Takeshi Kitano: Fiú - részlet [Könyvfeszt2009]

Két éve nem láttam a bátyámat. Az év nagy részében külföldön intézte az üzleti ügyeit, ám mióta mindketten betöltöttük a harmincat és családot alapítottunk, kölcsönösen szükségét éreztük, hogy időről időre összefussunk. Már nem is emlékszem, ki javasolta, de elhatároztuk, hogy ezentúl barátom yotsuyai éttermébe ülünk be egy-egy italra. A bátyám azóta elmúlt negyven, a haja jelentősen megritkult, és egyre jobban emlékeztetett az öregünkre. Az arca mintha kikerekedett volna, de nem a pályája csúcsára érkező férfi arckifejezése ült rajta. Inkább egy jó apáé. Beszéltünk munkáról, családról, jót nevettünk egymás viccein, bólogatva nyugtáztuk a másik megjegyzéseit, mígnem egyszer a bátyám előrehajolt, és megkérdezte:
– Te is játszol? – a kezével úgy utánozta a golfütést, mint aki rendszeresen gyakorolja.
– Szóval golfozol? – Igen. Egy kollégám beszélt rá. Még egyet hussantott a képzeletbeli ütővel, és kicsit zavartan nézett maga elé. Meglepett. Nem maga az ütés, hanem, ahogy csinálta. Csak arra gyanakodhattam, hogy rémes játékos. Egészen kicsi kora óta utált minden sportot, az osztályában mindig ő futott be utolsónak a versenyeken. Minden más tárgyból színötösre állt, de tornából kettesre. Anyánk mindig azt mondta, szerinte azt sem érdemli meg, csak a tanár megkönyörül rajta.
– Na és hogy megy? – kérdeztem.
– Nemrég kezdtem. Te biztos 45-ön belül vagy kilenc szakaszon.
– Körülbelül. Talán egy kicsit még beljebb. És te?
– Említésre sem érdemes.
– Miért? Na, áruld el! 50 alatt végigértél már kilencen?
– Tudod, abban sem lenne semmi szégyellnivaló.
– Szóval ilyen jó vagy?
– Nem. Az átlagom 75 fölött van. Azzal jóízűen felnevetett. Önmagában nem volt ez olyan vicces, a bátyám nevetése mégis magával ragadott, pillanatokon belül én is nevettem.
– Menjünk el egyszer együtt golfozni, Mamoru! – mondta visszafojtott lélegzettel.
– Te megmutathatnád, hogy kell. Nem is értem, nekem miért nem megy… Jókedvűen vettem tudomásul a meghívást, de már egy majdnem harminc évvel azelőtti őszi nap járt a fejemben. Lágy napfény zúdult be az összes ablakon, és táncot járt a tanterem padlóján. Odakint vörös szitakötők röpködtek a nyújtók, ivókutak és a szerszámoskamra között. Mintha valaki zenei hangokat hintett volna szét a sportpályán. Kezemre támasztottam a fejem, és próbáltam magamba inni az egészet.
– Mamoru! – hallottam meg a kiáltást.
– Figyelj már! Kondo tanár úr mély hangja bezengte a termet, meglepetésemben kicsúszott alólam a könyököm, az államat a padba vertem, mire persze a többiekből azonnal kirobbant a nevetés.
– Idióták! Mit művelsz, Mamoru? Ha holnap meglátom valakin ezt az idióta arckifejezést, akkor az nagyot kap a fejére.
– Igenis, tanár úr – felelte az osztály megszelídült kórusa, mert elképzelték Kondo tanár úr híres, mén kűnagy ökölcsapását, amely mintha lyukat fúrna az ember fejébe.
– Hogy mondtátok? Nem hallottam.
– Igenis, tanár úr – jött a válasz ismét kórusban, de ezúttal hangosabban.
– Akkor mára befejeztük. Pihenjétek ki magatokat! Ne csatangoljatok el hazafelé menet, ne vegyetek semmiféle nyalánkságot, amitől megfájdulhat a hasatok! Te, Mamoru, különösen figyelj oda, veled mindig történik valami! Magamban morogtam, de a szememet szigorúan az asztalán heverő könyvre szegeztem, mérges gondolatok kavarogtak a fejemben. Hogy mer ilyen nyíltan kipécézni engem? Csak azért pufog, mert holnap sportnap lesz. Jellemző, hogy azt bezzeg komolyan veszi!
– Akarsz valamit mondani, Mamoru?
