B
Miljenko Jergović: Ruta Tannenbaum
Fordította: Kollár ÁrpádL’Harmattan Könyvkiadó, 2009, 282 oldal, 2800 forint
Ritka az a könyv, aminek a fülszövege ilyen elszántan vezeti félre az olvasót, és amit még az utószavában is mentegetni kell – az ilyesmi valamiért azt sugallja, még a megfelelő helyen állók sem biztosak abban, miért is kellett kiadni. Magam sem tudom, mi lehetett a kiadó célja a könyv megjelentetésével. Persze van benne elég a magyaroknak oly kedves Monarchia-nosztalgiával kevert macskajajos-babonás balkáni karneválból - de azt csak keveseknek jut eszébe megnézni, mi is zajlik Zágrábban valójában. Márpedig a boszniai szerző ha valamit, hát kedélyes képet éppen nem fest a lakhelyéül szolgáló horvát fővárosról.
A történeti kalandozások jó száz évet ölelnek fel, de csúcs-, és egyszerre mélypontjuk a harmincas évekre esik. Két család ellentétes irányba haladó történetét követjük végig egy zágrábi bérházban, az alagsori horvát váltókezelő vérvonalának megszakadásától az emeleti módosabb zsidók végnapjaiig. A városban mintha csak a legalantasabb csőcselék maradt volna az osztrák-magyarok után: zsidókat gyűlölő keresztények és a zsidókat még náluk is jobban gyűlölő zsidók, nemességet színlelő prolik és olcsó ripacsok, akik csak azért nem adják el a lelküket is, mert az nekik sosem volt. Nemhogy lelki mélység, de még csak valami sekélyes tartás sincs a szereplőkben, nem pusztán gyarlók, de egyszerűen számítóan aljasok, függetlenül attól, a Száva melyik partján és a ház melyik szintjén juttatott nekik helyet a sors vagy az aktuálpolitika. Egyszerűek, mert a szerző bántóan leegyszerűsítette őket sztereotip melankólikusokra, hisztérikákra, agg zsidókra, primadonnákra és piti gazemberekre. A szereplőknek látszó árnyak így önmagukat és másokat is minduntalan megtévesztő, magatehetetlen bábként menetelnek a végzetükbe. A trükkel, hogy egy gyerekszínész holocaust-tragédiájának álcázzák a mindennapi csalárdságok láncát, a szerző és tettestársai is beállnak ebbe a sorba. Mert bármit is várna az olvasó, se Ruta Tannenbaumról, se a mintájául szolgáló Lea Deutschról nem tudunk meg túl sokat, pedig „a horvát Shirley Temple” valószínűleg nem azt érdemli, hogy szeszélyes, gőgös fruskaként őrizze a kollektív emlékezet. Mert ebben a kötetben épp a címszereplő alakja az egyik leghiteltelenebb.
A könyv úgy válik végzetesen vontatottá, hogy közben csodálatos gördülékenységgel és nyelvi kunsztokkal halmozza a szálakat és a tagadhatatlanul szórakoztató anekdotákat. Az egész valahogy mégis rézdrótra fűzött üveggyöngynek bizonyul, amolyan strandon vásárolt bizsunak, amit otthoni magányunkban csalódottan méregetünk: ennyi? Akinek viszont kedvére vannak az ilyen kétségtelenül leegyszerűsített, gyakran karikaturisztikus, de tarka tablók négy csibéből főzött levesekkel, a fia szombati vízbefúlását tétlenül szemlélő rabbival, tetszhalott adósokkal, Lehár-dalokkal, meg vaskos déli átkokkal, akár nagyon jól is szórakozhat. Amitől tömegében megcsömörlünk, pillanatonként akár még örömet is okozhat.
- jakotako -
