Vajon hány hullát látsz egyetlen este?

Kiss Orsi | 2014. május 22. |

Thomas Glavinic: A kamerás gyilkos, fordította: Kurdi Imre

Európa Könyvkiadó, 2014, 180 oldal, 2542 HUF

„Ez nem szenzációhajhász felvétel, hanem egy fölfoghatatlan tragédia feldolgozására tett kétségbeesett kísérlet.”

„Megkértek, hogy írjak le mindent” – ezekkel a szavakkal indít Thomas Glavinic kisregénye; lakonikusan, szenvtelenül, mégis már ennek a rövid kis mondatnak is valahogy baljós kicsengése van. Ausztriában járunk, valahol vidéken, egy eldugott kis faluban, ahová a Wagner házaspár érkezik látogatóba. Barátaiknál tervezik eltölteni a húsvéti ünnepeket, de nem sokkal érkezésük után borul a program: nem messze tőlük, a tartomány nyugati részében ugyanis megöltek két gyereket. A gyilkos arra kényszerített egy 7 és egy 8 éves fiút, hogy a kamerája előtt – és harmadik testvérük szeme láttára – a mélybe vessék magukat. A legidősebb fiúnak, a szemtanúnak végül sikerült megszöknie, a rendőrség pedig most egy „30 esztendős, átlagos termetű férfit” köröz.

Mindezt a Wagner házaspár férfi tagjának jegyzőkönyve mondott (írt) elbeszéléséből tudjuk meg. A narrátorról személyesebb információ ekkor még nem derül ki, hacsak az nem, hogy a vele tartó Sonja, akit következetesen csak az élettársaként emleget, a történet elején „túlzott és káros mértékben” fogyasztott „alkoholtartalmú italokat”. Mellette így a narrátor képezi a józan és nyugodt ellenerőt, akit még a kettős gyilkosságról szóló híradások egyre véresebb részletei sem tudnak kizökkenteni a rezignációjából. Nem úgy a vendéglátó Heinrichet, aki szomjazza, vadássza a brutális bűncselekményről szóló híreket. Kényelembe helyezi magát a kanapén, csendre inti a családot, és miközben két pofára zabálja a chipset, teljesen magába szippantja a gyilkosságról készített híradás. Mert persze akad olyan tévétársaság, amely leadja a felvételt, hát, persze, hogy csak ma, csak önöknek, csak itt. Nincs ebben semmi szenzációhajhászás, meg nézőszám-generálás, szajkózza a szpíker újra és újra, a csatorna csupán „egy fölfoghatatlan tragédia feldolgozására” tesz „kétségbeesett kísérletet”.

Cinizmus kimaxolva, de a fiktív német csatorna, melynek adásán Ausztria-szerte csüngnek az emberek, még ezen is túl tud tenni. A reklámidő sérthetetlenségének aranyszabályát a jelek szerint ugyanis még egy brutális bűneset sem tudja felülírni, így lehet, hogy a legsötétebb percek brutalitását hasonló kegyetlenséggel vágják ketté egy-egy autó- vagy befektetési lehetőségekről szóló reklám képkockái:

„Az ugrásra vonatkozó felszólítás többszöri megismétlését követően hallani lehetett a földön tartózkodó 2 testvér egyikének sikolyát. 10 másodperc múlva kezdetét veszi az operáció, károgta a kamerahang, hacsak le nem ugrik addig a fiú. Ez esetben tette hozzá a férfi, nem történik semmi baja. Ha viszont tovább ellenkezik, akkor csak még rosszabb és még fájdalmasabb lesz minden. Megkezdődött a visszaszámlálás: 5, 4, 3, 2, 1. Egy lángvörös sportkocsi suhant át a képernyőn. A pillanatnyi meglepetésből felocsúdva megállapítottuk, hogy reklámszünetet iktattak a műsorba. Ez nem lehet igaz, méltatlankodott Heinrich. Élettársam fölsóhajtott, elvett néhány szál ropit, és hallgatott. Jó 10 percen keresztül bámultuk a képernyőt szótlanul. Visszajött a helyiségbe Eva, és megkérdezte, hogy vége van-e. Amikor meghallotta, hogy csak reklámszünetet tartanak, ismét kiment a konyhába.”

