Tóth Edu: A standup-ban a fájdalom megöli a bulit

Tóth Edu: A standup-ban a fájdalom megöli a bulit

.konyvesblog. | 2019. december 17. |

konyvesblog_cikkhez_ii.jpg

Tóth Edu standupos humorista megírta élete könyvét. A Kutatás az ébrenlétben ugyanis a hatéves Edunál indul és az érettségi bankettnél ér véget, miközben elmeséli a főhős filmbe illő megpróbáltatásait, melyeket a középszerűségtől való félelem, a nevelőapja brutalitása és édesapja hiánya hatott át. A kötet érdekessége, hogy vázát a szerző számára meghatározó nőalakok adják: minden fejezet egy-egy néni nevét viseli, egyúttal a hozzá fűződő szorosabb, lazább vagy pusztán plátói viszonyán keresztül festi le a kamaszodó fiú mindennapjait. A családi drámáról még most is kissé elcsukló hangon beszélő Tóth Eduval 90 néniről, zord nevelőapáról, bizonyítási vágyról és arról beszélgettünk, miért jó pecabotot lengetni a buszon, és hogy ki Edu életében Vietnam.  

Vanda néni, Timi néni, Irénke néni, Ági néni, Michelle néni. Mit jelentettek neked ezek a nevek és milyen módon strukturálta ez a 90 név az életed?

Már amikor hatéves voltam, elképesztő kötődésem volt a nénikhez. Az óvó nénim, Gizi néni, az úszóedzőm, Anna néni, Pernecker Ildi néni, a kedvenc könyvtáros nénim, és még hosszan sorolhatnám. Így visszatekintve jöttem rá, hogy ez végigkísér 6-tól 18 éves koromig. A barátaim anyukájával vagy például az edzőm feleségével mindig szorosabb volt a kapcsolatom, mint a többi felnőttel. Egy idő után a lányoknak írt szerelmes verseimnél is az volt a cél, hogy az édesanyjuk is sírjon rajtuk. Ezt az erős kötődést a felnőtt nőkhöz hívhatjuk szeretetéhségnek, de volt benne egy kis Nemecsek-attitűd is. Van egy mondat a Vivien néniben, ami szó szerint így hangzik apám szájából: „A jelentéktelenség cseppet sem olyan fullasztó, mint ahogy ezt te interpretálod, Buksikám”. Ezt azért tartom kulcsfontosságúnak a könyvben, mert akkor leginkább az nyomasztott, hogy túlságosan is átlagos vagyok, miközben a Holdról is látszott, hogy mindenhonnan kilógtam. Kezdve a focival, ahol nem volt a pályán olyan négyzetcentiméter, ahol én, a szőke gombafejű kölyök meg ne fordultam volna. Vagy a mezem miatt is, mert anyukám úgy mosta ki a fekete-piros felsőmet, hogy egyre fakóbb lett, a végén már úgy nézett ki a Pécsi MFC Góliát, hogy kilenc piros- és egy rózsaszín mezes kisfiú kergette a labdát. Vagy anyu a kezembe nyomott a lépcsőházban egy beteg verebet, hogy vigyem be az iskolába a környezetismeret tanárnak, hogy gyógyítsa meg. A buszon érdekes arckifejezéseket véltem az utastársaim arcán felfedezni, amikor az ingzsebem csipogni kezdett. Ha belegondolunk, vajon hány kiskamasz utazott már így egy tömegközlekedési eszközön? Vagy azzal a tudattal, hogy aznap reggel - miután a pécsi Kórház téren leszáll a 2-esről - utazik Miamiba, mert az apja megszökteti? 

