.jpg)
C-
Gene Wilder: Kis francia szajhám, ford.:Bíró László, Athenaeum kiadó, 2008; 175 old. 2.490 Ft
„Suszter, maradj a kaptafánál” – vakított el infernális fénnyel az Ige, ahogy olvasgattam Gene Wilder, az amerikai vígjátékok legnépszerűbb bongyorfejű hősének 2007-ben megjelent naplóregényét. Állítólag már korábban megelőző csapást mért az amerikai olvasótáborra önéletrajzi ihletésű, „Csókolj úgy, mint egy idegen” című kötetével; vélhetően ezt pedig kegyelemdöfésnek szánta. Pedig a vadregényes Connecticut államban békés családi életet élő, kétszer is Oscar-díjra jelölt színész 1970 óta ír forgatókönyveket, nem idegen hát tőle a sztoriírás misztériuma. A történet ennek megfelelően kedves, de a könyv maga semmivel sem tűnik ki a háborús szerelmesregények tizenkettő – egytucat tömegéből. Hacsak nem a pár helyen meglepően pocsék fordítással.
A történet egy bájosan hiteltelen, tizenkettes-karikás lektűröcske. Az I. világháború a végéhez közeledik, amikor 1918. márciusában a Milwaukee – Chicago expressz kalauza (aki nem mellékesen amatőr színész egy még amatőrebb társulat Bátor nyápic című darabjában), megelégelve frigid feleségét és kisstílű jólétét, hirtelen kalandvágyától hajtva beáll katonának a dicsőséges Amerikai Egyesült Államok világbíró hadseregébe, hogy személyesen sürgesse meg a gonosz Németország végnapjait. Gyorsan behajózzák, ahogy kell, majd pár nappal később német nyelvtudása miatt vele hallgattatnak ki egy elfogott elsőrangú német kémet, aki a német vereség biztos tudatában, valamint magányossági rohamából kifolyólag udvariasan bemutatkozik valódi és fedőnevén, szépen kipletykál pár hadititkot, valamint értekeznek egy rövidet a német gasztronómia lesújtó helyzetéről. Hősünk ezen ismeretekkel felvértezve futamodik meg élete első szuronyrohama során, és amikor az ellenség megtalálja az erődben, a személyesen csak pár ember által ismert német kémnek adja ki magát. A kémtől kapott háromsornyi ismeretét kiaknázva fél évig hülyére veszi a teljes német vezérkart, összebarátkozik egy sofőrrel, és összemelegedik egy személyes bosszú által hajtott, hányatott múltú kurtizánnal. Sajnos, miután saját volt amerikai parancsnokát megmenti a német tömlöcből, egy megfelelően informált német tábornok egy estélyen észreveszi a turpisságot, és hősünk 1918. november 28-án elegánsan lelép az Élet színpadáról. Minderről pedig naplót ír, mert a bungee-jumping is csak gumikötél nélkül igazán izgi.
Apropos naplóregény: az utóbbi időben elég sok naplóregénnyel volt dolgom, és kezdem úgy érezni, hogy ezt a műfajt egyre inkább a tehetségtelenség takargatására választják. Hiszen elvileg nem lehet elrontani. Elvileg. Gene Wildernek azonban természetesen sikerült; hiába áll ugyanis a regény címe alatt, hogy „napló”, az egész folyamatos történetvezetéssel lett megírva, bármilyen napi vagy egyéb időbeli tagoltság nélkül, tele párbeszédekkel; végeredményben az első szám első személyű elbeszélést kivéve minden hiányzik belőle, ami naplószerűvé tenné. Ha még el is fogadjuk, hogy a főhős a naplót a kivégzése előtti éjszakáján jegyezte le, akkor sem lehet befejezni a kötete olyan sorokkal, hogy: „Kitéptem egy fecnit a naplóból, és ráírtam egy mondatot. Az első oldal tetejére tettem.” Képzavar, ugye? A könyv leginkább memoárra hasonlít; akármi is, nem napló és nem naplóregény, annyi biztos.
A fordításból elrettentésül egyből az első mondat a 9. oldalról: „Akkoriban kalauz voltam a Milwaukee-Chicago között oda-vissza közlekedő vonaton”. Pedig micsoda drámai fordulat lett volna a csak odafelé közlekedő vonaton kalauzkodni! Vagy, amikor a csinos szerető a következő életszerű mondattal fogadja a hozzá vacsorára érkező hősünket a 98. oldalon: „Micsoda gondok redőzik az arcod!” Ez Shakespeare királydrámáiba való, nem ide. A „Le Petit Bedon” vendéglőt is célszerűbb lett volna „A Kis Has” meg „Pici Poci” (Úristen!) helyett „Kisbendő”-nek magyarítani; szóval, van benne botrányos fordítás jócskán, különösen az első tizenvalahány oldalán; hála Istennek, azonban mindent összevetve nem olyan mennyiségben, hogy teljesen olvashatatlan lenne tőle a regény.
Mert nem olvashatatlan. Mint említettem, könnyű, háborús-szerelmes ponyva, annak egész jól megfelel. Egy bejgliillatú délután simán ki lehet olvasni, külön ajánlom szilveszteri másnapokra, nem fekszi meg a gyomrot. Ezt támasztja alá a külföldi kritika is, melyből a hátsó borítón szemezgethetünk, hogyaszongya pl. a Kirkus Reviews: „Kecses, finom, laktató”. Alighanem összetévesztették egy lazacrecepttel.
Összességében a Kis francia szajhám nem hiányzott az életemből, és most, hogy magamévá tettem, nem érzek semmiféle kielégülést. Majd talán Bovaryné.
