Ann Radcliffe: The Mysteries of Udolpho

Horace Walpole, az unatkozó és kőgazdag angol parlamenti képviselő a XVIII. század derekán mert nagyot álmodni. Vett egy vityillót Twickenhamben, kicsit átpofozta, telerakta családi mütyürkéivel, majd elkeresztelte Strawberry Hillnek. A gótikussá alakított építmény hálótermében Horácunk egyik este szörnyűségeset álmodott. Felébredve úgy döntött, összerak emlékfoszlányaiból egy sztorit. Az otrantói várkastély 1764-ben jelent meg a szerző neve nélkül egy rövidebb előszóval. A regény nagy siker lett, és bár az egy évvel későbbi, szerzői névvel és egy részletesebb bevezetéssel megjelent második kiadás már nem fogyott annyira a piacon, sok arisztokrata költözött gótikus lakhelyre vagy alakította át házikóját gótikusra. Ez volt a neo-gótika. Persze hősünknek azért akadt egy-két irodalmi követője is. Közéjük tartozott Ann Radcliffe, akit a magyar olvasók jobbára Jane Austen révén ismerhetnek – A klastrom titka című regényének főszereplője, Catherine megszállott Radcliffe-fan.

Ann Radcliffe

Friedrich Kittler német irodalomtörténetében a nőt a XIX. században az anyai száj (Muttermund) szimbolizálja – ez (a testrész) szükséges ahhoz, hogy a később nagyrészt hivatalnokká vagy íróvá váló német ifjúság már koragyermekkorban kiejtve hallja az ábécé betűit, megtanuljon olvasni, hogy aztán ne az orr tisztántartása végett vegyen pennát a kezébe. Angliában a nők a XVIII. század utolsó harmadában serényen írogattak is, miközben feltehetőleg ugyanúgy nevelték (beszéltették) porontyaikat, mint német kortársaik. A nyolcéves Ann Ward, miután a család Londonból Bath-ba költözött, egy írónő, Sophia Lee iskolájába lett beíratva. Bizonyára ragadt rá valami, mivel házassága után két évvel, 25 évesen megjelentette The Castles of Athlin and Dunbayne (’Athlin és Dunbayne kastélyai’) című kisregényét. Ezt tíz éven belül négy regény és egy útinapló követte, amelyek meghozták neki a hírnevet is – 1798-ban Coleridge is dicsérte. Mindezek ellenére hamarosan visszavonult az irodalmi élettől. Művei bestsellerek voltak, és még életében számos nyelvre lefordították őket. Utolsó éveiben asztmától szenvedett, és ennek következtében halt meg 59 évesen, 1823-ban. Három évvel később jelent meg utolsó, már 1802-ben elkészült regénye, a Gaston de Blondeville, illetve a költészetben megjelenő természetfölöttiről szóló tanulmánya. Radcliffe farvizén evezve vált híressé Jane Austen, de talán nem túlzás kijelenteni, hogy a XIX. század összes kiemelkedő angol szerzője sokat merített gótikus regényeiből, amelyek ma már kicsit megmosolyogtató egyvelegét adják külhoni gonosztevőknek, naiv kislánykáknak, középkori várkastélyoknak, leleplezett szellemeknek, teliholdnak, romkertnek, korában azonban újszerűségüket még a nagy írófejedelem, Walter Scott is méltatta.

Udolpho

The Italian (’Az olasz’) mellett a The Mysteries of Udolpho (’Udolpho rejtélyei’) című alkotását szokták kiemelni az irodalomtörténetek, illetve a gótikával foglalkozó kiadványok. Az Udolpho 1794-ben jelent meg, és megjelenése után azonnal sikerkönyv lett. A regény Franciaországban és Olaszországban játszódik a XVI. században, és tele van írói következetlenségekkel, de ezt nyugodtan elnézhetjük Radcliffe-nek. A négy hosszú fejezetből álló (pontos műfaji megjelölése szerint) ’gótikus románc’ főszereplője Emily, aki gyors egymásutánban veszti el édesanyját majd édesapját. A lány gyámja, Madame Cheron nem nagyon tud mit kezdeni unokahúga műveltségével, érzékenységével, és (szerinte kissé habókos) apja iránti szeretetével. Nem nézi jó szemmel, hogy Emily egy Valancourt nevű emberrel randizgat, ám amint kiderül, hogy az ifjú gazdag felmenőkkel rendelkezik, persze rögtön olyan mézesmázossá válik, mint a juharszirup a túrós palacsintán. Ekkor kerül a képbe Signor Montoni, a romantikus gazfickók őse, a minden hájjal megkent olasz bandetti, aki feleségül veszi Madame Cheron-t, majd újdonsült pereputtyával egy velencei kitérőt követően titokzatos várkastélyába, Udolphóba távozik. Emily könnyes nosztalgiázásba merül, de rémülettel telített kíváncsisággal figyeli, amint titokzatos neszek futnak végig a várkastély szobáin, és hogy Montoni egyre inkább hatalmába keríti nagynénjét. Montoni még egy grófot is megpróbál rásózni egy lányra, akit már a kényszerházasság gondolatától is kiráz a hideg. Emily fogollyá válik. Egyetlen társra számíthat, Annette-re, a cserfes szolgálólányra, de rajta kívül csak hűvös falak és rémisztő talján gazfickók veszik körül, akik ráadásul éjfél után is hangosan mulatoznak, és a kastély gyér belső világításában gyakran hozzák rá a frászt az emberre. Udolpho kastélyán kívül még más rejtélyek is bosszantják a hősnőt, és bár Radcliffe egyik jól ismert jellegzetessége, hogy mindent megmagyaráz regényeiben, a kérdéses események felgöngyölítése sok izgalmat tartogat. Az Udolpho végén minden a helyére kerül, „a gonoszok elnyerik méltó büntetésüket”, Emily hosszas vívódás után pedig Valancourt kezei közt landol.

Austen könnyen kifigurázhatta az első hallásra talán gyermeteg klisékkel megpakolt történetet. Bő kétszáz év az bő kétszáz év, ezen nincs mit szépíteni, viszont a gyakori tájleírásokkal, útinapló-betétekkel, versekkel, és a főhős többnyire indokolt rémületének narratívájával telített regény az egyik őse korunk könyvben és mozivásznon hozzáférhető rémtörténeteinek, horrorfilmjeinek. Irodalomtörténeti kuriózum, ugyanakkor az is tanulságos, ahogyan a korban gyakran előhozott fenséges minőségének emberre gyakorolt hatásaival, valamint a később például Coleridge által pokolba kívánt képzelőerő-fantázia komplexummal szórakázik. Az olykor – általunk jól ismert – szentimentalizmusba, olykor rémületbe hajló regény azonban megérne végre egy magyar fordítást, ha már az utóbbi idők Austen-újrakiadásai ennyire sikeresek voltak, ráadásul a gótikát is sokan komálják itthon. Nem mondom, hogy folyamatosan pereg a történet, ezáltal letehetetlenné válna Radcliffe regénye, de a pszichológiai „mélységgel” is felruházott szereplők, valamint a rejtélyek és titkok csalafinta megoldása tartogathat egy-két meglepetést az akár a későbbi korok irodalmait kedvelő olvasók számára is.