Vladislav Vančura: Szeszélyes nyár – Zdenĕk Svěrák: Az én kis falum
Fordította: Zádor AndrásCartaphilus Kiadó, 2008, 2700 Ft
Van valamiféle nemes elegancia Jiří Menzel alkotásaiban, ami meggátolja a nézőt abban, hogy túlságosan is beleélje magát a szereplők helyzetébe. Filmjei távolságtartó gesztusa megfelelő teret biztosít az élvezet számára: még a legpontosabb, dokumentarista igényű ábrázolásai sem nélkülözik azt a finom iróniát, amely kétségbe vonja az élet nyers valódiságának megismerhetőségét. Ezen mi, nézők egyszerre sírhatunk és vigadhatunk, megállapítván, hogy Menzel filmjei sokkal inkább emlékeztetnek az ún. valóságra, mint bármi, ami körülvesz bennünket. Személyes kedvencekről napestig lehetne vitatkozni, ám ez mit sem változtat a Cartaphilus Kiadónál most megjelent FilmRegények kötet megítélésén. Amellett, hogy a Szeszélyes nyár és Az én kis falum szövegei a cseh rendező talán legnépszerűbb filmjeinek alapjául szolgáló írások közé tartoznak, a kezdeményezés már önmagában is figyelemreméltó. Akárcsak a kivitelezés: a könyv dupla címlappal két különböző irányból olvasható, a szövegek a kötet közepén találkoznak egymással, a sorrendből adódó hierarchia helyett így egy érdekes ide-oda forgatható mellérendelés jön létre.
Vladislav Vančura novellája, a Szeszélyes nyár a bevezető tanúsága szerint a modern cseh próza kimagasló alkotása, melyet az irodalomtudósok Hasek meghatározó munkája, a Svejk elé helyeznek. Ezzel szemben Zdenĕk Svěrák szövege elsősorban a filmmel való összevetésben válik izgalmassá, a rövid írás önmagában inkább vázlatnak, vagy egy szélesebb olvasóközönség elé tárt forgatókönyv-változatnak tűnik. Erről az előszó ugyan hallgat, de a bevezető szöveg pozicionálása nyilvánvalóvá teszi az írások látványos elhelyezésével megkérdőjelezett hierarchiát. Vančura novellája szépirodalom, Svěráké puszta alapanyag, így előbbi érdemli meg az előszóval megtámogatott vezető pozíciót, a trükkös szerkesztés ellenére. Ezt a különös ellentmondást a filmek játékba hozatalával oldhatjuk fel: kiindulási pontként hivatkozva mindkét szövegre, azok a mozgóképtől való távolságukban nyerik el jelentésüket. Az effajta leegyszerűsített értelmezés sok mindent szem elől téveszt, de ha már film-regényekről van szó, nagyobb hiba lenne kihagyni a filmeket, mint valamelyest elrugaszkodni az irodalomtól.
A Szeszélyes nyár három mindenre elszánt nőcsábász szüntelen szópárbajára épül. A falusi notabilitások valójában önmaguk paródiái, mindannyian szerepet játszanak, amellyel azonban saját magukon kívül hosszú távon senkit sem képesek becsapni. Véget nem érő torzsalkodásuk világossá teszi az olvasó számára, hogy szavaik súlya a sör gyöngyöző habjával vetekszik. Roch kanonok, „ama férfiú, ki mindenkinél jobban ismerte az erkölcsösség mértékét” Ovidius erotikus költészetét tanulmányozza titokban, és rendületlenül kajtat az erkölcsös hölgyek után; Antonín, a fürdőmester, fizikai erejét fitogtatva a test folyamatos képzéséről értekezik, miközben szelleme képzésével korán felhagyott; és végül az őrnagy, aki a szövegben egészen a fináléig képes fenntartani az előkelőség illúzióját, ám amikor a sorsdöntő szituáció megoldásához egy kis kurázsi szükségeltetne, meghátrál.
