Mark Lawrence: Tövisek császára
Fumax Kiadó, 2013, 504 oldal, 3906 HUF
A
Első mondat: Kai a vénkő előtt állt: a durván megmunkált tömböt akkor illeszthették ide, amikor az ember még semmit sem ismert, csak fát, sziklát, vadászatot.
A Tövisek császára nem csak az egyik legjobb fantasy regény, ami az utóbbi években megjelent, hanem az egyik legérettebb is. A Széthullott Birodalom-trilógia utolsó kötete nagy ívű, katartikus, monumentális, és mégis rendkívül bensőséges, karakterközpontú finise Jorg Ancrath kaotikus, vérmocskos és dicstelen történetének. Az az út, amit Mark Lawrence a három kötet során bejárat enyhén szólva is kétes antihősével (aki bármilyen más, tipikus fantasyben maga lenne a megtestesült gonosz, akit a jónak le kell győznie), szinte példátlanul komplex, izgalmas és drámai.
Az egykor szedett-vedett rablógyilkos bandát irányító Jorg immár király, de rég tudjuk, hogy ezzel nem elégszik meg: az egész posztapokaliptikus Európát uralma alá akarja hajtani, császár akar lenni. Nincs is már igazán méltó ellenfele az élők közt: vannak ellenségei, akik megkísérlik eltenni láb alól őt, feleségét és születendő gyermekét (mert Jorg már nem csak király – hamarosan apa is lesz), de a fő fenyegetést a halottak jelentik. A Holt Király is magának akarja az egész Birodalmat, és ha ez nem lenne elég, a rejtélyes és hatalmas múlt „szellemei” is terveket szőnek, hogy megóvják a világot a mételytől, ami egyszer már majdnem elpusztította azt: az embertől.
A Tövisek császára, ahogy az előző két rész, két idősíkon fut párhuzamosan: a jelenben a 20 éves Jorg tanácsadóival és családjával utazik a távoli Kongresszusra, ahol ismét megkísérelnek császárt választani (ez az utóbbi száz évben nem sikerült), öt évvel korábban pedig Afrikába téved, hogy szövetségeseket találjon, és többet tudjon meg a világ működéséről. Ahogy Lawrence összeköti a posztapokaliptikus sci-fit az eposzi fantasyvel, ahogy ezek a szálak a zárókötetben végleg összefonódnak, és a korábbi részek minden aprósága értelmet kap, és a világvége utáni Föld koncepciója, messze túlnőve jópofa, ötletes gimmick mivoltán, mesterien és természetesen belesimul a történet szövetébe, egészen egyedülálló.
A múlt (jogos, sőt, társadalomkritikus) fenyegetése, a „mágia” működése és a rettenetes Holt Király előrenyomulása azonban, bármily nagyszerűek legyenek is, másodlagosak Jorg karakterének fejlődéséhez képest. Ez Lawrence igazi bravúrja. A karakter bölcsebb, megfontoltabb, higgadtabb, mint az előző részekben, de továbbra is végletesen önfejű, brutális, hideg és kérlelhetetlen. Három könyv után még mindig vannak olyan döntései, amik meglepően (vagy akár sokkolóan) hatnak, annak ellenére, hogy ezek a döntések mind egyenesen fakadnak a természetéből, amit már jól ismerünk. Az olvasó olyanná válik, mint egy lány, aki meg akar változtatni egy rosszfiút: várja, kívánja, akarja, hogy igaz, tisztességes, jó ember legyen belőle, de közben pont a sötét oldala vonzza igazán, és titkon örül, amikor ez az oldala újra és újra győzedelmeskedik.
Így megy ez egészen a legvégéig, ahol mindaz a mocsok, halál, tragédia és kegyetlenség, amit Jorg átélt, és amit másokra testált, kifut egy katartikus megváltástörténetté. És ott a finálé a holtakkal, a császárválasztással, mindennel, ami kell, de Lawrence szerencsére van olyan okos és érett író, hogy a fantasy történetének ikszedik eposzi megacsatája helyett arra koncentráljon, ami igazán számít. Jorgra. Az emberre. Hogy miből lettünk. És mi lesz belőlünk.
