Nemrég arra kértük a kedves olvasókat, hogy írjanak nekünk recenziót. Havasmezői Gergely megtette, köszönjük neki!
C+
Naomi Novik: A jádeköves trón
Fordította Heinisch MónikaAgave kiadó, 2009, 387 oldal, 2880 Ft.
„Egy második regény mindig új kihívásokat jelent és új veszélyeket hordoz” – írja Naomi Novik a köszönetnyilvánításban. De ha tudja ezt, miért nem sikerült elkerülnie a veszélyeket?
Az első könyv, az Őfelsége sárkánya, minden hibájával együtt legalább egy új világot mutatott be, egyedül ez fenn tudta tartani az érdeklődést az utolsó oldalakig. A második rész már hátrányból indul. Megszoktuk a beszélő sárkányokat, Őfelsége büszke katonáinak dilemmáit, harci jelenetből is nehéz újat mutatni, be kellene tehát pöffenteni a történetet. Azonban az írónő csapdába esett: a főszereplője annyira becsületes, hogy képtelen bármit is tenni. Egyetlen motivációja, hogy ne szakadjon el Temeraire-től, a sárkányától, és ezért bármit eltűr: ha elküldik Kínába, megy, ha jópofizni kell, jópofizik, ha küzdeni kell, küzd, csak jaj, baja ne essen a drága jószágnak. Ha meg kell alázkodnia, megalázkodik. És közben Temeraire-t is eltiltja a cselekvéstől.
Pedig a sárkány eleve olyasmi, amiről nehéz unalmas sztorit írni. A sárkány nagy, gonosz és tüzet okád, mérget köp, vagy tájfunt fúj. De minimum megeszik egy szüzet. Nem pedig éjt nappallá téve nyavalyog, hogy aztán a nagy nyavalygás után ne csináljon semmit, mert a gazdája lebeszélte róla. Nem is sárkány ez a Temeraire, ez egy húsztonnás, szárnyas németjuhász; bármikor eltüntet egy birkát egy falásra, és aztán fürdik, tanul vagy alszik. Peter Jacksonnak, ha csakugyan megfilmesíti, nem lesz nehéz dolga az effektekkel: megrajzolják a fekvő behemótot, és az idő nagy részében nem is kell animálni. Hacsak a száját nem; okosnak okos a jószág és igen sokat beszél.
Apropó, száj. Üres gyomorral ne olvassuk a könyvet, mert az írónő rendszeresen beiktat egy-egy pompás lakomát, és a szereplők folyton-folyvást degeszre tömik magukat. Őfelsége flottája a szárazföldön bizonyára gurult. Náluk többet igazán csak Temeraire eszik, de neki elnézzük, mert ha egy-egy tehén felfalódik, legalább repkednek a cafatok, és hosszú fejezeteken át ez az egyetlen olyan akció a regényben, ami súlyos következményekkel jár valakire nézvést.
Naomi Novik igazán szívből írhatta ezt a könyvet. Beleélte magát a saját világába, élvezettel kalandozott benne, belekezdett mindenféle kis részlet kidolgozásába – de arról megfeledkezett, hogy a könyv nem írja önmagát, a sztorit bizony ki kellene dolgozni. Kína ügyes leírása, és egy hiteles, mert a könyv terjedelmének nagyját kitevő tengeri utazás hangulata nem elég egy olyan fantasyhoz, ami egyrészt óriási harci bestiákról szól, másrészt pedig katonák, hadihajók és a napóleoni háborúk között játszódik. Az írónő nagyon szeretne ragaszkodni a korhűséghez; nos, a valóságban Nelson admirális elesett, a könyvben viszont aligha izgulhatunk bárkiért is.
Minden kedves hölgy elnézését kérem, de eleinte az járt az eszemben, hogy pont erre lehet számítani, ha egy nő háborús fantasyt ír a napóleoni időkről. Aztán elszégyelltem magam, amikor eszembe jutott a nagyszerű Susanna Clarke. Mondjuk, ő nem is adott ki öt könyvet három év alatt.
