A legnagyobb titokban Budapestre érkezett Dan Brown, a világ egyik legtöbb példányban eladott szerzője, a férfi, aki 2003-ban megírta A Könyvet, Amiről Mindenkinek Van Véleménye. Brown látogatásának apropója most nem A Da Vinci-kód, hanem a városban forgó harmadik Langdon-film, az Inferno volt. Ha ki kéne választanom azt a tíz írót, akivel a legszívesebben interjúznék, Dan Brown biztosan nem lenne köztük, az interjú mégis nagyon kellemes meglepetés volt.
Dan Brown könyvei épp úgy működnek, mint a valóságshowk, vagy a dél-amerikai szappanoperák. Elérik, hogy senki se vallja be, hogy tudja, mi történik bennük, mégis mindenki beszéljen róluk. Nekem nincs tévém, de az összes Lagdon-regényt olvastam, sőt, legyenek akármilyen hatásvadászak, kettőt még élveztem is. A beszélgetés előtt rengeteg Dan Brown-interjút olvastam el és néztem végig, épp eleget, hogy megállapíthassam, itt egy újabb sztáríró, aki szinte mindig, mindenhol ugyanazt mondja. Van, hogy szóról szóra. Kivétel ezalól például az Indiában tartott beszéde, ahol megmutatja 5 éves korában írt első könyvét, és még szupervallásos édesanyjának rendszámtábláját is, rajta a KYRIE felirattal.
Hogy kizökkentsem kicsit a kényelmes interjúhelyzetből, felhúztam ruhatáram legdanbrownosabb darabját, mert biztos voltam benne, hogy Szűz Mária és Gábriel arkangyal mellett nem tud majd elmenni szó nélkül. Igazam lett. Volt némi előítéletem, amikor leültem vele szembe, ám ez szinte azonnal elpárolgott. Lehet, hogy csak jó napja volt, de alig adott alibiválaszokat, és kiderült, hogy rendkívül vicces és szimpatikus fickó. Nagyon könnyű beleesni abba a hibába, hogy a műveivel szembeni ellenérzéseinket az alkotóra is kivetítsük. A munka legjobb része pedig mindig az, amikor leülünk vele beszélgetni, és abban a fél órában, amit vele tölthetünk, az ellenszenv átalakult szimpátiává. És nem csak azért, mert megdicsér egy rózsaablakot, vagy hallott már a Dohány utcai zsinagógáról.
„These are the coolest stockings I've ever seen.” Ez volt Brown második hozzám intézett mondata. A lausanne-i katedrális rózsaablaka megtette a hatását, és a szórakoztató irodalom egyik legnagyobb manipulátora bedőlt az olcsó manipulációnak. Nem is volt szívem megmondani neki, hogy ez tulajdonképpen nem is harisnya, hanem leggings. Azt már előre kikötötték, hogy a készülő filmről nem lehet kérdezni, de azt például elmesélte, hogy kimondottan idegesíti, ha valaki megosztja a világgal, hogy mit reggelizett. Ő például még soha életében nem twitterezett, tweetjeit is mások írják helyette. Szerinte mindig a könyv az igazi termék, de egy bizonyos siker felett sajnos már az írónak is reflektorfénybe kell állnia. Brown egyébként kimondottan jól viselte, hogy tucatnyi ideges ember rohangál körülötte, és minden oldalról az ideális szöget kereső fotósok próbálják megörökíteni az arcát. Ha vannak is sztárallűrjei, azokból Budapesten semmit sem mutatott: egy teljesen átlagos amerikai fickónak tűnt, aki farmert húz az elegáns zakóhoz, és ismeri Tom Hankst.
Bár elsőre nem John Steinbeck jutna eszünkbe a könyveiről, elárulta, hogy nagy rajongója a steinbecki atmoszférateremtésnek, a fiatal írókkal pedig szerinte az a legnagyobb baj, hogy nem fektetnek elég energiát abba, hogy könyvük hangulata beszippantsa az olvasót. Úgy véli, Shakespeare írta minden idők legszellemesebb párbeszédeit, de Sydney Sheldon ropogós dialógusaiból is rengeteget tanult. Brown korábban zenei pályára készült, ám saját bevallása szerint sem volt túl tehetséges. Budapesten mégis zongorához ült, és Richard Claydermanként üzent a magyar olvasóinak.
Az interjút az Indexen olvashatjátok. A tanulság ismét annyi, hogy az előítéleteknek nincs semmi értelme
