A-
Simpson család #2 - Rivaldafény
Cartaphilus, 2009, 128 oldal, 2480 Ft.
Az ősz Simpsonékról szólt: Marge a Playboy címlapján domborított (amire válaszul a vicces MKA-sok összefotosoppoltak egy pucér Mézgáné Paulát), és még a közkedvelt szinkronhanggal, Pálos Zsuzsával is interjúztunk odaát az Indexen. Most, hogy a betonkeményre fagyott hóbuckák meg a térdig érő latyak miatt sehová sincs kedve elmászkálni az embernek, egy csöppet megkésve ugyan, de végigröhögtük a tavalyi év egyik legjobb képregényét, a Sipmson család: Rivaldafényt.
A felállás most is ugyanaz, mint az első kötetnél. Négy hosszabb sztorit és négy rövidebb szösszenetet kapunk 126 oldalon, így majdnem olyan érzésünk lehet, mintha lepörgetnénk négy Simpson epizódot, és hozzácsapnánk valamelyik évadból a B-filmes utalásokban tobzódó Treehouse Horrort.
Az elején kicsit tartottam attól, hogy a képregényverziónál a zseniális hangok híján elvész az esszenciális Simpson-humor, de az idióta sárga figurák meglepő módon ebben a műfajban is jók. Persze nekem könnyű, rongyosra néztem a tévéből felvett szinkronos epizódokat, így ha meglátok egy buborékot, amiben a rajzolt Homér beszél, a szöveg olvasáakor automatikusan Székhelyi hangját hallom a fejemben. (Ugyanígy vagyok egyébként a Sin Cityvel is: háromszor néztem meg egymás után a moziban, utána a Nehéz búcsú Marv-monológjaihoz már könnyű volt odaképzelni Rajhona Ádám whiskyn edzett, dünnyögő hangját.)
Míg a kötet fő rajzolói, Tim Bavington és a Simpson-sorozat veteránja, Louis Escobar minden oldalon megbízhatóan hozzák a rajzfilmek színvonalát, a sztorik minősége sajnos eléggé hullámzó (igaz, sok képregényíró összetehetné a kezét, ha ilyen "rossz" lehetne...). A legütősebbeket Bill Morrison író-rajzoló-kihúzó-mindenes jegyzi, nem véletlenül lett ő a képregénysorozat művészeti szerkesztője is egyben. A fickó stílusa harsány, gátlásalan, és önironikus. Előszeretettel parodizálja a különböző filmes zsánereket, és a 7 oldalas minitörténeteibe is képes belezsúfolni annyi hülyeséget, mint mások a 22 oldalas fősztorikba (legjobb példa erre a kötet legvégén található Az álomittas című, rekeszizom-szaggató szösszenet). A mostani kötet nyitótörténete, a Bugi-vugi-hugi a futószalagon sztárokat gyártó zeneiparnak tart görbe tükröt: Lisa és Ottó, a füvezős iskolabuszsofőr zenekart alapítanak. Stílusuk a funky és a metál (=fatál), de mire igazán befuthatnának, Springfield népe már a rap és a limbóhintózás keverékére, a rambóra gerjed.
A Rambo-stílus egyébként megjelenik a Halál utolsó vérig című, zseniális B-kategóriás akció/maffiafilm-paródiában is (bár a főhőst, Rainier Wolfcastle-t Schwarzenegerről mintázták az alkotók). Itt még a testrabló idegenek is felbukkannak, előre vetítve a hasonlóan szórakoztató folytatás lehetőségét is. Nem kevésbé sziporkázó a kötet másik minitörténete, az Edna, a Kongó királynője - Vadalma birodalma ami a klasszikus "Jungle Jane"-képregényeket és filmeket alázza porig: ahogy az a lenti borítón is látható, a párducbikinis Vadalma tanárnő kannibálgyerekeket fegyelmez, és ahelyett, hogy megmentené Sintér igazgatót, megfőzi ebédnek.
Morrisonhoz hasonlóan Gary Glasberg is egy népszerű filmes zsánert, a Vérbeli hajsza-típusú, "fecskendezzünk miniűrhajót valakinek a belső szerveibe"-klasszikusokat figurázza ki az Összementem, visszamennékben: Mr. Burns emésztési gondjait egy pengékkel és roboktkarokkal felszerelt, olivabogyó alakú minitengeralattjáró bevetésével akarják megoldani, és mivel nem akad önkéntes hős, a tudósok Homért ültetik a pilótafülkébe. Az ördögi vállalatigazgató fiatalkori visszaemlékezéseivel felturbózott sztori van annyira őrült, hogy rajzfilm-epizódnak is működne (mint ahogy volt is ilyen a sorozatban), ami sajnos nem mondható el Andrew Gotlieb Springfield könyvek közöttjéről.
Pedig a fő téma nem lene rossz: Bart teleírja Lisa napóját mindenféle zaftos pletykával és megjelenteti nyomtatásban, ami egész lavinát indít el, sorra jelennek meg a springfieldi celebek "leleplező" bulvárponyvái (mint a "Túrósbuci és törvény - Egy rendőr feljegyzései" Wiggum főtörzstől, vagy a "Kirázom a lelked" Ottótól, a buszsofőrtől). Sajnos a sztori nem csapja le a feldobott magas labdákat, ráadásul egy unalmas tárgyalótelmi jelenetben ér véget - az egyetlen dolog, ami megmenti, Puller István fordító kikacsintós poénjai (Filatorigáth Orsolya, mint springfieldi lektűríró, zseniális!).
A bohócos Legnagyobb dóh a Földön!-ről és a Wiggum főtörzs krimiket idéző El barto bukása című sztorijáról se jót, se rosszat nem tudok írni, olyan kellemesen átlagosak. Bill Morrison sztorijaiért viszont minden Simpson család-rajnogónak kötelező vétel a Rivaldafény!