Tóth Edu: Kutatás az ébrenlétben

Agave Könyvek, 2019, 304 oldal, 3680 HUF

 

Valószínűleg a nőkkel való viszonyom is oda vezethető vissza, hogy női harisnya és szandál van rajtam farsangon, Indiana Jones kalapban járok iskolába vagy breakelek a padlón, miközben Michael Jacksont imitálok a tanáriban. Folyamatos és intenzív késztetést éreztem arra, hogy a középpontban legyek. Muszáj volt felhívnom magamra a figyelmet. A nők felé mindig könnyebben nyitottam, a bácsiktól kicsit féltem, tartottam. Az is jó példa, hogy amikor a pécsi könyvtárban azt képzeltem, hogy Indy vagyok, egy golyó üldöz, ami elől bukfencezem, Panni néni megsimogatta a fejemet, miközben azt suttogta, milyen aranyos vagyok, míg Lajos bácsi ledorongolt. Ezenkívül a lányokba állandóan szerelmes voltam. A könyvemben hemzsegnek a hódítási kísérleteim és kudarcaim, pedig az csak töredéke a valós eseteknek, kalandoknak, bukásoknak. Az is előfordult, hogy olyan szerelmi háromszögben őrlődtem, amelyben mindkét lány utált. 

Néni-novellákat olvashatunk, de elég meghatározó szerep jutott a férfiaknak is az életedben: ott a nevelőapád, a távol lévő édesapád, a fociedződ, a túrázó Vass Laci bácsi és a haverjaid, no meg Indiana Jones-rajongó is voltál. A férfiak milyen szerepet töltöttek be az életedben? A 90 női névhez képest mit kaptál tőlük? Vajon 90 férfit nem tudnál ugyanúgy felsorolni az életedből? 

Személyenként tudom ezt a kérdést lebontani. A Kornél nevű csapattársam apukája például egy olyan férfi, aki szereti a gyerekét. Ez nekem óriási pozitívum. Az is, ha egy férfival lehet hülyéskedni. Amikor sérült voltam, mindig beálltam Kornél és Göce apukája közé hallgatni a beköpéseiket. Vagy ott van például Kevy Albert, a pécsi Szivárvány Gyermekház akkori programfőnöke, akinek köszönhetően a rengeteget túrázás és táborozás közben tucatnyi noteszt írtam tele dalszövegekkel és viccekkel. A nőknél többnyire én kezdeményeztem azt, hogy legyen köztünk kapcsolat, a férfiaknál náluk volt a labda. Albert azért is vált pótapa-figurává, mert folyamatosan nyitott felém, külön felhívott, hogy “akkor jössz velünk kirándulni?”, majd a legtöbb Mecsek bebarangoláson végig mellette trappoltam. Közben voltak azért csúnya húzásaim amellett, hogy volt egy folyamatos törekvésem arra, hogy szeressenek és figyeljenek rám. Az Ági néni című novellában például azt mesélem el, amikor azt hazudtam a Kornél anyukájának, hogy kiveszik a mandulámat. Meg amikor szegény fizika tanárnőmet, Erzsi nénit a nevelőapám nevében hívogattam heteken keresztül. Ilyet férfiakkal sose tettem. Nőkkel szemben megengedtem magamnak. Anyu már-már kórosan megértett. Vele megszoktam, hogy megkérdezte, mit csinálok éppen, én meg mondtam, hogy éppen támadják a váramat a szellemek, amire ő azt mondta, hogy ássak mélyebb árkot, hogy ne tudjanak bejönni. Amikor a műanyag pecabotommal hadonásztam a buszon, nem szólt rám, inkább örült, hogy legalább van helyünk. De olykor már kínos volt, amikor közterületen deviáns módon viselkedett. Ez engem később, már kamaszként zavarba hozott. Idegesített, hogy idegenekkel beszélgetéseket kezdeményezett, vagy amikor túl barátságos és közvetlen volt a barátnőimmel. Eleinte az is furcsa volt, hogy vakrandikat szervez le nekem úgy, hogy tanárként az óráin hatéves kori fényképeket mutogat rólam a lánydiákjainak. A Vivien néniben azt is elmeséltem, hogy amikor a maffiózó édesapám barátjával találkoztam, taxiba huppant és beálltak az illető kocsija mellé, miközben anyu azt kérte a megrémült sofőrtől, hogy ha ez az autó úgy indul el, hogy nem szállok ki belőle, legyen szíves, kövesse, mert akkor engem elraboltak. És válaszolván a kérdésedre: igen, 90 férfit is fel tudnék sorolni. Ebben azért vagyok ennyire biztos, mert a néniknél is az elején 30-40 jutott eszembe, majd minél mélyebbre ástam, annál több néni bukkant elő. Ráadásul most már helyzeti előnybe kerültem, mert a könyv megjelenése óta sokan osztottak meg velem olyan élményeket, melyekre egyáltalán nem emlékeztem. Olyanok derültek ki például, hogy egyszer a Pofi felhívta az alsó szomszédját, Virágot, aki tetszett nekem, én pedig elbújtam az ágyneműtartóba, hogy kihallgassam, miket mond rólam az a gyönyörűség. Vagy hogy állítólag - és ezt több forrás is megerősítette - ‘91-ben a Népstadionban egy focitornán ollóztam egy gólt az újpesti serdülők csapatának. Ilyeneket hogy lehet elfelejteni?

