Jesús Carrasco: Kegyetlen idő, fordította: : Dobos Éva
Magvető, 2013, 182 oldal, 2990 HUF
A tűzforró, végtelen síkságban (hogy pontosan mikor és merrefelé, nem tudni) az ott élők a puszta életben maradásért vívnak mindennapos küzdelmet. Nem számít semmi, csak a túlélés kényszere diktál: az ember összeolvad a kegyetlen tájjal, szinte eggyé válik vele. A szeretet, az emberség, a figyelem értelmezhetetlen fogalmak a helyiek számára. S miközben a pusztai falvak megritkult lakossága megpróbálja a fejét a homoktenger fölött tartani, egy kisfiú hirtelen megszökik az otthonának nevezett pokolból. Olyan elviselhetetlen kínzás elől menekül, ami bárkit elborzasztana - őt mégis saját apja kínálja tálcán a sátánnak. A gyerek az őt keresők elől napközben egy agyagos lyukba rejtőzik az olajfaliget közepén , éjjel pedig nekivág a végtelennek, mely „egyszerűen ismeretlen föld volt a számára.”
Ebben a közönyös, végtelen, sivár tájban találkozik az öreg pásztorral. Melléje szegődik, szinte véletlenül. Monoton, látszólag minden mozdulatában ismétlődő közös vándorlás kezdődik: a kisfiú, a kecskenyáj, a szamár, a terelőkutya és az öregember együtt botorkál a forróságban, aztán lemálházik, enyhet keres, víz után kutat, állatot itat és iszik maga is, alszik egy rövidet, felébred, újra vándorol. Alig beszél egymással. Tűri a hőséget, s bár sokáig hallgat róla a másik előtt, de folyamatosan menekül. A szörnyű találkozást azonban nem lehet elkerülni: porfelhő kerekedik, felberreg a motor, felhangzik a lovak patáinak csattogása, a gyerek és a pásztor pedig kénytelen farkasszemet nézni a gonosszal.
Hatalmas filmet lehetne forgatni Carrasco regényéből. Olvasás közben mindent magam előtt láttam. Totálban a forróságban lebegő végtelen pusztaságot, a vízért könyörgő, száradó növényzetet. Közelibb felvételeken a lyukat, ahol a kisfiú kuporog üldözői elől rejtőzködve, a legelésző kecskéket, a percegő kabócákat, az izzó sziklákat, amik méltóságteljesen és könyörtelenül emelkednek a magasba. A pásztor hőségtől és öregségtől imbolygó alakját, a homokban csíkot húzó, hasán vonszolódó nyomorékot. Sergio Leonét idéző premier plánban a csendbiztos lyukacsos, gonosz képét, a részeges segédek vérvörös ábrázatát, a kisfiú napégette, hámló arcát, rémült szemeit.
Lenyűgöző erővel tárulnak elénk a könyv lapjain az alakok, az arcok, a szemek, a gondolatok, az indulatok, a feneketlen gonoszságok, a kibírhatatlan, sírásra fakasztó félelmek és az önfeláldozó bátorság. A létezés magánya elviselhetetlen, mégis megtörheti a kilátástalanságot egy árnyék, egy angyal, valaki, aki váratlanul felbukkan a semmiből, segít, s aztán olyan észrevétlenül tűnik el, mintha sosem létezett volna. Elered az eső is, és megkönyörülve a világon a „kínszenvedések csavarjain” Isten egy pillanatra lazít kicsit.
A civilben reklámügynökségnél dolgozó Jesus Carrasco 2012-ben robbant a köztudatba a Kegyetlen idővel, s rögtön tomboló tapsvihar fogadta. A kitörő lelkesedés abszolút jogos. A hol szikár, hol szinte lírai nyelvet használó próza azonnal beszippantja az olvasót a mű valóságába. A regény majdnem cselekménytelen, a történések ritkák (olyankor viszont elemi erővel robbannak), a párbeszédek pedig összesűrítve néhány oldalt töltenének meg összesen. A Kegyetlen idő mégis szinte letehetetlen. Minden lapon folyamatosan, ezerszeres erővel vibrál a feszültség, s a kegyetlen tájban és időben elárvultan vándorló, vihartépte páros sorsa anélkül is a világegyetem legfontosabb kérdésévé emelkedik, hogy részletesen megismernénk a múltjukat, a személyiségüket, különösen a pásztorét.
Az ételért, a vízért, a túlélésért folytatott ősi harcnak és a sárba tiport öntudat visszaszerzésének ábrázolásával, az önfeláldozás, az áldozatvállalás méltóságának hitével az olvasók igazi kincset, szinte varázserőt kapnak az írótól ajándékba. A Kegyetlen idő megrázó, torokszorító remekmű.
