Lugosi Viktória: Dafke
Ulpius, 2009, 2999 Ft, 270 oldal.
Talán erről a könyvről egy nő tud igazán hiteles képet alkotni. De ha a regény által felvetett problémát részben magunk mögött hagyva a szövegről mint megvalósításról beszélünk, a meddőség, a gyerekvállalás (női) szempontjai egészen más színben tűnnek fel. Lugosi Viktória könyve ugyanis nem egy feminista manifesztum a társadalmi szerepvállalásról vagy a nők értékéről, hanem egy rendkívül alaposan megszerkesztett történet, amelynek egyes epizódjai valóban komoly kérdéseket vetnek fel, ám a lényeg mindvégig a szöveg élménye marad. Vagyis a Dafke főhősének küzdelme a testével és a testét uralni kívánó gépezettel, ami a családi elvárásoktól a közönyös orvosokig rengeteg mindent magában foglal, mindannyiunkra tartozik. A téma legnagyobb buktatóját tehát sikerrel kerüli el az írónő, a narráció egy pillanatra sem válik didaktikussá, nem érezzük túlzónak az elkeseredett próbálkozásokat, a gyermek iránti vágy szélsőséges megnyilvánulásait. Annál inkább tragikusnak, olyan problémának, amely megfelelő alapot jelent egy történethez: a megtermékenyülés dramaturgiája valódi érzelmeket vált ki, szánható figurát kreál a szereplőkből.
A kiindulási pont kísértetiesen emlékeztet az álomgyári logikával, futószalagon készített produkciókra: romantikus díszletek közti anyagi biztonság, szerető férj, testhezálló, mégis felülről kritizálható munka, egy olyan problémával megspékelve, ami apró, romlott összetevőként az egész fogást képes tönkre tenni. Az ideális párnak nem lehet gyereke, pedig egyre több mindent megpróbálnak, ám a rendszerváltás környéki körülmények legkevésbé sem kedveznek a lombikbébi-kísérleteknek. A kíméletlen küzdelemhez a család és azon keresztül az egész társadalom asszisztál, kijelölve a nők szerepét, meghatározva egy párkapcsolat és egy gyermek viszonyát. Ez ugyan már önmagában is elég tragikus, ám túlságosan általános és elnagyolt ahhoz, hogy valódi fikció kerekedjen belőle. A hiteles és kellően átélhető sztorihoz egyénített karakterekre és különleges szituációkra van szükség, amelyeken keresztül a szöveg lehetőséget biztosít az olvasónak az elmerülésre. Úgy vélem a kinyilatkoztatás csapdáit ügyesen kerülgető szöveg újabb nagy erénye a beleélés lehetőségének felkínálása. Egy meddő nő harca van annyira általános, hogy elképzelhető, életszagú problémának tekintsük, egy precízen megalkotott szereplő sorsa pedig elég egyéni és különleges ahhoz, hogy együtt érezzünk vele.
Egy nő hatszor futhat(ott) neki a mesterséges megtermékenyítésnek, vagyis hat alkalommal kísérletezhetnek rajta, utána fel kell adnia. A regény ennek megfelelően hat (plusz két: bevezetés, epilógus) fejezetre oszlik, a legtökéletesebb feszültségkeltő szerkezetek mintájára. Ez azonban sokkal többet rejt magában, mint a „próba, kudarc, dafke” állandó körforgását. Nem szerencsés pontokba szedve bírálni egy ilyen sokszínű munkát, de úgy tűnik a recenzió felülírja a „kritikust”: a Dafke harmadik említésre érdemes pozitívuma a meseszövés. Az üditően természetes nyelven megszólaló narrátor ugyanis elsőre csapongónak tűnik, emlékei foszlányokban kerülnek felszínre, laza asszociációk hálózatát hozva létre. Ám idővel a felborított időrend és az epizódokra szabdalt sztori egy olyan egységes regénnyé áll össze, amely a látszólagos káosz nélkül sosem jöhetne létre. A folyamatos kudarcélmény ugyanis telesen szétzilálná az egységre törekvő narrációt, ha az elbeszélő görcsösen ragaszkodna megpróbáltatásainak lineáris és valamiféle célra tartó előadásához. Hogy végül mégiscsak célhoz ér, az a szöveg, vagy az olvasó szempontjából leginkább a széttöredezett meseszövésnek köszönhető.
Annak ellenére, hogy egy hat felvonásos kínszenvedés szükségszerűen szubjektív, néha bántóan őszinte elbeszélése, a regény sosem lép át bizonyos határokat. Minden cinikus felhang vagy ironikus helyzetjelentés dacára korrekt és józan narrátorral találkozunk, aki senkit sem vádol, nem bűnbakot keres a társadalmi előítéletektől a szerelméig bezárólag, hanem megalkuvás nélkül harcol valamiért, ami nem adatott meg számára. Ebben a gesztusban akár a gyermeknemzés vallási parancsát látjuk, amely elementáris erővel hat az ateista hősnőre, akár a személyes akarat elsőbbségét, mindenképpen tiszteletet ébreszt a lemondásra képtelen főszereplő iránt. Ám ha ez nem egészülne ki az említett korrektséggel, elfogadással, akkor a karakter minden szélsőségesen egyénítő szándék ellenére sem lenne képes a katarzisig elvezetni az olvasót. A természetes és a torokszorító kudarcok ellenére is könnyed alaphang szinte minden problémát megoszt az olvasóval, mintha a dolgok egy kicsit velünk is megesnének. A meddőségtől a zsidó identitáson át a női létezés gondjáig a legkomolyabb kérdések is a lehető leggördülékenyebb módon találnak rá a befogadóra; az elviselhetetlenségig fokozott próbálkozásokat olyan életörömmel és elszántsággal tálalja a narrátor, hogy nem lehet nem bizakodni a boldog befejezésben.
A happy end, az epilógusban kifejtett, egyetlen hatalmas kiáltás nem zárja le a regényt, vagyis a végre megszülető gyermek nem a szöveg végpontja. Az új élet egy új történet kezdete, de a regény, éppen a töredezettség miatt nem kötődik szorosan a megtermékenyülés vagy a szülés pillanatához. A Dafke lényege az apró, első látásra lényegtelennek tűnő epizódokban rejlik, a mindennapi küzdelmekben: legyenek azok túlzóan egyoldalúan ábrázolva, mint az anya-lánya viszony, megfoghatatlanok, mint a férj figurájához kapcsolódó párharcok, vagy megindítóan mélyek, mint a főszereplő és Mici néni kapcsolata. Ettől lesz oly annyira emberi és szerethető a könyv, hogy még az első Lugosi Viktória regényt reklámozó közhelyek is érvényesek lehetnek rá: akárcsak az Ajvé, az új munkája is letehetetlen és egyvégtében olvasandó.