konyvesblog_cikkhez_iv.jpg

A könyvedben 6-18 éves korig kibeszéled az életed. A standupban kapunk belőled egy valósághoz közeli, de fikcionális Edut, a facebookon megjelenő Edu még eggyel közelebb lehet a valósághoz, de akkor a könyv inkább a valóságos vagy a fikcionális Edu, aki a novellákban tovább épül? 

Sokkal mélyebb és sokkal sötétebb a könyvbeli életem, mint a stand-up. A stand-upba ugyanis nincs értelme bevinni olyan élményeket, amelyek fájdalmasak. Az öli a bulit. Ott az a lényeg, hogy üssön a poén. Azon nem tudok viccelődni, hogy a nevelőapám milyen gyakran megbánta, hogy elvállalta a családfő szerepét. Ez már nem az a kategória, amin nevetünk. A könyv 95 százaléka viszont igaz. Van, hogy két, nem egyszerre megtörtént eseményt gyúrok össze fikcióvá, de az is a valóság bizonyos szempontból. Például az Ibolya néniben a fagyizós jelenet és a tarantinós vonal is valós - feltett szándékom volt a féloldalas forgatókönyveimet eljuttatni a rendezőhöz - csak mindez nem egyszerre történt. Az is az 5 százalék része, hogy az utolsó pillanatban még cizelláltam néhány traumatikusabb eseményt, mert szerettem volna elkerülni, hogy a nevelőapám túlságosan ráüljön a könyvre. Nem akartam, hogy ő vigye el a show-t. De azért még így is ott lebeg végig a könyv fölött. Utólag esett le, hogy egyszer sem szólal meg. Az pedig elégedettséggel tölt el, hogy szerintem sikerült valahogy oldani a feszültséget, az apás és nevelőapás részek között a könnyedebb történeteknél tud szusszanni az olvasó. Az első könyvem, az Abszolult szerda az ötletek, poénok, sztorik könyve. Ebben a másodikban, A Kutatás az ébrenlétben-ben azt érzem, hogy sikerült több rétegre bontani az olvasó szórakoztatását. Elég erős a kitárulkozós faktor, ami egyértelműen anyu öröksége. Ő még a kulcsmásolóban is szemrebbenés nélkül mesélte el a vadidegen fickónak, hogy milyen magzatvédő vitaminokat ajánlott neki Tóbiás doktor. Mindig is taszított ez a túlzott kitárulkozás, azt viszont előrelépésként érzem, hogy 37 évesen eljutottam arra szintre, hogy nem rejtegetem tovább azt, amit a nevelőapám és apám művelt velem. Régóta szerettem volna egy olyan könyvet írni, aminek mélysége, irodalmi értéke van. Amióta a rázósabb emlékek egy részét kiírtam magamból, sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok. Egész egyszerűen jobban érzem magam a bőrömben. 

Tele van szellemes anekdotákkal a könyv, de fájdalmas részleteket osztasz meg a nevelőapádtól elszenvedett erőszakról. Erről nehezebben írtál?

Nem tudom, hogy a nehezebb a megfelelő jelző-e. Az biztos, hogy izgalmasabb volt megírni azokat a novellákat, melyekben szerepel a nevelőapám. Nagyobb volt a tét. Amikor pedig az apám-részeket írtam, úgy éreztem, mintha megint kicsit együtt lettünk volna. Mert egyébként azontúl, hogy miket művelt és elhagyott minket, ha nem lenne veszélyes fickó, szívesen találkoznék vele. Mégis ő a fiam nagyapja. De nem tudom, hol él, és addig vagyok biztonságban, amíg ez így is marad. A Kutatás az ébrenlétben-nek viszont üde színfoltja. Élőben egy lehengerlő figura, amit próbáltam a könyv lapjain is visszaadni.

