C+
Simon Beckett: A halál kémiája
Partvonal, 2006
Beckett könyve (nem a Tamásé, hanem a Simoné) az egyik legrosszabb fajta szalonkrimi-fordulatot erőlteti: az úgynevezett “Ha tudtam volna mi következik ezt és ezt cselekedtem volna”-metodikáját alkalmazza, ez a szerző lustaságára, fantáziátlanságára vall. Hogy miről beszélek? Arról, mikor a regény egyik szereplője életfontosságú információt hallgat el társai elől, csak és kizárólag a dramaturgiai feszültség illetve bizonyos csúcspontok létrehozásának érdekében. Nyögvenyelős az ilyesmi, és visszaüt: kiszámíthatóságot csempész egy olyan könyvbe, amelynek, műfajánál fogva, lételeme a kiszámíthatatlanság.
David Hunter, volt rendőrségi nyomszakértő/antropológus felesége és gyermeke elvesztése után egy csöpp faluba vonul vissza a szörnyűséges Londonból. Vidéki nyugalmát egy oszladozóban lévő hulla feltalálása zavarja meg. A nőt megkínozták és meggyilkolták, a rendőrség pedig felkéri Huntert, segítse őket a nyomozásban. A könyv erőssége Hunter tehetségének kibontásában rejlik: egyértelmű, hogy Beckett komoly háttérkutatást végzett, a nyomozás tudományos, CSI-os részletei totálisan meggyőzőek.
Sajnos Hunter személyisége, tettei teljesen alá vannak rendelve a bonyolítás szükségének, főhősét a szerző sokszor idegesítően illogikus lépésekre kényszeríti. A szakértő gyakran életbevágó részleteket hallgat el a nyomozók elől, azzal a címszóval, nehogy hülyét csináljon magából; néha erősítés nélkül egymaga - mint egy totál idióta - indul el lefogni egy gyanusítottat, meg ilyesmi. A narratív csúcspontok érdekében Beckett gyermeteg bábú módjára rángatja főhősét, pl. nekiereszti a városka polgárőreinek, pedig érthető, hogy bizonyos lezajlott események hatására a lakosok féltik házuk táját - és érthető, hogy Huntert aggresszív seggfejnek nézik.
A történet tempója kellemesen gyors, és van Beckettben tehetség, ez nyilvánvaló. Kár, hogy ezt a történetet itt, ebben a fikciós faluban már nem folytathatja (természetesen nem árulhatom el, miért), ugyanis a helyszín érdekesebb, mint magának a regénynek a főhőse. A tudományos részletek pedig a kisujjában vannak, lásd fentebb. Persze ennyi erővel egy kémia tankönyvet is olvasgathatunk. És Öveges professzornak nem voltak érzelmi problémái. Legalább is úgy tudom.
