D
Sarah Palin: Going Rogue: An American LifeHarperCollins, 432 oldal, 2990 Ft
A Going Rogue (nagyjából: Saját utamon) első fejezetében, viszonylag az elején van egy rész, ahol Sarah Palin elmeséli első gyerekkori találkozását a túlzott állami hatáskörrel. Néhány alaszkai kölyökkel motorosszánt vezettek karácsonykor a kihalt úton, amikor egy járőr megállította őket. Ahogy a gyerekek ott álltak a nagy, szigorú, fegyveres emberrel szemben, a kis Sarah azon gondolkodott, vajon nincs-e a járőrnek fontosabb dolga, mondjuk elkapni egy bűnözőt, vagy öreg hölgyeknek segíteni.
Kezdésnek ez egy egész jó példa arra, mit várok egy izgalmas politikus könyvétől. Azt szeretném, hogy jó sok személyes történeten és élményen keresztül rajzolódjon ki a motivációja, érthető legyen, hogyan alakult ki a világképe, majd derüljön ki az is, hogy ezekből milyen következtetéseket vont le az ország irányítását meg az úgynevezett fontos ügyeket illetően. Egy volt amerikai republikánus alelnökjelölt esetében ez most azt jelenti, hogy mit gondol mondjuk a Wall Streetről, a válságról, az egészségügy átalakításáról. Esetleg Afganisztánról, Irakról, Iránról, Amerika szerepéről a nemzetközi rendszerben. Jó okunk lehet azt hinni, négyszáz oldalon ezek a dolgok azért kiderülnek.
Aztán mégsem ez történik. Sarah Palin világában nem ezek a fontos dolgok, hanem a panaszkodás John McCain kampánystábjára, a média ellenségességére és a konzervatív közhelyszótár legalapabb elemeinek felsorolása. Az Egyesült Államok nemzetbiztonsági kérdéseire egy oldalt szán a könyvben, egy tévéműsor-szereplésének elmesélésére hetet. Az ő világában minden eddiginél kisebb a különbség van kormányzó és kormányozottak között.
Mindezen persze igazán nem lepődnek meg, akik hallották már őt beszélni. Legendássá vált nyilatkozataiban gyakorlatilag csak elvétve tudott egymás után két összefüggő értelmes mondatot elmondani. Képtelen volt válaszolni arra a kérdésre, milyen legfelsőbb bírósági ítéletekkel nem ért egyet, nem tudta megmondani, milyen újságokat olvas;, egy telefonos átverés során simán elhitették vele, hogy Nicolas Sarkozyvel beszél, és még az sem teljesen biztos, hogy tisztában van azzal, Afrika egy kontinens. Mindemellett azért mégiscsak felpezsdítette a korábban sem éppen unalmas kampányt, amikor 2008 augusztusban bejelentették, ő lesz a republikánus alelnökjelölt. A szigorú tekintetű, fekete öltönyös komoly férfiak között megjelent a vallási fundamentalista, abortuszellenes, a kreacinoizmusra legalábbis nyitott, egykori szépségkirálynő hokianyuka, és bejelentette az igényét a közös ügyekbe való beleszólásra. Bénázhatott akármennyit, a vallásos jobboldali amerikaiak napról napra szorosabban ölelték keblükre, a jelentős vereség ellenére tapsviharban, győztesként vonult le a pályáról 2008 őszén. Tíz hét alatt ismeretlen politikusból a republikánusok első számú ikonja lett, aki hitelesen tudta közvetíteni a párt bázisának, az "olyan vagyok, mint ti"-üzenetet, egyszerűen azért, mert tényleg olyan, mint ők. Amikor idén tavasszal bejelentette, hogy Lynn Vincent társszerzővel együtt könyvet ír az életéről, az Amazon pillanatok alatt telt meg előrendelésekkel, a Going Rogue az év egyik legjobban várt könyve lett Amerikában.
A Going Rogue elolvasása után nekem amúgy semmi bajom nincs Sarah Palin személyével, még örülnék is neki, ha ő lenne az önkormányzati képviselőm. Szívesen fordulnék hozzá jelentéktelen kis személyes ügyeimmel, és tudnám, nemcsak intézkedni fog, de még egy mosolya is mindig lesz nekem. Egyszerű, közérthető nyelven elmeséli, milyen volt, amikor először hallott az Exxon Valdez katasztrófájáról (a pillanat, amire minden alaszkai emlékszik), hogyan győzte le a fájdalmat a kosárpályán, és hogyan vállalta gyermeke megszületését azután is, hogy tudta, Down-kóros lesz.
