„A tetteimet nem sajnálom. Hacsak nem bűnöző az ember, a tetteink megbánása majdnem olyan, mintha a saját életünket bánnánk meg” – mondja az Igaz egyik végstádiumos mellékszereplője, aki már csak egészen kis, de annál fontosabb dolgokra vágyik. Riikka Pulkkinen regényének szereplőire általában igaz, hogy mindannyian másra vágynak, és ezek a vágyak ritkán mutatnak egyazon irányba. A halál azonban olyan fontos rendezőelv, amelynek mentén régi sérelmek, szerelmek, sorsok rendeződnek sorokba, hogy aztán jöjjön valaki és finoman szétszálazza azokat. Az 1980-as születésű finn írónőnek az Igaz az első regénye magyarul, amely egy szerelmi háromszögön, két idősíkon és három asszonyi sorson keresztül mesél elutasításról, traumákról és az emlékezés hiányosságairól.
Riikka Pulkkinen: Igaz
Fordította: Panka Zsóka, Gondolat Kiadói Kör, 2013, 316 oldal, 2890 HUF
Martti idős festőművész, jó nevű, olyan, akinek a szavára odafigyelnek, akivel interjút közöl az újság, és akinek a képeit keresik, ismerik. Nem nagyon dolgozik már; saját maga határozott úgy, hogy felhagy a festéssel, miután arra jött rá, hogy amiért mások a legjobban lelkesednek, azt ő igazából eléggé laposnak tartja. Mindennapjait most felesége ápolása teszi ki: Elsának, a híres pszichológusnak, aki egykor biztos kézzel irányította saját szakmai és magánéletét, tényleg csak hónapjai lehetnek hátra. Ellátásában orvos lányuk, Eleonoora és unokájuk, Anna segít. A nagymama azonban nem kér a klasszikus ápolásból, helyette egy napon ráveszi unokáját, hogy közösen piknikezzenek a kertben, közben előkerül egy fehér ruha, meg egy csomó emlék, és egy név: Eeva.
A nő a Martti–Elsa-házaspár bébiszittere volt, valamikor a hatvanas években, utóbb azután sokkal több is. Anyja helyett anyja lett az akkor még gyerek Eleonoorának, felesége helyett felesége a sokszor magányos Marttinak. A történet annyira közhelyesen banális, és ezerszeresen feldolgozott, Pulkkinennek azonban sikerült egyfajta hűvös távolságtartással, és ami a legfontosabb, az emlékezés különböző síkjainak egymásra pakolásával újramesélni a három (Martti-Elsa-Eeva), majd négy (Martti-Elsa-Eeva-Eleonoora), végül öt (Martti-Elsa-Eeva-Eleonoora-Anna) szereplőre kihegyezett történetet. A szerelmi háromszög mellett ugyanis az Igaz a különböző női generációk regénye is, melynek belső dinamikáját részben az önmegvalósító nagymama, a járt utat taposó és az elvárásokat teljes mértékben teljesítő anya, illetve a saját életében tétován lézengő, és vadidegenekről komplett élettörténeteteket kitaláló unoka egymás közötti viszonya határozza meg.
Ez a tétova lebegés egyébként Riikka Pulkkinen prózájának is a sajátja, ami azonban érezhetően nem valamiféle írói hiba, hanem nagyon is tudatos döntés eredménye. A szerkezet, az idősíkok és ezzel egyidejűleg a narrátorok váltogatása mind-mind sajátos ritmust ad a szövegnek, amely egyszer lüktet, másszor lelassul, elenged, közelebb visz, és még úgyis fenn tudja tartani az érdeklődést, hogy az emberi élet törvényszerűségéből adódóan nagyon is jól tudjuk, mi lesz a történet vége. Az Igaz azonban nem csak a halálról szól, hanem sokkal inkább arról a katalizátorszerepről, melyet a halál betölthet. Amikor csapok nyílnak meg, és azok, akik elmennek, vagy akik éppen búcsút vesznek valakitől, olyan részleteket, titkokat, sérelmeket, emlékeket mondanak el, amelyeket addig soha. Mert ha nem így tesznek, bizonyos dolgok, kicsik is meg fontosak is, végérvényesen elmondatlanok maradnak.
