Lantos Gábor: 100 nap északon - Riport, kaland, kihívás

Kék Európa Stúdió, 2013, 304 oldal

Lantos Gábor rádiós sportriporter szeret utazni, ezt mindig is tudtam. Hogy mindennél jobban Északra szeret utazni, azzal magam is szembesültem, amikor együtt voltunk Helsinkiben. Október volt, Dzsudzsák góljával nyert a futballválogatott, miközben a tribünön vacogtunk. Mindenki rohant volna haza a viharos szélben, csak ő nem.

Lantos olyan áhítattal mesélt akkor arról, hogy ő pár hónap múlva ismét megy vissza Finnországba, és Helsinkinél sokkal északabbra, sokkal hidegebbre, de sokkal tisztább levegőbe, hogy nem lehetett nem odafigyelni rá.

Neki a szenvedélye Észak, bennem inkább csak az általános furcsaságok gyűltek. A pénzünk értéktelenségénél mindig lényegesen jobban bosszantott a rossz idő, az áprilisi havas eső, a sötétség.

Lantos ezeken olyan magától értetődően emelkedett felül, hogy abból csak erőt merítettem, akárhová is kerültem vele együtt Skandináviába. Amikor meghallottam a túra ötletét, biztos voltam benne, hogy nem hátrál meg. Egyszer egy kézis azt mondta róla, a jég hátán is megél. Hát igen, ez az ő közege. A hó, a jég, a szél.

Izland, Grönland, Feröer és Skandinávia, itt utazott áprilisig vagy 50 ezer kilométert. Május közepére kész lett a könyve kalandjairól.

Amikor megkaptam, őszintén érdekelt, hiszen követtem az írásait a facebookon, három interjút az Indexnek is adott, Csollány Szilveszter izlandi életéről napokon beszéltek mindenfelé.

A könyvbe nem tette bele. Amikor kérdeztem, miért: egyszerű volt a válasza, azt már mindenki olvashatta.

Köszönetet mond az olimpiai bajnoknak, hogy a kanapéján alhatott, de semmi több, nem ragozza és nem fényezi magát, annyi minden történt még száz nap alatt vele, hogy azt az interjút az Indexen hagyta az utókornak.

Lantos ezt a túrát az előbb említett kanapéturizmusra építette, hiszen van egy kör, amelyik szereplői kölcsönadják a kanapéjukat egy vagy két éjszakára. Van, aki ismeretlenül, van, aki ismerősként.

A könyv célja nem is lehetett más mint a táj, és a tájon élő sorsok bemutatása. A birka belét mosó lány portréja hatásos, mint a férfié, aki boldog feleség. A világ vége előtt egy állomással lakó magyar lazachalászé is. Saját sztorijai nem öncélúak, azt pedig nem is értem, aki ennyire megveti az alkoholt, mint ő, hogyan tudott asszimilálódni a több mint három hónapra abba a szubkultúrába, ahol az ivás közösségformáló erő.

Ettől a könyvtől sokan kedvet kaphatnak az utazáshoz, sziklákhoz, gleccserekhez - bár én egy térképnek, nyilakkal igen örültem volna -, ahogy Lantos is indul újra még májusban.

Ez a könyv az ő iránytűje marad, és csak irigyelni lehet, hogy volt száz napja élete álmának megvalósítására.

Szerző: Ághassi Attila