Tetszett, Mukikám, ölellek!

Burden | 2009. április 06. |


B
Vámos Miklós: Félnóta

Európa Könyvkiadó, 2009. 384 oldal, 2800 Ft.

Talán már nem újdonság, hogy életmű-sorozat indul Vámos Miklós munkáiból az Európa Kiadónál, ennek első kötete a Félnóta című regény, amely először, s eddig egyetlen alkalommal 1986-ban jelent meg.

A Félnóta kevéssé ismert darabja Vámos Miklós meglehetősen termékeny írói munkásságának. Nekem első olvasatra a szövegről különböző irodalomelméleti, publicisztikai közhelycímkék jutottak eszembe, olyanok például, hogy nemzedékregény, emlékezésregény, fejlődésregény, kulcsregény, vagy hogy mást ne mondjak, dokumentumregény. Újraolvasva aztán igyekeztem ezeket óvatosan lefejteni, de minél mélyebben másztam bele a szövegbe, ezek a kifejezések annál erősebben tapasztották magukat tudatomra. Nem teljesen alaptalanul, persze. Hiszen a szerző maga is hangsúlyozza a Félnóta cselekményének önéletrajzi vonatkozásait, mi több, a regényben szereplő Barikád zenekart az új kiadás előszavában megfelelteti a korabeli Gerilla zenekarnak, amelynek ő maga is tagja volt. A regénybeli banda köré szerveződő társaságban pedig Vámos nemzedékének jellegzetes, nagyon is valós figuráira ismerhetünk.

Mi is tulajdonképpen akkor a Félnóta? Ha mondjuk az én nemzedékem, vagyis a nyolcvanas évek szülötteinek szemszögéből nézem, tekinthető kordokumentumnak, sőt egyenesen politikatörténeti kuriózumnak is, annál is inkább, mert azt a kort (a hatvanas és nyolcvanas évek), amelyben a regény szereplői mozognak, mi már csak hallomásból ismerjük. Előzetes ismereteimre támaszkodva, mindenesetre meghökkentően hatnak a regény szereplőihez köthető politikai állásfoglalások. Különösen, ha számításba vesszük, hogy a regény kiadásakor 1986-ot írunk. Nehéz elhinni, hogy a regény komolyan rendszerellenes, amikor a szereplők vagy az elbeszélők egyetlen pillanatra sem lépnek ki a korabeli szocialista ideológia által határolt politikai diskurzusból. Mi több, a regény ifjú hősei nagy ügybuzgalmukban gyakran még a párt hivatalos irányvonalánál is baloldaliabbaknak bizonyulnak. Az új gazdasági mechanizmusról egyes szereplőknek például az a véleménye, hogy az árrendszert és a piacot nem megreformálni, hanem megszüntetni kell, és ezért ők, mint öntudatos kommunisták szívesen hoznak áldozatokat is. Persze, az is meglehetősen pikáns, amikor a Barikád zenekar rádiós stúdiófelvételén egy dal szövege azért veri ki a biztosítékot az ügyben illetékes elvtársnál, mert szerinte azt sugallja, hogy minden disszidens nyilas volt, és ezt az általánosítást ugye, még ők sem engedhetik meg maguknak, gondolni kell a következményekre. Szóval úgy tűnik nekem, mintha az önmagát puhító politikai rendszert a harcos kommunista ifjak próbálnák megmenteni önmagától, miközben nem értik, hogy világforradalmi törekvéseikkel miért ütköznek állandóan akadályokba. Nos, ez szerintem elég messze áll attól a fajta rendszerellenességtől, amit például a szamizdat-irodalom képviselt a Félnóta első megjelenésekor. Persze érthető lenne mindez, ha az elbeszélő valódi iróniával közelítene szereplői cselekvéseihez. Ehelyett azonban gyakran marad a lagymatag, édes-bús nosztalgia:

„Tulajdonképpen abszurd, hogy sose jutott eszetekbe, mi értelme a kormány mellett tüntetni. Míg tombolt a vietnámi háború, számtalanszor gyülekeztetek az amerikai követség előtt (…) nem téve fel a kérdést, van-e értelme, haszna, célja? – osztályharc, ellenállás, mozgalom tinéktek nem jutott, csináltatok magatoknak vitakört, polbítet, tüntetést, röpcédulát.”

Más a helyzet, ha pusztán irodalmi, esztétikai szempontok alapján szeretném olvasni a szöveget. Ami a cselekményt illeti, nem túlzottan komplikált. Egy középiskolásokból, egyetemistákból álló társaság történetét mondja el két barát, Mukk Ferenc (Muki) és Kósa Balázs (Kábé) szemszögéből. A két főhős húsz év távlatából párhuzamosan emlékszik vissza az eseményekre, hat fejezeten keresztül, a hetedik fejezetben pedig mintegy összekapcsolódik a tudatuk, és kettejük közös emlékeivel szembesülhet az olvasó. A történetbe újabb és újabb szereplők lépnek be, ezek azonban többnyire nem tudnak kiteljesedni, nem válnak egészen elevenné. Az elbeszélésmód is meglehetősen szokatlan. Többes szám első személyű narrátorral állunk szemben, de mintha nem tudná magát egyértelműen pozícionálni, (nyilván nem véletlenül) ide-oda ugrál, aztán olykor a bekezdés vagy mondat közepén átvált E/2-be, mintha valamilyen önmegszólító beszédre akarná kényszeríteni magát. Vámos szövegeire általában jellemzőek ugyan az efféle narrációs kísérletek, ami olykor szórakoztató, ebben az esetben már a regény első harmadában kezdtem elveszíteni a türelmemet. Nem is beszélve arról, hogy az elbeszélő olykor egy bekezdésen belül elintéz két házasságot és válást, költözést, lakáscserét, vagy könnyed eleganciával átsiklik egy borzalmas öngyilkosság emlékén, hogy aztán valamivel később, de egyáltalán nem intenzívebb módon visszatérjen, és elidőzzön mellette. A szerzői előszóban szerepel, hogy a Zenga zének című korábbi regény kapcsán kialakult cenzurális bonyodalmak miatt ez a szöveg talán kissé „virágnyelvű lett.” Ennek megfelelően a kortársak ugyan értik, de az utánuk következők már nem feltétlenül.

Végezetül vizsgáljuk meg egy kicsit a regény nyolcvanas évekbeli fogadtatását, mert meglehetősen tanulságos. A szerző az új kiadás előszavában a következőket írja: „A megjelenés kevesebb cirkusszal ment, mint amire számítottam. Gáll István szíves közlése szerint azonban Aczél György az újságszerkesztőknek tartott fejtágítón olyasmit mondott, hogy elvtársak, ez átcsusszant, de nem kell nagy dobra verni. Nem is verték. Kritika alig jött, és a boltok többségében ki sem rakták a polcra.” Ezen felbuzdulva kicsit körülnéztem, és azt találtam, hogy az Élet és Irodalom 1986-os könyvheti számának címoldalán kolumnás vezércikk jelent meg a Félnótáról. Nem kritika, hanem igen tisztességes méltatás Varjas Endre tollából, aki bizony saját bevallása szerint egyes szereplőkben önmagára ismert, és meglehetősen patetikus hangon emlékezett meg nemzedékéről és nemzedéke jelentős regényéről. Igaz, a Mozgó Világ többé-kevésbé elmarasztaló kritikát írt, a Kortárs és az És recenziói ugyanakkor szintén elismerően szóltak a regényről. Innentől már csak az a kérdés, mégis mennyire volt rendszerellenes Vámos 1986-os regénye?

Kapcsolódó anyag:

Vámos Miklós összes könyve a Könyvkolónián