A helyszín és a címben megidézett csalóka évszak ideális környezetet teremtenek a három hős mindennapi bukásához. Mert hármuk közös kudarca nem egyéb, mint mulatságos önáltatásuk lelepleződése, bonyodalom és katarzis nélküli történetük ugyanúgy folytatódik tovább, mintha semmi sem történt volna. És valójában ez a legtragikusabb a műben. Az önmaguk felfokozott változatát párbeszédeik során előállító szájhősök valójában még a paródiához vagy a travesztiához sem elegendők. Nincs bennük semmi, ami indokolná a kifigurázást, sem kisszerűségüket, sem nagy formátumú alakjaikat nem lehet felhasználni, hármójukat kiveti magából a szöveg. Pontosabban csak kivetné, ha nem alkotnák meg saját történetüket a monológok csatájával felérő disputák során. A Szeszélyes nyár főhősei azért válhatnak főhőssé, mert képesek elmondani saját ostobaságukat, méghozzá úgy, hogy közben nem döbbennek rá az elhangzottak valódi értelmére, vagyis sosem értik meg önmagukat. „A nyárnak ez a módja kissé szerencsétlennek tűnik nekem” – mondja Antonín, s mintha ebben az értékítéletben az évszak magában foglalná a helyszínt és a szereplőket egyaránt.
A szöveg általi megalkotottságot nehezen lehet filmre vinni, így Jiří Menzelnek egészen más eszközökre volt szüksége ahhoz, hogy hitelesen érzékeltesse a kis fürdőváros különös atmoszféráját. Mivel ebben az esetben Vančura írása nagyobb súllyal esik latba, a filmről csak annyit, hogy, jelentősen elrugaszkodva a novellától, Menzel egy egészen különleges képi világot teremtett: a létezés szeszélyébe vetett kisszerű szereplői idegenül mozognak a rejtélyes és kiszámíthatatlan tájban, ennek ellenére minden nyugodtnak, megszokottnak és állandónak tűnik. A fürdőhely állóvizét felkavaró artistának és buja kísérőjének szerepe felértékelődik ugyan a filmben, ami nem kizárólag a hölgy tökéletes idomainak köszönhető, ám a valódi funkciójuk a novellához hasonlóan a három csábítóval való kapcsolatuk függvényében értelmezhető csupán. Vagyis hiába bolygatják meg a tisztes polgári nyugalmat, végül üres kézzel távoznak, mintha semmi sem történt volna.
Aki még nem látta a kis köpcös teherautó sofőr mellett bakkecskeként ugrándozó Otíkot, azaz Bán Jánost Az én kis falumban, az aligha tudja értékelni Zdenĕk Svěrák kurta írását. Annak ellenére, hogy szinte minden jelenet komoly változáson ment keresztül, mire filmre került, a szöveg leginkább egyszerű sorvezetőnek tűnik, mely remekül kiegészíti, de utólag semmiképp sem alapozza meg a mozifilmet. Ez a legmarkánsabb különbség a kötet két írása között. Amíg Vančura műve egyenrangú partnere Menzel filmjének, és így hiteles és autonóm alapszövegként működik közre, addig Svěrák forgatókönyv-kivonatát maga alá temeti a mozgókép. Jó érzékkel megírt, valóban szórakoztató alkotás, de szereplői nem vehetik fel a versenyt Rudolf Hrušínský-val, Martin Labodával és a félkegyelmű langalétát játszó Bán Jánossal. Ezzel azonban nincs is semmi gond, hiszen senki sem ígért ennél többet, és feltehetően a kötet szerkesztőit sem a fent említett szempontok vezették. Mindez csupán akkor érdekes, ha a szövegek a film nélkül, önmagukban szerepelnek: ebben az esetben Svěrák műve jelentősen meggyöngül, Vančuráé azonban semmit sem veszít az értékéből.
Olyan, mintha egy novellát és egy mozijegyet csomagoltak volna egymás mellé, felbontva és teljesítve a Film-Regények kifejezés által beígérteket. Az én kis falum megtekintése a könyvtől függetlenül ajánlott, a szöveg elolvasása után már majdnem kötelező. A film után a szöveg új energiákkal telítődik olvasója számára, és a Menzel-mű újabb megtekintésére ösztönöz, és így tovább a végtelenségig. Talán kicsit elfogult vagyok ezzel a filmmel kapcsolatban, de a zseniális Hrušínský által játszott Skruzný doktor megjegyzése egy derűs délutánon, hogy „minden ilyen percet el kell raktározni az emlékezetünkben rosszabb időkre. (…) Egyre kevesebb szépség van az életünkben, de valami még akad”, mintha teljes összefoglalása lenne mindannak, amit a képernyőn (vagy a vásznon) látunk. Egymással és önmagukkal küzdő emberek keresik a jelen pillanat szépségeit, nem áhítoznak az elmúlt aranykor után, és nem akarnak nagyot álmodni, egyszerű kis életük repedéseit foldozgatják, több-kevesebb sikerrel. Jiří Menzelnek minden öncélú eszköztől tartózkodva a legvalóságosabb emberi jellemeket sikerült lencsevégre kapnia, középpontban Otíkkal, a csupaszív félnótással, akit Svěrák szövegéhez képest jóval érzékenyebben ragadott meg a rendező.
