Szekfű Sanya, az echte magyar szuperhős

B
Szekfű Sanya, a Puszták Réme
Alkotók: Kiss Ferenc, Fujkin István, Rusz Lívia, Podmaniczky Ferenc

Képes kiadó, 2009, 52 oldal, 1200 Ft.

Nehéz volna megbecsülni, mekkora a hazai lakosság valós igénye egy magyar szuperhős iránt. Bár eltelt több, mint 150 év, hogy Jókai Mór megalkotta az első magyar képregényt (vagy annak elődjét) az Üstökösben, e hosszú idő alatt mégsem sikerült egyetlen karakternek sem elérnie olyan kultikus státuszt, mint Narutonak Japánban, és nem is lett olyan világszerte közkedvelt mint a francia Asterix vagy vált olyan popkulturális ikonná az egész világon, mint Superman. Szekfű Sanyának sem sikerült. Sőt, olyannyira nem, hogy összes megjelent kalandja elfér egy ötvenoldalas kiadványban, és a tavaly novemberi gyűjteményes kötet megjelenése előtt talán csak a képregény legelvetemültebb fanatikusai és gyűjtői tudtak létezéséről. A Szekfű Sanya a puszták réme – drámai beszély című kötet nem fogja meghozni a sikert, az áttörést, az elismertséget. De nem is ez a célja, hanem – ahogy azt a hátsó borítón olvashatjuk – ez a kiadvány egy kordokumentum, mely „két ember barátságának és makacsságának téren és időn átívelő bizonyítéka”. Ez a két ember nem más, mint Kiss Ferenc aki gyűjtője, írója és vallási vezetője a magyar képregénynek, valamint Fujkin István, aki itthon grafikusként, képregényrajzolóként Kanadában pedig belsőépítészként és az indián kultúra zászlóvivőjeként tevékenykedett. Jó barátok ők tehát, ezt írja a borító, de ha még egy kicsit makacsabbak, talán Szekfű Sanya nem csak egy próbálkozás, egy remek, valódi potenciákkal teli ötlet lehetett volna, hanem életképes, népszerű képregényhős, egy vérbő, csípős humorú magyaros betyárképregényben, amit ismernek és szeretnek kicsik és nagyok, Tiszán innen, Dunán túl. A puszták réme 1994-ben mutatkozott be a Kretén magazin indulásakor. A tiszavirág életű próbálkozásnak – a kiadványt gazdagító remek dokumentációk tanúsága szerint – főként anyagi okok vetettek véget. Mindazonáltal Szekfű Sanya első, féktelen kalandja bár humorosnak szánt alkotás volt, és többnyire ülnek is benne a poénok, nem illett a sok agyzsibbasztó idiótaság közé, mely a „másfélkegyelmű humormagazin” kezdeti, alakulgató profilját már akkor döntően jellemezte. A puszták réme című képnovellát egyértelműen Fujkin vitte el a hátán, bámulatos rajzaival; karakterei mimikája, gesztusai végtelenül kifejezőek, így pillanatok alatt beléjük lehet szeretni, akárcsak bájos állatfiguráiba. A párbeszédek alatt ugyanúgy olvastatja magát a képregény, mint a kocsmai pofozkodások, üldözéses jelenetek alkalmával, a képregényes dramaturgia dinamikája hibátlan. Ami a szöveget illeti, néhány ügyesen eltalált szójáték, nyelvi lelemény a rajzokkal együtt kiszolgálja a kissé inkoherensnek tűnő cselekményt, mégis ami adná magát, mert nagyon hiányzik, az a rímbe szedett szöveg. Szekfű Sanya bemutatkozása még kiforratlanságot mutat, és mivel ez az apró termetű betyár rosszkor volt rossz helyen évekre eltűnt a szemünk elől.
