Sándor Erzsi: Szegény anyám, ha látnám
Park Könyvkiadó, 2013, 216 oldal, 2320 HUF
Fotó: Valuska Gábor
„Ha nem hazudunk egymásnak, talán megkönnyítjük az életünket, vélhetően éppen annyival, amennyivel megnehezítjük..." – fogalmaz Sándor Erzsi a napokban megjelent kötetében. Az ismert újságíró megannyi riport után, ezúttal szépírói munkát tett le az asztalra. Szegény anyám, ha látnám címmel, megírta saját vak fiának a történetét. A sok esetben lélekütögetős, máskor szarkasztikus humorral elmesélt családi emlékekhez, a ma már 25 éves, felnőtt fiatalember fűz kommentárokat. A könyvről, de főleg a vakok helyzetéről Sándor Erzsivel és fiával, Juhász Tamással beszélgettünk.
Mennyire volt nehéz összeszedegetni a családi anekdotákat, illetve, hogy zajlott maga az írás? Megírtál egy fejezetet, s a fiad kiegészítette, vagy ő csak a végén szállt be?
SE: Egyrészt én ugye egy autokrata vagyok, tehát minden úgy volt, ahogy én emlékszem, és pont. Bele lehet szólni, lehet ellenkezni, s miután én ezt nagy tisztelettel mindezt végighallgatom, továbbra is azt gondolom, hogy az úgy volt, ahogy én tudom. Másfelől nekem ezekre a történetekre nem kellett külön visszaemlékeznem, mert gyakorlatilag minden a fejemben van. Persze én azokat idéztem fel, amikhez nekem volt közöm, vagyis valamilyen módon érzelmileg viszonyultam. Vannak olyan történetek, amikre Tomi emlékszik így-úgy, helyenként még szerepelek is ezekben, mégis valamiért törlődtek. Praktikusan meg úgy történt, hogy naponta írtam kábé 8 ezer karaktert – nagyjából ennyire vagyok kalibrálva, amióta rendszeresen publikálok a Mozgó Világban -, s amikor elkészültem, átküldtem Tominak, aki beleírt, vagy hozzáírt a szöveghez. Az pedig, hogy időnként ő teljesen másképp emlékezik valamire, mint ahogy én, akármilyen líraira hangszereltem is meg egy történetet, hát akkor bebuktam, és akkor mi van?!
Olvasva a kiegészítéseidet, sokszor olyan érzésem volt, mintha egy hidegfejű cenzor szólna közbe, hogy ugyan már, az nem is úgy esett meg, de majd én megírom a valódit.
JT: Ez kétségtelenül igaz. Egyrészt az alaptermészetemből, másfelől a tanulmányaimból is adódik, hogy nagyon erősen kötődöm a történelemhez és a történeti gondolkodásmódhoz. Éppen ezek miatt, nem feltétlenül szeretem a dolgokat kicifrázni – még annak ellenére sem, hogy pontosan tudom, nem létezik olyan, hogy objektív emlékezés -, s ezért arra törekszem, hogy a dolgok úgy legyenek elmesélve, ahogy nagy valószínűséggel megtörténtek. Így amikor ezeket a szövegeket írtam, az dolgozott bennem, hogy nem kell ezt újabb és újabb körmondatokkal és képekkel dúsítani, mert éppen elég az is, ami történt.
És ugye az történt, hogy 1988. november 4-én megszülettél, méghozzá egy ritka szembetegséggel. A sok esetben fájdalmas, de olykor mulatságosan tálalt kisgyerekkori történet között nekem a kedvencem az, amelyikben elmesélődik, hogy az első szavad az volt, hogy: Én. Erzsi, te ehhez mit szóltál?
SE: Ez engem mindenképpen elgondolkodtatott. Egyébként is, az egész vele való addigi életünk is teljesen másképpen zajlott, mint a másik gyerekemmel. Mindazok a patentok, amik működtek Lujzánál, egytől-egyig csődöt mondtak Tomi esetében. Az pedig, hogy az ő önállósága, integritása így jelenjen meg, nekem anyaként riasztónak tűnt, mert azt gondoltam, hogy ebből egyéb számos önző borzadályok fognak még kisarjadni. Szakemberekkel, így nyelvészekkel is beszélgetve, kiderült, hogy ők viszont nem találtak benne semmi kivetnivalót. Lujza például először ugatni kezdett, és abból arra következtethetnénk, hogy sokkal nagyobb hatással volt rá a kutya, mint én, mert nem beszélni kezdett el először. Hát, mit mondjak, végül is a kutya pont fejmagasságában volt vele...
