A-
Murakami Haruki: Tánc, tánc, tánc
ford.: Erdős GyörgyGeopen, 2010, 596 oldal, 3900 Ft
Már 1998-ban olvashattunk Murakami-regényt magyarul, de az igazi áttörést a 2006-os esztendő hozta meg, hiszen a Geopen ekkor adta ki a Kafkát és a Szputnyikot, azóta pedig a kiadó minden évben orrunk alá tolja a szerző egy-egy regényét, legutóbb A kurblimadár krónikáját. Kevés olyan kortárs külföldi szerzőt ismerek, akinek ennyire egyöntetűen pozitív az itthoni recepciója, noha most nem elsősorban a „hivatalos” kritika álláspontjára, hanem az olvasó tömeg véleményére gondolok. Egy ideje már kacérkodom a Murakami-olvasás gondolatával, de a pillanat most jött el, és aminek rendkívül örültem, egy olyan regénnyel, amellyel kapcsolatban nem zavarhattak meg az olvasói vélemények sem (ezeket ugye például a Kafka esetében nehezen kerülhettem volna meg).
A Tánc, tánc, tánc a képzelet és a valóság határmezsgyéjén egyensúlyozó, a magányról és a szeretetről szóló regény, amelynek filozofikus bölcsessége szorosan a sorok között ragad. Nincs azonban szükség rafinált írói fogásokra vagy sejtetésre, hiszen a nem túl összetett cselekmény közege, a magányában fulladozó főhős képzelgésekkel és víziókkal feldúsított mindennapjai simán elegendőnek bizonyulnak ahhoz, hogy jószerivel belevesszünk a könyvbe. Nem túl összetett cselekményről beszéltem: adott egy feleségét elvesztő, macskáját éppen elhantoló, munkáját „hólapátolásként” emlegető főhős/narrátor, aki valamilyen számára is meghatározhatatlan fonalat követve visszajut a Delfin Szállóba, mélyrepülésének kezdeti helyszínére. És itt veszi kezdetét az újabb mélyrepülés, lévén az időközben luxushotellé átépített térben újból összetalálkozik megtestesült lelkiismeretével, a Birkaemberrel, aki figyelmezteti: az eljövendő bizony nem fenékig tejfel. Ennek megfelelően főhősünk belekeveredik egy gyilkossági ügybe, barátságot köt egykori osztálytársával, a menő filmszínésszel, társául szegődik egy magányos kislánynak, és közben arra próbál rájönni, hogy a fenébe válik láthatóvá saját lelkiismerete az őt körülvevő emberek számára.
Murakami remekül lefesti a kort, folyamatosan szól a régebbi idők, de leginkább a kora nyolcvanas évek popzenéje, ízelítőt kaphatunk a szórakoztatóiparban feldarabolódott személyiség lassú széteséséből, a művészlét buktatóiból, valamint a világot behálózó call-girl-szolgálat működéséből is. A kevert hangnem, amelybe ugyanúgy belefér a kafkai bűnvádi eljárás bizarr atmoszférája, és A ragyogás ijesztő fantasztikuma, összetett élményt produkál. Egy ponton túl követhetetlenné válik, hogy mi igaz a főhős és az őt körülvevő fura emberek látomásaiból, de a regény sajátos világa a legmesszebbmenőkig feljogosít arra, hogy a látomásokat, az álmokat, a megelevenedő emlékképeket ugyanúgy az empirikusan megtapasztalható valóságba illeszthessük bele.
Murakami könnyedén írhatott volna izgalmas kalandregényt, de akár mély filozofikus szöveget is. Ehelyett egy – jó értelemben vett – könnyű regényt vehetünk a kezünkbe, amely bármennyire váratlanul is csapódik vissza egy, a fő hangnemétől eltérő szintre a zárlatban, lebilincselő, szórakoztató, és elgondolkodtató is egyben. Ideje lassacskán beszereznem a szerző többi regényét is!