Van kedvenc részed a könyvben?

Az egyik kedvenc novellám a Vivien néni, abban is ő a főszereplő. Ebben van két sor, amit mindig szívesen olvasok vissza: “Előjön belőlem a gasztromán. A csirkefalatkákat javaslom neki, mivel több forrásból is biztosan tudom, hogy itt sütik a legfinomabb nuggetseket a Dél-Dunántúlon.” Az anyu-novellák közül pedig a Jane néni ugrik be most, mint kedvenc. Ahol anyu ülve vasal és nézi a Melrose Place-t. Azok tényleg meghitt anya-fia időtöltések voltak. A legtöbb olvasónak pedig az Irénke néni a kedvence.

Irénke néninek négy fejezettel is adózol. Ő volt az osztályfőnököd, neki mutattad meg az írásaidat, amiket ezekben a fejezetekben az olvasók elé társz. Volt szerepe abban, hogy író akartál lenni? Mennyire volt ő támogató?

Irénke néni azért szerepel négyszer, mert abból a négyből három novella ürügy nekem, hogy bemutathassam a tizenévesen megírt korai zsengéimet. A matematika-tanárnőbe, Párkányi Éva nénibe szerelmes voltam, a magyartanárnőtől, Irénke nénitől tartottam. Ő reggel a buszon - ha véletlenül az iskola felé összefutottunk - szemrebbenés nélkül lefeleltetett Balassiból. Azt azóta sem tudtam eldönteni, hogy kedvelt-e. Talán inkább furcsa volt neki, hogy valaki közelít felé a novelláival. Éva néninek imponált, hogy ez a hebrencs gyerek verseket ír neki, Irénke néninél viszont azt éreztem, hogy furcsállja azt, hogy bevonom az én kis zakkant világomba. Amikor az iskolából eljöttem, búcsúzáskor azt mondta rám, hogy én voltam a legokosabb gyerek, akivel találkozott, a felsősök pedig gyakran emlegetik, milyen sokat mesélt nekik rólam. Vitt nyelvtanversenyekre, amiket imádtam, de az már sok volt neki, amikor a novelláimmal bombáztam.

konyvesblog_cikkhez_iii.jpg

A hatosztályos iskolába felvételiztél, amikor megkérdezték tőled, honnan jön a bizonyítási vágyad. Ez még mindig munkálkodik benned? Hiszen azt a pályát választottad, ahol nem szerencsés a dadogás. A bizonyítási vágyon keresztül hogyan épülsz fel te magad?

Amíg nem standupoltam, igazán fel sem tűnt, hogy dadogok. Selypítek, pösze vagyok, raccsolok, és hadarok, az zavaróbb volt, de amúgy sem dadogok annyira élőben, inkább a színpadon, amikor jobban izgulok. A bizonyítási vágy az irodalom terén azóta buzog bennem igazán, amióta 2003-ban elkezdtem írogatni Londonban. Előtte másfél évig Veszprémben egy sort sem írtam, ott napi 24 órában dübörgött az életigenlés. Aztán következtek a londoni évek, ahol hirtelen rengeteg magányos óra szakadt rám, és én ezt a váratlanul ölembe hullott szabadidőt írással töltöttem ki. Amikor ezen próbálkozások kezdtek kerek egésszé összeállni, még több novella és az Abszolult szerda után megszületett egy életcél, ami azóta sem változott: minél több olvasóhoz eljuttatni a könyvem. Ha rajtam múlna, az utcán osztogatnám vagy becsöngetnék minden lakásba és ott hagynék egy-egy példányt minden magyar háztartásban. A bizonyítási vágyam kiegészül még azzal, hogy lehetőleg minél erősebb legyen az a könyv, amit eljuttatok a magyar lakosság száz százalékához. Időközben a közösségépítős mániám halt el leginkább. Az íróvá válás, az olvasóvadászat, a fellépések és a családi élet mellett nincs időm sajnos annyi időt tölteni a barátaimmal, amennyit szeretnék. Ezen a jövőben mindenképp szeretnék változtatni. Az apaságban is érzek bizonyítási vágyat, ott inkább arra kell komolyan odafigyelnem, hogy ne kényeztessem el a fiamat.