Zádor András fordításai mellett sem mehetünk el szó nélkül. Szövegei remekül illeszkednek a két háború között íródott Szeszélyes nyár ironikusan archaizáló nyelvezetéhez és a pörgős, élőbeszéd-szerű filmnovellához egyaránt. Dicséretre méltó, akárcsak a kiadvány egésze, amely Menzel-fanatikusoknak kihagyhatatlan, mindenki másnak érdekes olvasmány és kiváló filmajánló.
Vladislav Vančura novellája, a Szeszélyes nyár a bevezető tanúsága szerint a modern cseh próza kimagasló alkotása, melyet az irodalomtudósok Hasek meghatározó munkája, a Svejk elé helyeznek. Ezzel szemben Zdenĕk Svěrák szövege elsősorban a filmmel való összevetésben válik izgalmassá, a rövid írás önmagában inkább vázlatnak, vagy egy szélesebb olvasóközönség elé tárt forgatókönyv-változatnak tűnik. Erről az előszó ugyan hallgat, de a bevezető szöveg pozicionálása nyilvánvalóvá teszi az írások látványos elhelyezésével megkérdőjelezett hierarchiát. Vančura novellája szépirodalom, Svěráké puszta alapanyag, így előbbi érdemli meg az előszóval megtámogatott vezető pozíciót, a trükkös szerkesztés ellenére. Ezt a különös ellentmondást a filmek játékba hozatalával oldhatjuk fel: kiindulási pontként hivatkozva mindkét szövegre, azok a mozgóképtől való távolságukban nyerik el jelentésüket. Az effajta leegyszerűsített értelmezés sok mindent szem elől téveszt, de ha már film-regényekről van szó, nagyobb hiba lenne kihagyni a filmeket, mint valamelyest elrugaszkodni az irodalomtól.
A Szeszélyes nyár három mindenre elszánt nőcsábász szüntelen szópárbajára épül. A falusi notabilitások valójában önmaguk paródiái, mindannyian szerepet játszanak, amellyel azonban saját magukon kívül hosszú távon senkit sem képesek becsapni. Véget nem érő torzsalkodásuk világossá teszi az olvasó számára, hogy szavaik súlya a sör gyöngyöző habjával vetekszik. Roch kanonok, „ama férfiú, ki mindenkinél jobban ismerte az erkölcsösség mértékét” Ovidius erotikus költészetét tanulmányozza titokban, és rendületlenül kajtat az erkölcsös hölgyek után; Antonín, a fürdőmester, fizikai erejét fitogtatva a test folyamatos képzéséről értekezik, miközben szelleme képzésével korán felhagyott; és végül az őrnagy, aki a szövegben egészen a fináléig képes fenntartani az előkelőség illúzióját, ám amikor a sorsdöntő szituáció megoldásához egy kis kurázsi szükségeltetne, meghátrál.
A helyszín és a címben megidézett csalóka évszak ideális környezetet teremtenek a három hős mindennapi bukásához. Mert hármuk közös kudarca nem egyéb, mint mulatságos önáltatásuk lelepleződése, bonyodalom és katarzis nélküli történetük ugyanúgy folytatódik tovább, mintha semmi sem történt volna. És valójában ez a legtragikusabb a műben. Az önmaguk felfokozott változatát párbeszédeik során előállító szájhősök valójában még a paródiához vagy a travesztiához sem elegendők. Nincs bennük semmi, ami indokolná a kifigurázást, sem kisszerűségüket, sem nagy formátumú alakjaikat nem lehet felhasználni, hármójukat kiveti magából a szöveg. Pontosabban csak kivetné, ha nem alkotnák meg saját történetüket a monológok csatájával felérő disputák során. A Szeszélyes nyár főhősei azért válhatnak főhőssé, mert képesek elmondani saját ostobaságukat, méghozzá úgy, hogy közben nem döbbennek rá az elhangzottak valódi értelmére, vagyis sosem értik meg önmagukat. „A nyárnak ez a módja kissé szerencsétlennek tűnik nekem” – mondja Antonín, s mintha ebben az értékítéletben az évszak magában foglalná a helyszínt és a szereplőket egyaránt.
