C+
Douwe Draaisma: Kizökkent elmékGondolat Kiadó, 2009, 362 oldal, 2975 Ft
Mindenki hallott a Parkinson-kórról, az Asperger-szindrómáról, az Alzheimer-kórról: egy-egy tudományterületet kicsit alaposabban ismerők számára (no nem kell hozzá egyetemi katedrát birtokolni, bőven elég 3 év a bölcsészkaron) pedig ismerősen csenghet a Broca-terület, a Lombroso-fej, vagy a Korszakov-szindróma. A tizennégy tudós zanzásított életrajzát, és egy összefoglaló igényű zárófejezetet tartalmazó könyv alapvetően az eponímákra fókuszál, tehát azokról az orvosokról tudósít, akiknek neve valamiért összeforrott egy betegséggel. Egyes esetekben ők fedezték fel, ők írtak róla először, máskor talpraesett PR-szakértőkként ügyesen menedzselték önmagukat, termékké modifikálták, amit drága édesanyjuktól kaptak, és kiárusították a „névadó kerestetik” bolhapiacán. De az is megesett, hogy valamelyik orvosi tekintélynek számító korifeus egyengette híressé válásuk útját, és mint egy önjelölt keresztapa, egyszerűen rájuk ragasztotta, s ezzel a tudományos frazeológia részévé tette a szakkifejezést egy jelentősnek számító konferencián vagy publikációban, mert valamiért úgy gondolta, hogy az nekik jár. Draaisma szellemesen, enyhe iróniával tárgyalja az eponímák „osztogatásának” menetét, hátterét: a könyvnek ez a manifeszt része nagyon érdekes.
A másik cél implicit módon a sorok között, „rejtett tantervként” érvényesül: a biológiai pszichológia és a neurológia szívből nehezen szerethető tudományának toboroz híveket (Draaisma általános pszichológiát és pszichológiatörténetet oktat hazája egyik egyetemén, fő kutatási területe az emlékezet). A szerző viszonylag ritkán bújik elő a „szórakoztatva tanító” szöveg paravánja mögül, mégis mindvégig az volt az érzésem, hogy a pszichológia legtöbb irányzatát magasról lenézi. A pszichoanalízist aranyos, ám idejét múlt dolognak tartja (többször fantáziagazdagnak és hasonlóknak nevezi az elfojtásokban keresett magyarázatokat), és amúgy sem bíbelődik sokat a lélekkel - eltekintve egy halvány próbálkozástól a zárófejezetben. Definíciói, aspektusai szinte kizárólag az agy vizsgálata és az ideggyógyászat körül forognak, szemléletében a biológiai és genetikai érvek és eredmények a patológiakutatás fejlődésének magasabb rendű (vég)állomásai, szemben a „régimódi” pszichológia korábbi, fejletlenebb szakaszaival, amik a dajkamesék és a szárnyaló fantázia birodalmába utalódnak.
Van egy pszichiáter, magyar származású amúgy, Thomas Szásznak hívják, és – leegyszerűsítve – azt vallja, hogy az elmebetegség mítosz: valójában csak életünkben felbukkanó nehézségekről van szó, és nem arról, hogy betegek lennénk. Ezt a hiedelmet az orvostársadalom kreálta és tartja fenn, egyrészt azért, hogy önnön – és a gyógyszerek - létezését és nélkülözhetetlenségét legalizálja, másrészt, hogy igazolja ezen emberek társadalomból való eltávolításának létjogosultságát. Nem osztom Szász radikális nézeteit, de mindig eszembe jutnak, ha olyan könyveket olvasok, melyek a szellem és a lélek szörnyűséges szépségű kínjait, rettenetes magányát és megrendítő zuhanását az agy felülről a harmadik barázdájának sérülésére, vagy a neuronok, neurotranszmitterek és nem tudom mik puszta keringési zavaraira redukálják.