Az akkori gyerekek mára szülők, mint te. Szülőként közelebb kerültél édesanyád vagy nevelőapád elfogadásához, megértéséhez?

Próbálom, de mikor belegondolok abba, hogy én most harminchét évesen megütök egy kilencéves kisfiút, olyan düh fog el, hogy meg sem próbálom megérteni. Amikor elkezdtem a nevelőapámról írni, megfogadtam, hogy ami van pozitívum vele kapcsolatban, azt mind belerakom. Azt, hogy jól végzi a munkáját, nem játssza meg magát stb. Csak annyira szürreálisan, brutálisan teltek vele a mindennapok, ami számomra még mindig érthetetlen. Majdnem két évtizeden keresztül azt hallgattam, hogy ha majd 18 éves leszek, akkor kiadja az utamat. Már alig vártam. Majd miután leérettségiztem, egy hónappal később elhagyta anyut. Ijesztő a konklúzió. Hálátlan ez a habarcs szerep, de az sincs kizárva, hogy csak véletlen egybeesés. Anyuban nem értem azóta sem, hogy miután megmenekült ebből a borzalmas házasságból, miért nem tudott utána soha talpra állni. Túl hamar akart újra egy klasszikus családban élni, a férfiakat már az első randevúkon elijesztette azzal, hogy költözzenek össze, de most azonnal. Amúgy a nevelőapám sokkal brutálisabb a könyvben leírtaknál, és apám is megköszönheti, hogy ennyire finom voltam vele. Apám kamaszként még teljesen elbódított, de azóta már lehullott róla ez a máz. Gyerekkoromban azt hittem, hogy valamit jelentek neki, de most már egyértelmű, hogy az csak múló hóbort volt. Most már tudom, mi volt az ára ennek az életvitelnek, amit ő folytatott. Mintha sikeres maffiózó lenne, de aki a fél életét a börtönben töltötte, az nem sikeres bűnöző. Anyunál is azt érzem, hogy túl kedvezően festem le a könyvben, bár benne van a végén, hogy kezd megkattanni. Rengeteg olyan sztori van, amit még érdemes lesz leírni egy következő könyvben. Őt is reálisabban fogom ábrázolni. Elképesztő művelt volt és hatalmasakat tudtunk együtt hülyéskedni. A könyv rétegei közt benne van, hogy miért hagyta, hogy így legyen, miért tűrt, miért nem állt a saját lábára. Emiatt nem vádoltam akkor sem, most sem. Volt, hogy 2-3 munkahelyen állt helyt egyszerre, rendkívül kreatív volt, olaszul folyékonyan beszélt és megbecsülték, ahol csak megjelent. Nem mondom ki a könyvben, de ha úgy dönt, hogy mind a négy gyerekkel kilép ebből a terrorból, akkor azt meg tudta volna tenni anyagilag is, de úgy látom, hogy ez alkat kérdése. Azt akarta, hogy a család együtt maradjon.

A Kutatás az ébrenlétben egy olyan korban játszódik, amikor nincs még okostelefon, közösségi média. Az egy generációval később született Tóth Edunak könnyebb vagy nehezebb lett volna felnőni Pécsett egy agresszív nevelőapával?