– Nem, uram.
– Jó. Akik a váltófutásban részt vesznek, nagyon korán bújjanak ágyba! Azt akarom, hogy megverjétek holnap a kilencedikeseket! Megértettétek? Akár sportnap volt, akár úszóverseny, Kondo tanár úr mindig utált veszteni a párhuzamos osztály ellen. A nyári úszóbajnokságon nem bírtunk győzni a százméteres váltóban, és a verseny után órákon át térdelhet tünk az osztályteremben, aztán a padra kellett hasalnunk, hogy a lábtempót gyakoroljuk. Ki tudja, miféle „önkritikát” kell gyakorolnunk, ha megint veszíteni merünk. Persze tudtuk, miért csinálja, tudta mindenki, hogy a párhuzamos kilencedik osztályfőnöke, Hanada tanárnő borította ki. Egy női egyetemről érkezett hozzánk, friss diplomával, és rögtön összejöttek. De néhány hónap alatt vége is lett. A lányok között akadt olyan, aki Kondo tanár urat sajnálta, de azért a többség inkább arra szavazott, hogy ez a tüskés ember a sikálókefe hajával egy pilla natra sem reménykedhetett volna abban, hogy egy csa patban játszhat a sikkes, bubifrizurás Hanada tanárnővel. Kondo tanár úr hatalmas léptekkel hagyta el a tantermet, egyik kezében a könyvét szorongatta. Mögötte mindenki özönlött kifelé. Senkit nem hagyott közömbösen a sportnap – mégiscsak egyetlenegyszer rendezik meg évente! Én is izgatottan vártam. Talán még izgatottabban, mint a többiek.
– Mamoru, figyelj már! – csúfolódott Kenji legjobb kondós hangján, és futott felém az előcsarnokban.
– Pofa be!
– A váltófutók azonnal menjenek haza, és bújjanak ágyba! – segített neki Yutaka, aki szintén hozzánk csatlakozott.
– Te is váltót futsz! Miért nem mész máris, és bújsz ágyba? Yutaka is, én is benne voltunk a négytagú váltóban, minket választottak be a párhuzamos osztály elleni csapatba. Sajnos Kenji és Toru, a legjobb barátaim nem kerültek be, de izgulni mindenki izgult, és még a veszekedés sem tudta letörölni az arcunkról a mosolyt. Odakint a pályán legalább húsz tanár és végzősök serege nyüzsgött, hogy végrehajtsák a sportnaphoz szükséges utolsó előkészületeket. A reggeli iskolagyűlések pódiumának mindkét oldalán fehér sátrakat emeltek, kapukat állítottak fel „Bejárat” és „Kijárat” felirattal. Fehér krétával jelölték ki a sportnap eseményeinek helyszíneit, közöttük a sprintelők hat sávját, melyek átlósan szelték át a pályát. Szerettem a krétaszagot. Azt a napot fémjelezte ez a szag, melyen végre megmutathattam a képességeimet, és végre kárpótolhattam magamat a jóval gyengébb tanulmányi eredményeimért. Az osztály leggyengébb tanulói köbeliv: zé tartoztam. Ha viszont a gyorsaságomat vagy az ügyességemet vethettem be, legalább a második vagy harmadik voltam az osztályomban. Miközben a földre húzott fehér vonalakat figyeltem, láttam magamat, amint elsőnek lépem át a célvonalat. A másnapi stratégiámon gondolkodtam. Szándékosan lassan indítok. Aztán úgy húsz méter után kilövöm magam. Ez sokkal hatásosabban fest majd, mint ha az elejétől vezetnék. A barátaimmal a rajtvonal mögé álltunk, a jól látható számokkal jelölt vonalon gyakoroltuk a rajtot. Más diákok a 200 méteres pályán kergetőztek. BUMM! Akkora ütést éreztem a fejemen, hogy a szemem majd kiesett. Aztán harsány hang harsant a fülembe:
– Mamoru, ne taposd össze a krétavonalat! Természetesen Kondo tanár úr állt mögöttem, zord kifejezéssel az arcán.
„Tűz!” – mondtam magamban, és behúztam a nyakamat, hátha jön a következő ütés. Ám a következő „ménkű” váratott magára. Lassan mertem csak fölemelni a tekintetem, hogy megnézzem, hová lett Kondo tanár úr, és észrevettem, hogy meredten bámulja a kijárat felé igyekvő Hanada tanárnőt.