Igazán nyomasztó könyv A kamerás gyilkos: nyomasztó, mert odanyúl, ahol a leginkább fáj (a végig arctalan, kamerája mögé bújó elmebeteg a történet szerint két kisgyereket hajszol a halálba), de azért is, mert kényelmetlen kérdésekkel szembesít. Szereplőinek egy része ugyanis igazi hír-addikt módjára tapad a tévére: nem akarnak lemaradni egyetlen véres, elborzasztó, fojtogató részletről sem, miközben persze a brutális felvételt lejátszó csatorna lelketlenségén kattognak. Glavinic azonban nem csak szereplőit hozza szánalmas helyzetekbe – igazából az olvasóit veszi célba, ők azok, akiknek ténylegesen oda-odaszurkál. Mert mit tennénk mi hasonló helyzetekben? És mit teszünk, mikor az esti családi idill közben vég nélkül ömlik a híradókból a gyilkosság és az erőszak? Vajon hány hullát lát egy átlag híradónéző egyetlen este, és ezek közül hány haláleset érinti meg igazán? Nem is annyira a média agyonkoptatott kritikája ez, mint a befogadó közegé, amely észrevétlenül válik partnerré, ezáltal pedig kanapén kuporgó és lelkesen hüledező hírhiénává a minden esti információáradatban.

A végig monoton, hivatalos zsargonra törekvő nyelvezet a könyv harmadánál-felénél válik igazán fojtogatóvá: a nézőpontok váltogatása (videófelvétel-gyilkosság-reklámblokk-a szereplők kommentárjai) feszültséggel terhes légkört hoz létre, mely azonban a végkifejlet felé egyre inkább veszít erejéből. Glavinic sajnos a szerkezet oltárán feláldozta a lényeget, így az igazán nagy miértekre nem kapunk végül választ. Így maradnak továbbra is a kényelmetlen kérdések, melyek kifuttatására ugyanakkor nem marad sem tér, sem idő, meg egy elég vegyes kritikákat kapott filmes adaptáció (az egyik főszerepben Gryllus Dorkával), mely Stájerország helyett félig-meddig magyar környezetbe helyezi át a kisregénybe bújtatott kamaradarab cselekményét.

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Elszáll az agyad: tudományos, közgazdasági és filozófiai non-fictionok 2024 tavaszán

Hogyan látja az ember képzelőerejét Csányi Vilmos? Hogyan alakul át a világ, ha a politikai és hatalmi játszmák kiterjednek a világűrre? Miért kannibál a kapitalizmus? Hogyan dolgozik az idegsebész? És mit gondol az elidőzésről napjaink sztárfilozófusa, Byung-Chul Han?

...
Zöld

Mikor hasznos az AI az irodalomban, és miért nem cseréli le soha az embert?

A japán Rie Kudan megkapta hazája legjelentősebb irodalmi díját, majd elárulta, hogy a szöveg egy kis részét a ChatGPT nevű chatbottal generálta. Az eset nyomát áttekintjük, hogyan alakult az elmúlt két évben nagy nyelvi modellek és az irodalom viszonya, hogyan látják ezt az írók, valamint hogy mikor lehet hasznos eszköz az AI az írás során.

...
Zöld

Összekapaszkodva zuhanni – Így alakíthatod a klímagyászt felszabadulássá

Jem Bendell Mélyalkalmazkodás című, nagy port kavaró tanulmánya után új könyvében azt ígéri, hogy nemcsak segít szembenézni a klíma, és így a mai társadalom elkerülhetetlen összeomlásával, hanem a szorongás és a gyász megélése után segít új, szilárdabb alapokon újraépíteni az optimizmusunkat, életkedvünket.