Gondolom, te nem emlékszel erre, vagy igen?
JT: Furcsa ez, mert van egy nagyon halvány emlékképem, amiről nem tudom, hogy mennyire valós, mennyire nem, mert az ember mindenféle kiskori álmára is emlékszik adott esetben, ami a valóságban nem történt meg. Mindenesetre az feldereng, hogy anyámék tanítják a nővéremnek, hogy mikor mondjuk azt, hogy én, és miért nem azt mondjuk, hogy Lujza - tehát nem egyes szám harmadik személyben beszélünk magunkról -, s ez nekem valahogy így megmaradt. Egyébként, ha ez a történet valóban igaz, akkor jól mutatja a családomhoz és a környezetemhez való viszonyomat. Miközben csöndben figyeltem, mindent megtanultam, amit csak lehetett, és néha kiderült rólam, hogy ezeket már régóta tudom. Pontosan emiatt akadt ki mindig a nővérem, mert ő hangosan tanult, és én már korábban fújtam kívülről mindazt, amikkel ő még javában szenvedett. Ebből nem gondolom, hogy az következne, hogy egy egoista, önző valaki lennék. Az önérvényesítés nyilván bennem van, de meggyőződésem, hogy e nélkül a kapitalista piacgazdaságban nem nagyon lehet érvényesülni, tehát... a konklúzió elmarad, mert a mondat vége közös röhögésbe fullad...
Túlélni az iskolás éveket majd mindenkinek kutya nehéz, nemhogy egy gyengén látó fiúnak. Azt olvasom a könyvben, hogy Tomi integrációja a véletlennek köszönhető. Utólag gondoltatok-e arra, hogy az általános iskolai és gimnáziumi évek megeshettek volna máshogyan is?
SE: Fogalmam sincs, hogy mi történt volna, ha a Lauder után, nem az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumba (AKG) kerül. Tomi szeretett volna más iskolába járni, de úgy emlékszem vissza, hogy nem volt rá igény. Hiába vágyott a Fazekasba, mert ott egyértelműen elhajtottak azzal, hogy olyan nagy a nyüzsgés a folyosón, hogy nem tudják vállalni a felelősséget, satöbbi. A Városmajori Gimnáziumban is felhívtam valakit, hogy mit szólnának egy vak sráchoz, aki egyébként addig is integrációban tanult, de ott is elutasítottak. Úgyhogy nem tudom neked megmondani, hogy mi lett volna akkor, ha máshova kerül. Ami az általános iskolában és a gimnáziumban történt, nyilván lehetett volna mindenkinek jobban csinálni, nekik is, nekünk is, de az biztos, hogy Tomi integrációja, nem volt kérdés.
Az egyik kommentárban azt írod, hogy az évek alatt kialakított stratégiai gondolkodásmódod sok mindenen átsegített. Ez a hozzáállás mennyire bizonyult hatékonynak az általános és középiskolás évek során?
JT: Ennek tulajdonképpen az a lényege, hogy az ember elindul egy úton, s ha az nem vezet sehova, akkor újabb és újabb megoldásokat próbál ki, illetve tanul a hibáiból. Az ugyanis, aki erre nem képes, arra van ítélve, hogy a korábbi tévedéseit újra meg újra megismételje. A jellememből adódóan kikerülhetetlenek voltak akkoriban a buktatók, s bár ez hozzátartozik az ember életéhez, az már nem feltétlenül biztos, hogy azokkal a pofonokkal kell csiszolódnia, amiket én kaptam. A stratégiai gondolkodásmódom akkoriban azt takarta, hogy alaposan kidolgoztam, miként fogok viselkedni bizonyos konfliktushelyzetekben, annak érdekében, hogy a vita abba az irányba dőljön el, amerre én szeretném.
Azért ezekben az években a gyerekszínház és a zenélés sok örömteli pillanatot is szerzett, nem?
JT: Persze, nyilván. A színház mindenképpen nagy élmény volt, és egy szép emlékként maradt meg, de azt azért nem mondanám, hogy ott ne lettek volna súrlódások, ahogy a zenekarban (Davies Korner – a szerk.) is akadtak összezördülések. Ez alapvetően az emberi együttléthez hozzátartozik, hogy vannak konfliktusaink egymással.
És most hogyan tovább? A történelem és a zene a te utad?
