C
Nicholas Evans: A suttogóEurópa Könyvkiadó, 2010, 489. o., 3000 Ft
Ha lóirodalomról van szó, nekem az Equus az etalon. A szakmáját véres hentesmunkaként, magánéletét pedig totális csődként definiáló, zsákutcába navigált pszichiáter, és a normalitás felkentségének tudatát birtokló külvilág által elmebetegnek bélyegzett, mégis valamilyen vad, bizarr szabadságban tobzódó páciense pszichiátria-szkeptikus, élethazugságokat boncolgató történetében a fiú számára a ló szakrális szimbólum, a könyörtelenül figyelő isteni tekintet, a szenvedő jézusi mártíromság és a nem hagyományos, tabudöntögető szexuális szenvedély abszurd elegye.
Nos, A suttogó nem Equus. Még csak nem is A kis herceg, vagy Belle és Sebastien, ahol gyermek és állat az Equusnál jóval tradicionálisabb egymásra találásának katartikus pillanatait őrzik a susogó lapok. Pedig eleinte megfordul a fejemben, hogy talán ebbe a hagyományba tagozódik majd, hiszen az ember - állat egység bomlik meg egy szörnyű baleset által, és életük megmentése érdekében ennek helyreállítása tűnik a narratív célnak. Egy újabb megható megszelídítés-történet, gondolom. A baj csak az, hogy hamarost kiderül, Evans magas ívben szarik a gyerekre és a lóra is, valójában mindketten egy oldalról oldalra kínosabbá váló szerelmi melodráma kibontakozásához szolgálnak ürügyként.
Pedig a cowboy, mint a lovak pszichoanalitikusa egész érdekes ötlet, távolról rokonítom is az Equus-szal, itt is, ott is lélekbúvár motívum, jó, nem sok közük van egymáshoz, de mégis, lehetnek mondjuk másodunoka-tesók. A lovasbalesetet szenvedett, megbénult, érzékeny lelkű kislány karrierista mamája felkeresi ezt a férfit (aki leginkább a Fekete István-féle Bogáncs juhászának Robert Redfordra turbózott megfelelője, nem véletlen, hogy a filmadaptációban ő alakította, no meg ő is rendezte), mivel azt csiripelik a madarak, hogy ért a lovak nyelvén. Reméli, hogy képes megmenteni a baleset következtében végzetes búskomorságba esett gyereket és a megbokrosodott, kezelhetetlenné vált lovat, sejtvén, hogy a két viselkedéstípus között szoros összefüggés leledzik. Így aztán magával cipeli mindkettőjüket, és végül festői álomtájakon esik szerelembe a titokzatos ismeretlennel: az író ezt a romantikus folyamatot minél hosszasabban és érzékibben szeretné ábrázolni, ezért gyorsan sutba vágja ló és gyerek sokkal érdekfeszítőbbnek ígérkező problémakörét, hogy nagy néha mutatóba előrántsa, de csak mert hirtelen eszébe jut, hogy az elején valami ilyesmiről is volt szó.
Annak ellenére, hogy – főleg az első részben – akadnak megrázó pillanatok, csiszoltabb lélek- és állapotábrázolások, A suttogó alapvetően azoknak a nőknek íródott, akik a főzőkanál mellett szívesen ábrándoznak hósipkás hegyekről és vakítóan kék szemű férfiakról. Közhelykiállításon, ha létezne ilyesmi, hétszentség hogy dobogós helyezést érne el, komplett katalógusa a romantikus regény legtipikusabb kliséinek. A betonkemény topújságíró hölgy felfedezi, hogy a munkán kívül léteznek fontosabb dolgok is: még nem csalta meg hites férjét, noha szerelmes sosem volt bele (képtelen vagyok megérteni az ilyen regények alapaxiómáját, miszerint a szerelem olyan misztikus és szent állapot, hogy az ember életében csak egyszer élheti át). Nem büdös a száj, amikor három napos tikkasztó lovaglás után végre összeérnek a vágytól reszkető ajkak, minden orgazmus közös és százszoros, vécére senki sem jár, viszont napi rendszerességgel bolyong zord viharok és aranyló naplementék képeslap-világában. Hiába örülünk a ritkán felbukkanó szép leírásoknak, az egész regény végeredményben a Romana sorozat rózsaszín-fűzött világával tartja a legközelebbi kapcsolatot.
Megsavanyodott tejszínhab a túlcukrozott tortán, hogy a fordítás bosszantóan rosszul sikerült. Sajnos gyakoriak az olyan érthetetlen és megbocsáthatatlan mondatszörnyek, mint például: „ … mosolyogva olvassa Lucy Friedman cikkét a legújabb divatról, melynek címe „A falusi élet bája” címet adta.” (288. o.). Szívesen megismerkednék egy olyan címmel, „aki” képes címeket adományozni. Vagy „ami”? Pláne.