Az, hogy zűrös családból jövök, sajnos pillanatok alatt kiderült. Még az óvodában is tudták. Nem véletlen, hogy van is egy ilyen utalás, hogy beverem a Rozgonyi Viktor orrát, mert az Állatok a ház körül lutra-albumos matricacserélgető szakkörön nem akarta odaadni a labradort. Az általános iskolában is kiszivárgott, mi megy nálunk otthon, valamint még csak pár hete jártam a Janus Pannonius Gimnáziumba, amikor Vali néni, az iskolai könyvtárosnő már tudta, hogy megyek be apámhoz a börtönbe. Ha lett volna facebook, bizonyos szituációk valószínűleg máshogy alakulnak az akkori közösségi életemben. Volt sok olyan párkapcsolatom, hogy nem tudtam megmagyarázni, miért lett vége. Egyszer csak nem találkoztunk többet. Ezt ebben a digitális közösségi felhőben nehezebben tudom elképzelni. Ismerve a Warcraft-függésemet, elképzelhető, hogy rákattanok a játékokra. Örülök, hogy nem volt még okostelefon, mert, ha elmentünk egy házibuliba, fel sem merült volna, hogy mást csinálj, minthogy a többiekkel beszélgess, vagy a cipők között elaludj, ami ma már egész másképp néz ki. Ha az agresszivitás szempontjából nézünk a dologra, ma már közbelép a családvédő szolgálat és kiemelnek onnan. De esélyes, hogy jobban jártam azzal, hogy nem kerültem intézetbe, mert én azért a veréstől eltekintve éltem az életem: ha akartam, le tudtam menni focizni, volt otthonom, ruhám, jártunk nyaralni. Nem biztos, hogy jobban jártam volna, ismerve milyen esetekre derül fény a gyerekotthonokban.  

A könyvben nem az jött le, hogy boldog gyerekkorod volt, te viszont azt nyilatkoztad, hogy a családi perpatvarokat leszámítva idilli gyerekkort biztosított Pécs neked és egy elég szórakoztató könyvet írtál, amin nem egyszer hahotázni lehet. Ez a kettősség feldolgozható valamilyen formában egy gyereknek, vagy el kellett telnie x évnek és meg kellett hozzá írnod a könyvet is?

Már akkor teljesen egyértelmű volt, hogy minden, ami kint van, lehetőségekkel kecsegtet, mivel Irénke néni vitt nyelvtanversenyekre, jártam pingpongra, bekerültem a Suli Spuri csapatba, jártunk sorversenyekre, futóversenyekre, úsztam, röpiztem, kosaraztam is, ott volt a Szivárvány gyermekház, a Mecsek és a panelrengeteg. Minden, ami kinn, az otthoni falakon kívül volt, az nekem tetszett. Sőt, imádtam! Aztán hazamentem és tudtam, hogy otthon ki fogok kapni, mert egy órát késtem, mert nem mosogattam el rendesen, mert megettem két túró rudit. Tudtam, hogy az egy tűzfészek és megszoktam így. Ötévesen már tudtam, hogy van ez a sötét oldal, hívjuk otthonnak. Amikor egyszer a nevelőapám három hónapra elutazott külföldre, az nekem maga volt a Paradicsom. Anyu is kivirult. Az az érdekes, hogy azért húzogattam az oroszlán bajszát, lásd telefonáltam nevelőapám telefonjáról, a bokorban hagytam a biciklimet... Arra emlékszem, hogy gyerekfejjel mindig találtam valami okot, hogy nevelőapám miért csinálta, amit csinált. Emellett persze volt szimpla túlkapás, amikor például direkt elkésett velem az edzésről. Amióta kijött a könyv, végre van funkciója a nevelőapámnak. Ő az én ellenpólusom. Ő a cápa a Cápában, ő a Hairben Vietnam. Én így raktam helyre ezt. A könyvemmel.   

Azt írtad az egyik novellában, amikor futóversenyre igyekeztetek anyukáddal, ami az eső miatt elmaradt: "Én egy feltépett seb vagyok, amit sürgősen le kellene takarni". Ezt a fájdalmat édesapádhoz és nevelőapádhoz fűződő kapcsolatod okozta?

Apám létezett, de annyira távol volt, hogy volt egy ilyen kialakult kép róla, amire nem volt ráhatásom. Egyszer csak felbukkant, minden felborult, majd huss, gyorsan el is tűnt megint. Eltűnt, elmúlt, beálltak megint a hétköznapok. De a seb mindig felszakadt. Ebben apám is benne volt, mert, ha van egy ilyen fia, aki megnyerte a területi nyelvtanversenyt, büszke lehetett volna rá. De a börtön se javított rajta. A bűnügyek 90 százalékát ott tervelik ki. Ő nagyon büszke rá, hogy 11 nyelven beszél, és annyira büszke arra, milyen ügyes szélhámos, hogy soha nem fogja abbahagyni. Én pedig mindig azt éreztem egy-egy verseny előtt, hogy itt jön a sebzett kölyök és megmutatja. Mentem, mint az őrült. Focipályán, futásban, úszásban, sulidiszkók parkettjén. Mindenkinek meg akartam mutatni, hogy velem kapcsolatban téved a nevelőapám.