JT: Egyelőre azt tudom mondani, hogy igen, de az más kérdés, hogy vajon 15 év múlva mit válaszolnék. Lehet, hogy akkor kényszerűségből, egészen mást kell majd csinálnom, és majd egy telefonkezelő-központban fogok hívogatni mindenkit, hogy ezt és ezt a terméket szeretném eladni, mert semmilyen más munkalehetőségem nem lesz. Azt gondolom, minden attól függ, hogy az ember mennyire kitartó, illetve vannak-e lehetőségei az elképzeléseit kiteljesíteni. Hogyha annak idején anyám hirtelen kapott volna egy pesti színházi állást, vagy beindult volna a színészi karrierje, akkor nem hagyta volna ott '93-ban a rádióért a színházat, hanem csinálta volna tovább. Nálam is így van, ha beindulnak a dolgok, akkor belevetem magam, ellenkező esetben pedig úgyis muszáj róla lemondani.
SE: Bocsánat, csak azt akartam ehhez hozzátenni, hogy a választás az ember életében nem feltétlenül a jobb és a rosszabb között történik meg. Én speciel színésznő akartam lenni, és miután ez megvalósult, abszolút azt gondoltam, hogy az álmaim teljesítve vannak. Azzal együtt, hogy valószínűleg akkor nem kapaszkodtam volna bele a rádiózásba, hogyha kapok egy pesti szerződést, mégis innen visszagondolva, úgy érzem, így vagy úgy, de akkor is itt tartanék. Nekem tökmindegy, hogy rádiósként, színészként vagy újságíróként veszek részt a dolgokban, mert soha nem úgy éltem meg, hogy bármikor le kellett volna adnom az álmaimból. Tehát nem gondolom, hogy Tominak a zenélés és a telefonközpontosság között kell választani, hanem a zenészlét, a történészség, és a majdani valami között, amiről most még nem is feltételezi, hogy érdekelheti, mert annyiféle izgalmat hozhat közben az élet.
Tehát ott tartottunk, hogy most 25 évesen, éppen mifelé lépegetsz...
Most a zenészség irányába, mert tulajdonképpen eddig is ez volt becélozva, csak az ELTE történelem szakát közbeiktattam. Van ugye egy zenekarom, a Davies Korner, közben meg felvettek a Kőbányai Zene Stúdióba, meg persze csinálok még mindenféléket, aztán majd kiderül, hogy mennyire járható út ez. Egy hetet el tudnánk tölteni azzal, hogyha arról beszélgetnénk, hogy Magyarországon milyen lehetőségeim vannak, és ez ráadásul nem is feltétlenül vakspecifikus.
Egy hetünk ugyan nincs rá, de kíváncsi lennék, hogy szerintetek ment-e a fogyatékkal élők ügye előre? Bár nem értek hozzá, nekem nem úgy tűnik, hogy még csak nem is stagnál...
JT: Nemhogy előrelépés nincs, hanem inkább sok-sok lépés hátra. Amikor odajártam az AKG-ba, akkor vették ki az alapító okiratból, hogy ők integrációval foglalkozó iskola. Innentől kezdve, az utolsó másfél évemet úgy töltöttem el ebben a liberális, alternatív gimnáziumban, hogy hivatalosan nem voltam integrálva.
SE: Ez így nem egészen pontos. Ők azt deklarálták, hogy inkluzíve oktatják azokat, akik odajárnak, vagyis a fogyatékkal élőknek is jár mindaz, ami az összes többi ott tanuló diáknak. Az igaz, hogy egy vak vagy egy siket esetében – nem beszélve arról, hogy lehet valaki értelmileg akadályozott is -, szükség lenne egyéb tanítási módszerekre is. Na, ezt nem akarja az iskola megadni. Persze valóban óriási visszalépések történtek az elmúlt időkben. Míg évekkel ezelőtt nem csak a szülő elszántságán múlott, hogy mi történik a sérült gyerekével, ma kifejezetten csak azon. Az egész iskolarendszert úgy központosították, hogy a szabad iskolaválasztás ne történjen meg. A fogyatékosokat visszanyomják a gettókba, a saját intézeteikbe. Egyáltalán nem kívánatos, hogy a fogyatékosok jelen legyenek, és olyan dolgokat akarjanak, amikre az úgymond épeknek sincs lehetőségük. Az összes nagy intézmény például inkább kifizeti az államnak a rehabilitációs hozzájárulást, mintsem foglalkoztatna fogyatékost. Ugyanis ha munkanélküliség van, akkor miért a fogyatékost alkalmazzák, mert neki legalább van valami rokkant ellátása, amivel éppen nem hal éhen, míg ellenben a másiknak, aki tökéletesen ép, s nincs munkája, annak semmije sincs. Tehát ilyen koordináták mellett, ez semerre nem fejlődik, csak visszalépés történt.