Az antológia második darabja a 2006-ban megjelent kétoldalas szösszenet, mely a Fujkinnal közös alkotásokból kivehető remek koncepcióhoz képest maga a vakvágány. A kicsit a felnőtteknek, kicsit a gyerekeknek, ezáltal igazán senkinek sem szóló Kis éji kísértés című kaland aktualizált szövege ellenére (Doom, Harry Potter, Minimax emlegetése), könnyednek szánt bugyutaságával a több évtized délutáni matinéit túlélő, magyar ifjúsági filmek hangulatát idézi a '80-as évekből. A tettestárs rajzoló, Podmaniczky Ferenc igen kapkodósra vehette a tempót, szereplői ugyanis igen kidolgozatlanok; panelről panelre változtatják külsejüket és életkorukat, de a legidegenebb maga a főhős, aki apró termetű, mókás figura helyett egy daliás, fazonra nyírt bajszú Tom Select. Ezt követi a kötetben a kolozsvári legendával, Rusz Líviával készült két kaland '98-99-ből, az Annamajor kísértetei gyűjtőcímmel ellátva. Szekfű Sanya – aki ezúttal Cheech Marin kiköpött mása - ismét tanulmányi ügyekben segíti ki a gyerekeket, a két epizód közül a második azonban sokkal kalandosabb, komplexebb, működőképesebb. Köszönhető ez nem csak az ötletes forgatókönyvnek, de a rajzolónak is, aki remekül alkalmazkodik a hangulathoz, ülnek a képi poénok is; kétségtelenül érződik ebből a néhány oldalból, mennyire magabiztosan birtokolja Rusz Lívia a képregényes eszköztár elemeit. Ebben a két történetben sem csillan meg a zsenialitás, úgy, mint az első kalandban, ám ezekben is van spiritusz, jól példázza ezt két új szereplő, Esztike a rendőrkutya, és az őt magázó, kissé ügyefogyott közeg.
A kötet végére marad a lényeg, az eddig sosem látott történet, ismét a Kiss-Fujkin páros tollából. Végre láthatjuk, mitől is fosztotta meg a sors a magyar képregénykultúrát. Bár ez a néhány oldal is messze van attól, hogy a kiforrott vagy tökéletes jelzőkkel illethessük, tisztán és világosan látszik egy ígéretes koncepció; a pofozkodós kedvű Szekfű Sanya és társai a mennyek országában zsugáznak, majd miután összeverekednek a Jóistennel, az lezavarja őket a honfoglalás kori magyarok közé. Attilával azonban kár volt ujjat húzni, a hunok a középkorba üldözik őket, mire hőseink egyszer csak Mátyás király udvarában találják magukat. Miután helyben hagyták az Igazságost is, üldözőik, a Fekete Sereg elől egészen az orosz megszállás elébe menekülnek, majd napjainkban találják magukat, és kínai turistaasszonyokat rabolnak maguknak. A kötetben ez az egyetlen történet, ahol a kép és a rajz valóban kéz a kézben jár, összhangban zajlik a történetmesélés, érződik, hogy a rajzoló tökéletesen érti, mit akart az író, és az író is partnere erősségeinek ismeretében szövi a cselekmény fonalát. Így, ebben a formában ez egy teljesen működőképes, folytatásos képregénysorozat lehetne, és pont emiatt hagy keserédes szájízt maga után a kötet, és nem csak azért, mert a bónuszként hozzáadott kétoldalas szösszenetnek nincs semmi értelme. A kiadvány végén található dokumentációkból ugyanis nem csak az alkotók életéről, a hazai képregényszakma öregjeinek, avagy Jedi-tanácsának több tagjától ismerhetünk meg kulisszatitkokat Szekfű Sanya születésének körülményeiről, de az is világos, a Puszták réme is csak egy kútba esett próbálkozás egy magyar Asterix vagy Superman megteremtésére. Pedig úgy kell a hazai képregénykultúrának egy ilyen ikon, egy folytatásos, könnyen fogyasztható humoros/kalandos kommersz, mégis igényes sorozat, mint egy falat kenyér. Nem Szekfű Sanya lesz a legnagyobb magyar szuperhős. De vajon ki? És mikor?