De ez nem egy kisvárosi képviselő memoárja, hanem a vezető szuperhatalom két legfontosabb politikai ereje közül az egyik jelen pillanatban legmeghatározóbb arcának szövege, és sok minden arra utal, hogy kampányszövege. Így pedig egy kicsit már zavaróbb, amikor arról ír, hogy éppen annyira ismeri az izraeli-palesztin konfliktust, mint a legtöbb amerikai, a diplomáciai életre pedig szerinte a legjobb felkészülés az anyaság.
Sarah Palin nyáron lemondott az alaszkai kormányzói címről, azóta pedig hivatalosan egyszer sem ismerte el, hogy 2012-ben indulni akar az elnökválasztáson, de a könyv stílusa alapján nem marad kétség afelől, hogy legalábbis fontolgatja ezt. Jellemzőek a könyvben az ugyanazokkal a szavakkal kezdődő, egyre fokozódó hatású mondatokból álló bekezdések, az ilyesmi leginkább kampánybeszédekből lehet ismerős. Többször is összekacsint az olvasókkal (például, amikor a semmihez sem értő nagyvárosi liberálisokra tesz finoman gúnyolódó megjegyzéseket, akkor valamiért a Birkenstock-papucsokat hozza be a képbe, később már elég csak annyit mondania, Birkenstock), ezzel pontosan úgy tesz, mint a szimpatizáló közönség kiszámítható nevetéseit váró szónok.
Sokan értetlenkedtek a könyv megjelenése után, hogy miért támadja többet a McCain-stábot, mint a demokratákat, és miért írja, hogy mindenben megkötötték a kezét, miközben nekik köszönheti, hogy világszerte ismertté vált. Érdemes megnézni a könyvdedikálásokon összegyűlt rajongókat, hogy megértsük, miért volt erre szükség. A republikánus vereség ezeknek az embereknek a szemében az elképzelhető legrosszabblegnagyobb gonoszt hozta az országra, az Amerika-ellenes, szocialista, egészségügyi tervével az idősek életére törő Barack Obamát. Ezért pedig mégsem lehet saját ikonjukat felelőssé tenni, az Obamát megválasztó Birkenstock-papucsosok mellett így egyszerűbb a túlságosan liberális, az "igazi amerikaiak" érdekeit figyelmen kívül hagyó McCainre kenni az egészet.
Ez a rossz hangulatú, frusztrált, nem ritkán gyűlölettel teli hangulat jellemző most a párt bázisára, már amennyire másfél kontinenssel arrébbról ezt meg lehet ítélni. Nyilván nem mindenkire jellemző ez, de egyértelműen ez a legmeghatározóbb hang. Ez látszik az egészségügyi refom elleni tüntetések képein, a fegyvereket felhalmozó városokról szóló hírekben, a rasszista demagógiát hirdető talk-showkban. És ez volt az egyik oka annak is, hogy az egyik legmeghatározóbb konzervatív politikai kommentátor, Andrew Sullivan kiáltvány-szerű posztban búcsúzott el blogján a jobboldaltól. Ennek a hangulatnak az egyszemélyes megtestesítője Sarah Palin. Benne ugyan nincs kifejezett gyűlölet, van helyette kétségbeejtő korlátoltság.
A könyv alapján után egy Palin-elnökség olyan képnek látszik, amihez képest a Bush-korszak - legpontosabban az Égető bizonyíték című Coen-filmben ábrázolt -– ignoranciája egészen nyitott világképnek tűnik. Persze egy Palin-elnökség ma szinte elképzelhetetlen, személye a saját rajongótáborán kívül mindenkinek elfogadhatatlan. Azt azonban a Going Rogue-ból sem tudjuk meg, igazából kicsoda Sarah Palin. Obamát is joggal lehetett vádolni a kampány során, hogy konkrétumok helyett csak megfoghatatlan ígéretekkel dobálózik, de az ő szimbolikus ereje legalább érthető volt azoknak is, akik nem olyanok, mint ő. Sarah Palin szimbolikája mögött azonban nincs semmi más, csak ő maga, Sarah Palin. Azok számára, akik nem pontosan ugyanilyenek, képtelenség, hogy bármit is jelentsen. Ha holnap előállna valaki azzal, hogy ez az egész csak vicc volt, és ugyan már, hogyan lehetett komolyan venni ezt az embert -, az semmivel sem lenne meglepőbb, mint ami a valóságban történik. Az pedig aligha lehet egy könyv érdeme, hogy elolvasása után is csak ennyivel sikerül közelebb jutni ahhoz, akiről szól.
Amiket még érdemes elolvasni:
