Vámos Miklós: Majdnem összes - Válogatott novellák
Európa Könyvkiadó, 2013, 652 oldal, 3392 HUF
A szokatlan címre a kötet előszavában maga a szerző ad magyarázatot, hiszen kevés kivételtől eltekintve itt van az elmúlt közel ötven év valamennyi novellája, mínusz a bár- és még egynehány egyéb, például angolul megjelent novella. Valamikor a hatvanas évek közepén indítunk, egy közelebbről nem lokalizált általános iskolában, ahol a kicsik bajai csak a felületes szemlélő számára lehetnek marginálisak. A címbeli kisfiúból hamar problémás nagyfiú lesz, sőt, kamasz, akit kiborít a családi pedantéria (és aki mások frappáns megállapításait vagy modorosságait lopva próbál egyéniséggé formálódni), majd vergődő fiatal férfi, aki alig várja, hogy véget érjen az a „harmadosztályú hétköznapi fasizmus”, amivé a magyar néphadsereg bunkó kiképző tisztjei változtatták a sorkatonai szolgálat hétköznapjait.
A katonaság egyike Vámos visszatérő (traumatikus) helyszíneinek: fiatalkori szenvedéseinek színhelyére tér vissza az Alkalmi áron hőse, aki a leszereléskor megfogadta, hogy soha többé nem teszi be a lábát Kalocsára. De ugyancsak a sorkatonai mindennapok képtelenségeiről mesél a Váltás vagy a Kérelem. Időben ekkor még nyakig benne vagyunk a szocializmusban: elintézni bármit is, csak protekcióval lehet, legyen az egy ügyvédbojtári állás, egy lakáskiutalás vagy négy Trabant-gumi (Az ember szerez).
A novellák egy része komplett ívet visz végig: a Lázadásokban felbukkanó, ám ott még csak epizodista Péter a Micsoda nyárban már határozottan magához ragadja a kezdeményezést, hogy azután szépen, történetről történetre nyomon kövessük a félárván maradt, joghallgató fiú munkahelyi, párkapcsolati, társasági, megélhetési kínlódásait, melyek kívülről szemlélve szürkén és unalmasan illeszkednek a hatvanas évek szürke és unalmas hétköznapjaiba. Ezeknek a mindennapoknak az alapeleme a szorongás, nem dominánsan, de valahogy mégis minden pillanatban ott zümmög az elég jó/alkalmas/ügyes/rendszerbe simuló vagyok-e kérdése.
Szereplőink nem lázadnak, hanem próbálnak együtt élni a rendszer abszurditásaival. A legtalálóbb ebből a szempontból a Gáz van című írás, ahol a szaki minden próbálkozása ellenére újra és újra szivárog a gázcső. A folyamatos kiszállásoknak köszönhetően már-már kedélyes kapcsolat alakul ki a zsörtölődő ügyfél és a túlhajszolt mester között, a cső azonban még mindig szivárog, így a kuncsaft arra az elhatározásra jut, hogy ha már a hibát nem lehet elhárítani, akkor nincs más választása, hozzá kell szoknia a gázhoz:
„Kérem alázattal, értsük meg végre, hogy egy kis gáz nem a világ, gázszagban is lehet élni, az ember nagyon szívós ám, bizony, állítólag a macska a legszívósabb állat a világon, mert az mindig a talpára esik, hát, fiatal barátom, az ember még a macskánál is macskább, ezt én mondom magának, és azért ülök itt! Magának is azt tanácsolom, hogy fogja azt a sámlit, és telepedjen szépen mellém!”
A veszteség, a gyász és az ahhoz való viszony már a korai novellákban is fontos szerepet játszott (Micsoda nyár, Mécs), de a motívum végigvonul az egész köteten, hogy azután a Mianyánkban csúcsosodjon ki. Ebben a férje sírját évek óta nem látogató özvegy azzal kénytelen szembesülni, hogy férje hamvait – miután nem váltotta meg újra az urnahelyet – tömegsírba szórták. Hisztériás rohamot kap, és először a temetői alkalmazotton, majd a temetőt messziről elkerülő felnőtt fián tölti ki tehetetlen dühét. „Nem tudok ilyen egyszerűen belenyugodni! Harcolni fogok az igazamért! Pert indítok! Panaszt teszek a tanácsnál! a pártbizottságon! Beírok a rádiónak! a televíziónak!!!”.
Az alá-fölérendeltségi viszony egyébként már az Előszó az ábécéhez című első blokkban is szembeötlő, ez pedig később változatos formákban és variációkban (szülő-gyerek, joghallgató-bíró, sorkatonák-kiképzők, protekciósok és mindenki más) újra és újra felbukkan a szövegben.
A Majdnem összesben Vámos szereplői együtt nőnek, öregszenek az őket íróval, állnak munkába, lesznek szerelmesek, majd válnak el, vállalnak gyereket, kocsit, újrakezdést. Kis kiharapott falatok a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekből (a novellák végigmennek egészen 2013-ig, a legtöbbet mégis a régebbiek mesélnek, talán azért, mert azok sokunk számára még emlékképként sincsenek meg – ha meg igen, akkor meg azért), a szövegek gördülékenyek, mentesek mindenféle irodalmi flikk-flakktól. Kicsit olyan, mint egy fotóalbum, ahol a képek helyét Vámos teleírta az emlékeivel. Személyes kedvenc: Cédulák.