JT: S azért azt is tegyük hozzá, hogy a fogyatékos intézetekben nincs gimnázium, ami szintén nagy hátrány. A Vakodának (Vakok Iskolája – a szerk.) biztosan nincs, de azt hiszem a többi iskolának sem. Van nyolc általános, és két szakiskolai év, ennyi. Utána a vak fiatal elhelyezkedhet keramikusként, kosárfonóként, szőnyegszövőként, tehát olyan munkalehetőséget kap, amiről így elmondva is sejthetjük, hogy remek, biztos megélhetést nyújt. Hozzáteszem, a lehető legrosszabb párosítás viszont az, amikor odajárnak a gyerekek nyolcadikig a Vakodába, s utána kerülnek ki integrációba. Gondolj csak bele, a kamaszkor kellős közepén, 14 évesen becsöppennek egy vadidegen, látó közegbe, ahol addig soha életükben nem mozogtak, és valahogy megpróbálnak beilleszkedni. Hát...
És annak lenne valami fogantja, ha hallatnátok a hangotokat, vagy ez egy buta és naiv kérdés?
JT: A helyzet az, hogy a megoldás csak kétirányú lehet. Tehát olyan nincs, hogy egy kisebbség jelentkezik, és azt mondja, hogy: Jó napot kívánok, szeretnénk beilleszkedni... Mint ahogy olyan sincs, hogy a többségi társadalom meg azt mondja: Szervusztok, nem szeretnétek hozzánk csatlakozni? Vagyis ez kizárólag akkor működik, hogyha mind a két irányból van előrelépés. Ehhez pedig valóban az kellene, hogy a fogyatékkal élők hallassák a hangjukat. Első körben szerintem arra lenne szükség, hogy legyen egy olyan fórum, ahol azok az iskolák vitatnák meg a felmerülő problémáikat, kérdéseiket, ahova integrált diákok járnak. Mondjuk, felállna az egyik gimnázium oktatója, és elmondaná, hogy van egy vak diákjuk, akivel nem igazán tudják, hogy mit kellene kezdeniük, s talán egy másik középiskola tanára tudná rá a választ. Ilyen fórum azonban nincs, mert eddig senkinek nem jutott eszébe.
Anélkül, hogy bárkit kárhoztatnék, vagy felmenték, csak halkan megkérdezem, hogy nem azért van mindez, mert féljük a fogyatékos-ügyet? Korábban azt mondta nekem egy tapintható kiállítás vak tárlatvezetője, hogy szerinte a látók előítéletei a kommunikáció hiányából adódnak. Ez a könyv, túl a szépirodalmi értékein, szerintetek elindíthat egy társadalmi párbeszédet?
SE: Szépirodalomnak azért alapvetően azt nevezem, ami fikció, én azonban csak olyat tudok írni, ami a valóságban megtörtént. Miután újságíróként szövegekkel dolgozom, mondatokkal bánok, így arról, hogy ritmus, meg hatás, van fogalmam, ezáltal a történeteket értelemszerűen ki tudom színezni. Az pedig, hogy ez a könyv elindít-e párbeszédet, nos, megtörténhet persze, és akkor mi van? Páran majd beszélünk róla...
Mondjuk elolvassa ezt a könyvet Hoffmann Rózsa valamelyik nőrokona és...
SE: ...de akár Hoffmann Rózsa maga is elolvashatná, s ha gondolja, szeretettel dedikálom neki!
JT: Elindíthatna párbeszédet, de nekem igazából az a bajom ezzel – szól bele Tomi -, hogy ezt a könyvet is ugyanolyan fenntartással kell kezelni, mint amikor például a rasszizmusról készül egy film, vagy egy színdarab. Az nem kérdés, hogy nagyon jó a kezdeményezés, de utána egyértelműen nem azok nézik meg az alkotást, akik rasszisták, hanem azok tartják majd isteni darabnak, vagy filmnek, akik ellenzik a rasszizmust. A mi könyvünket is nagyon sokan fogják elolvasni, hatni fog rájuk, nagyon megható lesz számukra, így ők is örülni fognak, mi is boldogok leszünk, de azok az emberek, akiknek meg kellene, hogy változzon a gondolkodásmódjuk, nem fogják felfogni. Hoffmann Rózsa elolvashatja, de nem fog eljutni hozzá ennek a könyvnek az üzenete, hanem azt mondaná: Ó de remek könyvet olvastam, bár érteném, hogy miről szólt...
