvese, aki végül a vallatások hatására megtört, és azt vallotta, hogy a fiú megerőszakolta, megőrült, és öngyilkosságot követett el. 1974-ben. Kínában. Még egy érdekes adat Kínából: az utolsó kasztrált eunuch 1996 decemberében hunyt el. Ha már itt tartunk, eunuchok már Krisztus előtt ezer évvel is éltek a császári palotában. A kínai eunuchok életük végéig őrizgették levágott férfiasságukat, mintegy ajánlólevélként a magasabb pozíciók eléréséhez, illetve magukkal vitték a sírba is, hogy ott legalább „teljes” emberként nyugodhassanak. Vicces, de sok fontos állami pozíció betöltése mellett az ő feladatuk volt a császár szexuális felvilágosítása is.
Bár a közhiedelem úgy tartja, hogy az eunuchok kénytelenek szex nélkül leélni az életüket, ez nem minden esetben van így. Sőt, a híres operaénekesek, a castratók például gyakran csábító eszközként vetették be (szó szerint) nőies bájukat, vékony hangjukat és jellegzetes, kasztrált vonásaikat, ha meg akartak maguknak szerezni egy nőt vagy akár férfit. A nőknek amellett, hogy gyakran vonzódtak ezekhez a különleges – és híres - férfiakhoz, attól sem kellett tartaniuk, hogy véletlenül teherbe esnek, hiszen a castratók sterilek voltak. Az, hogy a sportolók cölibátust kénytelenek vállalni erejük megőrzése érdekében, évezredes hagyomány, már a görögök is hitték, hogy a szűz testben ép lélek (és felhalmozódott sperma) lapul. Ez a hiedelem a mai napig sportolók ezreit fosztja meg a megmérettetések előtti hancúrozástól, sőt, a hindu birkózók olyannyira hisznek a sperma erejében, hogy még egy éjszakai magömlés is kétségbeesésbe taszítja őket. Ennek elkerülése végett szigorú rend szerint élik az életüket, és mindent megtesznek annak érdekében, hogy értékes magjaikat megtartsák. Olyan is akad köztük, aki őrölt hasist rág, amely köztudottan gyengíti a vágyat, ezzel szemben tartózkodnak a dohánytól, az alkoholtól és a fűszeres ételektől, mivel ezek nem barátai a spermának. Az egész célja pedig az, hogy jobban teljesítsenek a ringben, hiszen a birkózás számukra nem csak sport, hanem a nemzeti ideológia kifejeződése is, vallási alapokkal.
És most jöjjenek a híres emberek! Azt persze mindenki tudja, hogy Jeanne D’Arc szűz volt, és bár a kérdés vitatott, szűz királynőként emlékszünk I. Erzsébetre is. És ha már Angliánál tartunk, meg kell emlékeznünk az öntudatos Florence Nightingale-ről is, aki egyszerűen önálló életet akart élni, férj nélkül. Vannak persze pikánsabb esetek is, például Leonardo da Vinci azért ítélte magát önmegtartóztatásra, mert fiatal korában szodómiával vádolták, és börtönbe vetették. Eme meghurcoltatás után minden kísértésnek ellenállt, sőt, azt találta mondani a közösülésről, hogy „Olyan undorító, hogy ha nem lenne hagyományos szokás, és nem léteznének csinos arcok és érzéki késztetések, az emberek hamarosan ki is halnának.”
Aztán ott van még Lewis Carroll, akiről első kapásra mindenkinek Alice jut eszébe. A kis Alice... Nos, Carroll egyik fő ismertetőjegye az volt, hogy előszeretettel ültetett kislányokat az ölébe. Ráadásul szülői engedéllyel. Sőt, még azt is megbocsáthatónak tartotta, ha a tizennégy év alatti kislányokat anyukájuk megkérdezése nélkül puszilgatta. (E kor felett azonban már engedélyért folyamodott.) Ám a biztosítékot mégsem ezek a csókok verték ki, hanem a fényképek, amiket kis barátnőiről készített. Eme szokása miatt vette szájára a nép, így 1880-ban felhagyott a portrékészítéssel. Annyit azonban muszáj megjegyeznünk, hogy az író szűzen halt meg, tehát a kislányok iránti lángolása csupán plátói volt.
Kedvcsinálónak ennyi, aki kíváncsi még Sir Isaac Newton, vagy a szakállas szüzek történetére, fogja, és olvassa el a könyvet!
