Jeff VanderMeer: Kontroll, fordította: Falvay Dóra
Agave, 2014, 336 oldal, 3180 HUF
B
Jeff VanderMeer (interjúnk a szerzővel itt) Déli Végek-trilógiája nem az ismeretlen megismeréséről szól, hanem a megismerhetetlen megismerésére tett kísérletről. Ami természetéből fakadóan kudarcra van ítélve. Az első kötet, az Expedíció (részletért ide,kritikáért ide kattints) válasz nélkül hagyott kérdések egész sorát vetette fel a rejtélyes „természeti” anomáliáról, az X Térségről, és a rettenetes lovecrafti horror félelmetes erővel zabálta fel a mű sci-fi kereteit. Folytatása, a Kontroll, ennél némileg kevésbé sikeres darab – nem azért, hanem annak ellenére, hogy VanderMeer bölcsen kitér az előzmény ismétlésének hívogató csapdája elől, és egy teljesen más stílusú és hatásmechanizmusú könyvvel görgeti tovább a Déli Végek és az X Térség egyébként baromi izgalmas, és szinte végtelen potenciállal bíró történetét. (Olvass bele a regénybe!)
A csak Kontrollnak nevezett John Rodriguezt bízzák meg a Déli Végek nevű, az X Térség titkait nem túl nagy eredménnyel kutató, kaotikus ügynökség ráncba szedésével. Mindezt nem sokkal a legutóbbi (sokadig) kudarcba fúlt expedíció után, amelynek sorsát az első részből ismerhettük meg. A saját személyes és szakmai múltjának démonaival is küszködő Kontroll dolga azonban nem könnyű: nem elég, hogy az X Térségről szinte senki nem tud többet most, mint közvetlenül a kialakulása után, aminek immár 30 éve, de az ügynökségen belül ráadásul bizalmatlanság, bizonytalanság és lappangó őrület várja. Mire pedig kibogozza saját embertársai szándékait, titkait és motivációit, talán már túl késő lesz: az X Térség nem szunnyad örökké.
Míg az Expedíció egy önmagában is lenyűgöző, kerek és egész történetet mesélt el, addig a Kontroll egyrészt erősen támaszkodik elődjére (ami persze még nem baj), másrészt viszont (és ez már baj) túlságosan olyan, mintha pusztán egy felvezetés lenne a trilógia zárlatához. Elcsepegtet néhány választ, elhelyez itt-ott egy karaktert, bedob egy-két új kérdést, de mindez inkább csak vetés a szeptemberben megjelenő harmadik könyv aratásához. Továbbá a főhős messze nem olyan érdekes és komplex, mint az Expedíció biológusa volt, és az egész analitikus/kémes szál, ami nyilvánvalóan és bevallottan John le Carré hatására került a könyvbe, nem érzi valami jól magát a sci-fi/horror keretei között. A cselekmény nagyon lassan döcög előre, és a karakterek közti, végletekig elhúzott konfliktusok reménytelenül jelentéktelennek hatnak az X Térség roppant titkai mellett.
Mindez főleg a könyv középső harmadában okoz problémákat, cserébe viszont az expozíció és a végjáték már emlékeztet arra a piszkosul magas színvonalra, amit az Expedíció képviselt. VanderMeer remekül vezeti fel a karaktereket, és a fentiek ellenére is van valami izgalmas és sokat ígérő abban, ahogy a biológus előző részbeli felfedezés- és túlélőtúráját párhuzamba állítja azzal, ahogy Kontroll a Déli Végek intrikahálóját próbálja kibogozni. Mert az ügynökség maga is sötét és rejtélyes, akárcsak az X Térség: míg utóbbiban a természet burjánzik, előbbiben az ember; így aztán elhanyagolt, mocskos, enyészetnek indult, és nem adja könnyen magát a frissen érkező betolakodónak, ellenben teljesen felzabálja az emberi kicsinyesség és titkolózás, ami ilyen (potenciálisan egész világ sorsát cérnaszálon függesztő) körülmények között maga az abszurdum.
A finálé pedig, ha eltekintünk attól, hogy baromi sokat kell rá várni, tényleg nagyszerű, még úgy is, hogy számítunk arra, ami bekövetkezik benne. VanderMeer mértéktartását dicséri, hogy mielőtt a cselekmény kifutna valami iszonyú grandiózusra, behúzza a kéziféket, és megtartja Kontroll karakterének „kicsi”, egyéni szemszögét (amolyan le carrésan), az X Térséggel együtt juttatva el őt is egy komoly fordulóponthoz. Az igazán nagy kaliberű muníciók pedig nyilván a zárókötetre maradnak – de ezek után nem elégszünk meg könnyű válaszokkal, és elbagatellizált sorsbeteljesülésekkel, ezt a rejtélyt nem lehet teljesen megoldani. A trilógia eddig a megismerhetetlenségről szólt. Most már maradjon is így.