SE: Nem, nem, gyorsan kijelentené, hogy lám, milyen fantasztikus lehetőségei vannak ma Magyarországon egy vak fiatalnak! Persze nem azt mondaná, hogy milyen fantasztikus lehetőségektől fosztanak meg más vak fiatalokat! Egyébként meg azt gondolom, hogyha bárki számára, akinek egyébként semmilyen affinitása nincs fogyatékos-ügyben, annyi átmegy, hogy ne tagadja le azt, hogy bizonyos helyzetekben fél, kétségei vannak, vagy éppen egyedül van és tanácstalan, vagyishogy ezek mind létező, valódi érzések, amiket ér átélni, akkor érdemes volt ebbe belevágni.
JT: Ez ugyanakkor csapdahelyzet, amiről a kedvenc példám jut eszembe. Amikor az ember filmet, interjút, vagy bármi egyebet lát a holokausztról, akkor mindig azt a 100 – ma már nyilván kevesebb – jól beszélő, normális zsidót kérdezik meg a témában. Magyarországon ugyanez a helyzet a vakokkal. Most nyilván csak hasra ütök, hogy van történetesen harminc olyan vak az országban, akit bizonyos esetekben megszólaltatnak. Nem vitás, hogy ezek az életüket remekül élő, magukat kiválóan feltaláló vakok, akikről tényleg példát lehet venni, csak azt nem szabad elfelejteni, hogy a többség nem ilyen. Remélem, és úgy gondolom, hogy beletartozom ebbe a harminc vakba, elsősorban annak következtében, hogy az anyám a médiában dolgozott, így mindenki tudta, hogy van egy vak gyereke, s ha nem akartak hosszan kutakodni egy látássérült kissrác után, akkor engem kerestek meg. Ha valaki elolvassa ezt a könyvet, és utána azt fogja gondolni, hogy a vakok ilyenek, az nagyon nagyot fog a későbbiekben csalódni.
SE: Még annyit hozzátennék, hogy az emberek túlnyomó része – így a vakok is, a siketek is -, teljesen átlagos, hétköznapi, normális emberek, és csak elvétve akad köztük egy-egy kiugróan tehetséges, és még azoknak is ritkán jut esély. Minél mélyebbről jön valaki, annál távolabb van az önmegvalósítás lehetőségétől. Nekem budapesti értelmiségiként, enyhén szólva jobbak az esélyeim, ahogy Tominak is. Ez annyit jelent, hogy minél szegényebb lesz ez az ország, annál kevesebb tehetséges embernek lesz esélye a kiugrásra. Ezek iszonyúan kemény társadalmi problémák, amikkel az éppen regnáló hatalom semmilyen módon nem néz szembe, sőt!
S ha már a hétköznapok rideg valóságánál tartunk, mennyire élhető ez az ország a fogyatékkal élők számára?
JT: Nyugat-Európában turistaként jártam, s úgy az ember mindig jobb és szebb dolgokat lát, mint amikor már ott él. Nyilván sok szempontból működőképesebb Berlin vagy London. Erre jó példa az, hogy a múltkor mentünk át egy nagy kereszteződésen az ausztrál évfolyamtársammal, aki megkérdezte, hogy itt nincsenek-e pittyegő lámpák, merthogy náluk mindenhol vannak. Erre csak annyit mondtam, hogy Ausztráliában nyilván van erre társadalmi igény, költségvetés, satöbbi. Közben meg egészen biztos, hogy mindenhol a világon vannak nehézségek. Budapesten ugye az útfelújítások és különösen a Demszky-oszlopok nehezítik az életünket, de hát mindig akadnak nagyon lelkes, olykor túlontúl is segítőkész emberek, meg persze olyanok is, akik magasról leszarják az egészet. Igazából én azt látom a fogyatékkal élők között mozogva, hogy alapvetően mindenki humorral áll hozzá ehhez a dologhoz, megpróbálja poénra venni, mert nyilván a túlélésnek nagyjából ez az egyetlen létező útja. Ezen kívül még az van, hogy az ember bőg és felvágja az ereit, de az mondjuk nem a hosszú élet titka. Szóval azt gondolom, hogy végül is, aki megpróbálja ezt a helyzetet normálisan élhetővé tenni, annak van egészséges humorérzéke.
Szerző: Hegedűs Claudia