A szöveg általi megalkotottságot nehezen lehet filmre vinni, így Jiří Menzelnek egészen más eszközökre volt szüksége ahhoz, hogy hitelesen érzékeltesse a kis fürdőváros különös atmoszféráját. Mivel ebben az esetben Vančura írása nagyobb súllyal esik latba, a filmről csak annyit, hogy, jelentősen elrugaszkodva a novellától, Menzel egy egészen különleges képi világot teremtett: a létezés szeszélyébe vetett kisszerű szereplői idegenül mozognak a rejtélyes és kiszámíthatatlan tájban, ennek ellenére minden nyugodtnak, megszokottnak és állandónak tűnik. A fürdőhely állóvizét felkavaró artistának és buja kísérőjének szerepe felértékelődik ugyan a filmben, ami nem kizárólag a hölgy tökéletes idomainak köszönhető, ám a valódi funkciójuk a novellához hasonlóan a három csábítóval való kapcsolatuk függvényében értelmezhető csupán. Vagyis hiába bolygatják meg a tisztes polgári nyugalmat, végül üres kézzel távoznak, mintha semmi sem történt volna.
Aki még nem látta a kis köpcös teherautó sofőr mellett bakkecskeként ugrándozó Otíkot, azaz Bán Jánost Az én kis falumban, az aligha tudja értékelni Zdenĕk Svěrák kurta írását. Annak ellenére, hogy szinte minden jelenet komoly változáson ment keresztül, mire filmre került, a szöveg leginkább egyszerű sorvezetőnek tűnik, mely remekül kiegészíti, de utólag semmiképp sem alapozza meg a mozifilmet. Ez a legmarkánsabb különbség a kötet két írása között. Amíg Vančura műve egyenrangú partnere Menzel filmjének, és így hiteles és autonóm alapszövegként működik közre, addig Svěrák forgatókönyv-kivonatát maga alá temeti a mozgókép. Jó érzékkel megírt, valóban szórakoztató alkotás, de szereplői nem vehetik fel a versenyt Rudolf Hrušínský-val, Martin Labodával és a félkegyelmű langalétát játszó Bán Jánossal. Ezzel azonban nincs is semmi gond, hiszen senki sem ígért ennél többet, és feltehetően a kötet szerkesztőit sem a fent említett szempontok vezették. Mindez csupán akkor érdekes, ha a szövegek a film nélkül, önmagukban szerepelnek: ebben az esetben Svěrák műve jelentősen meggyöngül, Vančuráé azonban semmit sem veszít az értékéből.
Olyan, mintha egy novellát és egy mozijegyet csomagoltak volna egymás mellé, felbontva és teljesítve a Film-Regények kifejezés által beígérteket. Az én kis falum megtekintése a könyvtől függetlenül ajánlott, a szöveg elolvasása után már majdnem kötelező. A film után a szöveg új energiákkal telítődik olvasója számára, és a Menzel-mű újabb megtekintésére ösztönöz, és így tovább a végtelenségig. Talán kicsit elfogult vagyok ezzel a filmmel kapcsolatban, de a zseniális Hrušínský által játszott Skruzný doktor megjegyzése egy derűs délutánon, hogy „minden ilyen percet el kell raktározni az emlékezetünkben rosszabb időkre. (…) Egyre kevesebb szépség van az életünkben, de valami még akad”, mintha teljes összefoglalása lenne mindannak, amit a képernyőn (vagy a vásznon) látunk. Egymással és önmagukkal küzdő emberek keresik a jelen pillanat szépségeit, nem áhítoznak az elmúlt aranykor után, és nem akarnak nagyot álmodni, egyszerű kis életük repedéseit foldozgatják, több-kevesebb sikerrel. Jiří Menzelnek minden öncélú eszköztől tartózkodva a legvalóságosabb emberi jellemeket sikerült lencsevégre kapnia, középpontban Otíkkal, a csupaszív félnótással, akit Svěrák szövegéhez képest jóval érzékenyebben ragadott meg a rendező.
Zádor András fordításai mellett sem mehetünk el szó nélkül. Szövegei remekül illeszkednek a két háború között íródott Szeszélyes nyár ironikusan archaizáló nyelvezetéhez és a pörgős, élőbeszéd-szerű filmnovellához egyaránt. Dicséretre méltó, akárcsak a kiadvány egésze, amely Menzel-fanatikusoknak kihagyhatatlan, mindenki másnak érdekes olvasmány és kiváló filmajánló.
