Sokat akar a szajha…

LeLoup | 2009. január 26. |

C-
Gene Wilder: Kis francia szajhám, ford.:Bíró László, Athenaeum kiadó, 2008; 175 old. 2.490 Ft

„Suszter, maradj a kaptafánál” – vakított el infernális fénnyel az Ige, ahogy olvasgattam Gene Wilder, az amerikai vígjátékok legnépszerűbb bongyorfejű hősének 2007-ben megjelent naplóregényét. Állítólag már korábban megelőző csapást mért az amerikai olvasótáborra önéletrajzi ihletésű, „Csókolj úgy, mint egy idegen” című kötetével; vélhetően ezt pedig kegyelemdöfésnek szánta. Pedig a vadregényes Connecticut államban békés családi életet élő, kétszer is Oscar-díjra jelölt színész 1970 óta ír forgatókönyveket, nem idegen hát tőle a sztoriírás misztériuma. A történet ennek megfelelően kedves, de a könyv maga semmivel sem tűnik ki a háborús szerelmesregények tizenkettő – egytucat tömegéből. Hacsak nem a pár helyen meglepően pocsék fordítással.

A történet egy bájosan hiteltelen, tizenkettes-karikás lektűröcske. Az I. világháború a végéhez közeledik, amikor 1918. márciusában a Milwaukee – Chicago expressz kalauza (aki nem mellékesen amatőr színész egy még amatőrebb társulat Bátor nyápic című darabjában), megelégelve frigid feleségét és kisstílű jólétét, hirtelen kalandvágyától hajtva beáll katonának a dicsőséges Amerikai Egyesült Államok világbíró hadseregébe, hogy személyesen sürgesse meg a gonosz Németország végnapjait. Gyorsan behajózzák, ahogy kell, majd pár nappal később német nyelvtudása miatt vele hallgattatnak ki egy elfogott elsőrangú német kémet, aki a német vereség biztos tudatában, valamint magányossági rohamából kifolyólag udvariasan bemutatkozik valódi és fedőnevén, szépen kipletykál pár hadititkot, valamint értekeznek egy rövidet a német gasztronómia lesújtó helyzetéről. Hősünk ezen ismeretekkel felvértezve futamodik meg élete első szuronyrohama során, és amikor az ellenség megtalálja az erődben, a személyesen csak pár ember által ismert német kémnek adja ki magát. A kémtől kapott háromsornyi ismeretét kiaknázva fél évig hülyére veszi a teljes német vezérkart, összebarátkozik egy sofőrrel, és összemelegedik egy személyes bosszú által hajtott, hányatott múltú kurtizánnal. Sajnos, miután saját volt amerikai parancsnokát megmenti a német tömlöcből, egy megfelelően informált német tábornok egy estélyen észreveszi a turpisságot, és hősünk 1918. november 28-án elegánsan lelép az Élet színpadáról. Minderről pedig naplót ír, mert a bungee-jumping is csak gumikötél nélkül igazán izgi.

Apropos naplóregény: az utóbbi időben elég sok naplóregénnyel volt dolgom, és kezdem úgy érezni, hogy ezt a műfajt egyre inkább a tehetségtelenség takargatására választják. Hiszen elvileg nem lehet elrontani. Elvileg. Gene Wildernek azonban természetesen sikerült; hiába áll ugyanis a regény címe alatt, hogy „napló”, az egész folyamatos történetvezetéssel lett megírva, bármilyen napi vagy egyéb időbeli tagoltság nélkül, tele párbeszédekkel; végeredményben az első szám első személyű elbeszélést kivéve minden hiányzik belőle, ami naplószerűvé tenné. Ha még el is fogadjuk, hogy a főhős a naplót a kivégzése előtti éjszakáján jegyezte le, akkor sem lehet befejezni a kötete olyan sorokkal, hogy: „Kitéptem egy fecnit a naplóból, és ráírtam egy mondatot. Az első oldal tetejére tettem.” Képzavar, ugye? A könyv leginkább memoárra hasonlít; akármi is, nem napló és nem naplóregény, annyi biztos.

A fordításból elrettentésül egyből az első mondat a 9. oldalról: „Akkoriban kalauz voltam a Milwaukee-Chicago között oda-vissza közlekedő vonaton”. Pedig micsoda drámai fordulat lett volna a csak odafelé közlekedő vonaton kalauzkodni! Vagy, amikor a csinos szerető a következő életszerű mondattal fogadja a hozzá vacsorára érkező hősünket a 98. oldalon: „Micsoda gondok redőzik az arcod!” Ez Shakespeare királydrámáiba való, nem ide. A „Le Petit Bedon” vendéglőt is célszerűbb lett volna „A Kis Has” meg „Pici Poci” (Úristen!) helyett „Kisbendő”-nek magyarítani; szóval, van benne botrányos fordítás jócskán, különösen az első tizenvalahány oldalán; hála Istennek, azonban mindent összevetve nem olyan mennyiségben, hogy teljesen olvashatatlan lenne tőle a regény.

Mert nem olvashatatlan. Mint említettem, könnyű, háborús-szerelmes ponyva, annak egész jól megfelel. Egy bejgliillatú délután simán ki lehet olvasni, külön ajánlom szilveszteri másnapokra, nem fekszi meg a gyomrot. Ezt támasztja alá a külföldi kritika is, melyből a hátsó borítón szemezgethetünk, hogyaszongya pl. a Kirkus Reviews: „Kecses, finom, laktató”. Alighanem összetévesztették egy lazacrecepttel.

Összességében a Kis francia szajhám nem hiányzott az életemből, és most, hogy magamévá tettem, nem érzek semmiféle kielégülést. Majd talán Bovaryné.

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Elszáll az agyad: tudományos, közgazdasági és filozófiai non-fictionok 2024 tavaszán

Hogyan látja az ember képzelőerejét Csányi Vilmos? Hogyan alakul át a világ, ha a politikai és hatalmi játszmák kiterjednek a világűrre? Miért kannibál a kapitalizmus? Hogyan dolgozik az idegsebész? És mit gondol az elidőzésről napjaink sztárfilozófusa, Byung-Chul Han?

...
Zöld

Mikor hasznos az AI az irodalomban, és miért nem cseréli le soha az embert?

A japán Rie Kudan megkapta hazája legjelentősebb irodalmi díját, majd elárulta, hogy a szöveg egy kis részét a ChatGPT nevű chatbottal generálta. Az eset nyomát áttekintjük, hogyan alakult az elmúlt két évben nagy nyelvi modellek és az irodalom viszonya, hogyan látják ezt az írók, valamint hogy mikor lehet hasznos eszköz az AI az írás során.

...
Zöld

Összekapaszkodva zuhanni – Így alakíthatod a klímagyászt felszabadulássá

Jem Bendell Mélyalkalmazkodás című, nagy port kavaró tanulmánya után új könyvében azt ígéri, hogy nemcsak segít szembenézni a klíma, és így a mai társadalom elkerülhetetlen összeomlásával, hanem a szorongás és a gyász megélése után segít új, szilárdabb alapokon újraépíteni az optimizmusunkat, életkedvünket.