Tóth Edut kilencven nő kísérte végig a felnőtté válás rögös útján

Hogyan nő fel egy amúgy sem átlagos érzelem- és gondolatvilággal rendelkező pécsi kisfiú, aki a körülmények ellenére megpróbálja a legtöbbet kihozni a gyerekkorából? Tóth Edu: Kutatás az ébrenlétben Agave Könyvek, 2019, 304 oldal, 3680 HUF Tóth Edu gyermek- és kamaszkorát rengeteg külső tényező formálta.

Ha a könyvbeli Eduval összefutnál, ahogyan Karinthy találkozott egy fiatalemberrel, mit mondanál neki?

Bennem mindig az volt, hogy nem lesz jövő, nem fogok tudni érvényesülni, átlagos és középszerű leszek, alkoholista, bűnöző, valami ilyesmi. Azt mondanám neki, nyugi, jó lesz, ugyan meg fogod járni a poklok poklát Londonban és utána Barcelonában, majd Budapesten is, de a vége happy end lesz mindenütt úgy, hogy közben ezernyi történet kerül a puttonyodba. Meg hát előtte el fogsz tölteni Veszprémben egy felejthetetlen 15 hónapot. Másfél év után hiba volt eljönni onnan, melót kellett volna találni és vissza kellett volna venni a tempóból. Az Abszolult szerdával kapcsolatban is azt tanácsolnám neki, hogy nem kellett volna akkor mindent feladni érte. Tíz évvel ezelőtt ilyenkor még Barcelonában dagonyáztam a legmélyebb kilátástalanságban, amelyet az okozott, hogy semmi más nem érdekelt, csak az, hogy 1500 kilométerrel arrébb vásárolják meg a könyvemet Nyíregyházától Szombathelyig. Ott álltam a nihil közepén, széttárt karokkal. De abból is lett kiút. És most kérdezhetem: egy párkapcsolat, hogy tudta anyut ennyire erodálni. Engem meg, aki felteszem a kérdést, pont egy párkapcsolat tett helyre Barcelonában. Megismertem a feleségemet, a kezdeti nehézségek után lett stabil itthoni munkahelyem, a zűrös ügyeim rendeződtek, elindult a standupos karrierem, majd született egy csodálatos kisfiam. Szóval, azt mondanám Edunak, hogy: Nyugi!

Szerző: Rátkai Zsófia

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Elszáll az agyad: tudományos, közgazdasági és filozófiai non-fictionok 2024 tavaszán

Hogyan látja az ember képzelőerejét Csányi Vilmos? Hogyan alakul át a világ, ha a politikai és hatalmi játszmák kiterjednek a világűrre? Miért kannibál a kapitalizmus? Hogyan dolgozik az idegsebész? És mit gondol az elidőzésről napjaink sztárfilozófusa, Byung-Chul Han?

...
Zöld

Mikor hasznos az AI az irodalomban, és miért nem cseréli le soha az embert?

A japán Rie Kudan megkapta hazája legjelentősebb irodalmi díját, majd elárulta, hogy a szöveg egy kis részét a ChatGPT nevű chatbottal generálta. Az eset nyomát áttekintjük, hogyan alakult az elmúlt két évben nagy nyelvi modellek és az irodalom viszonya, hogyan látják ezt az írók, valamint hogy mikor lehet hasznos eszköz az AI az írás során.

...
Zöld

Összekapaszkodva zuhanni – Így alakíthatod a klímagyászt felszabadulássá

Jem Bendell Mélyalkalmazkodás című, nagy port kavaró tanulmánya után új könyvében azt ígéri, hogy nemcsak segít szembenézni a klíma, és így a mai társadalom elkerülhetetlen összeomlásával, hanem a szorongás és a gyász megélése után segít új, szilárdabb alapokon újraépíteni az optimizmusunkat, életkedvünket.