Ira Levin: Rosemary gyermeke, ford.: Varsányi Mária
A+
Agave Könyvek, 2014, 256 oldal, 2304 HUF
Első mondat: Rosemary és Guy Woodhouse épp hogy aláírta a bérleti szerződést egy ötszobás lakásra az Első sugárút egyik fehér kockaházában, amikor telefonált egy Mrs. Cortez nevű nő, hogy a Bramford-házban felszabadult egy négyszobás lakás.
Egészen elképesztő az az intelligencia, az a kifinomultság, az az érzék, amivel Ira Levin belopja a klasszikus horrorok motívumait a szürke átlagemberek szürke átlagéletébe – és mindössze pár oldallal a regény kezdete után. Az első fejezet semmi másról nem szól, mint hogy a boldog, fiatal férj és feleség, Rosemary és Guy Woodhouse új lakást keresnek maguknak New Yorkban. Találnak is, méghozzá a roppant patinás, nagy múltú, nagyhírű Bramford-házban. Csupa öröm és boldogság – és akkor a nő egyik ismerőse teljesen ártatlanul és lelkesen megjegyzi, hogy milyen remek lehet ott lakni, azzal a sok hátborzongató vízköpő szörnnyel az ablakok alatt.
Noha ezek a szavak gótikus rémeket idéznek fel, nincs bennük semmi, ami horrorisztikus, vagy akár csak explicite baljóslatú lenne – mindössze egy építészeti jellegzetesség dicsérete hangzik el. És mégis, az olvasóban megmozdul valami. Elpöccen egy kapcsoló. Picit kileng egy mutató. Mire a második fejezetben Rosemary egy idős barátja a Bramford-ház sötét, őrültekkel és öngyilkosságokkal teli történetét meséli, már teljesen egyértelmű: a biztonság csak illúzió, a borzalom lesben áll.
A könyv új kiadásának előszavában Chuck Palahniuk tökéletesen összefoglalja, hogy mitől olyan megkerülhetetlen Ira Levin 1967-es, klasszikus horrorra – attól, ahogy a rémség belopakodik a hétköznapokba. Mindaddig a műfaj, legyen szó akár a filmekről, akár a könyvekről, távoli, sötét, egzotikus helyek bevetésével igyekezett borzolni a néző/olvasó idegeit. A főhős romos, kísérteties kastélyokban, távoli vidékeken, elhagyott házakban szembesült a gonosszal – az ismeretlen, amitől félünk, ismeretlen helyen leselkedett ránk, vagyis ha nem mentünk el arra az ismeretlen helyre, nem eshetett bajunk.
A Rosemary gyermekében azonban a horror felvilágosult, jómódú, értelmiségi New York-iak Upper West Side-i lakásában üti fel a fejét. Többé nem kell az ismeretlenbe utaznunk, hogy szörnyűségekkel kerüljünk szembe. Az ismeretlen utazik egyenesen hozzánk, és hozza magával a szörnyűségeket is. Nincs hová menekülni, hisz eleve otthon vagyunk.
Levin elegáns, idegborzoló lassúsággal, mesteri fokozatossággal szövi egymásba a kispolgári létezés mindennapjait és a nem evilági iszonyatot. A terhes Rosemaryt nem szörnyek, gyilkosságok és vérfolyamok kísértik, hanem egyre szaporodó kételyek kedves és önzetlen (TÚL kedves és TÚL önzetlen) szomszédjaival, majd pedig már saját férjével kapcsolatban is. És mivel a sallangoktól mentes, rendkívül letisztult, pragmatikus elbeszélés (annak ellenére, hogy egyes szám harmadik személyű) végig Rosemary szempontján keresztül láttatja velünk az eseményeket, Levin ellentmondást nem tűrően kényszerít bele minket az egyre intenzívebb lelki terrort átélő terhes nő helyzetébe.
És persze, ahogy a legjobb horrorokban, itt is mindig van hová fokozni a borzalmakat: egy idő után mind Rosemary, mind az olvasó számára nyilvánvaló, hogy mire megy ki a játék – vagy legalábbis úgy tűnik. Ám Levin minden balsejtelmet és várakozást százszor felülmúl a végjátékkal. Nem csak azzal, hogy mennyivel többről van szó, mennyivel nagyobb a tét, mint gondoltuk volna (bár aki látta Roman Polanski zseniális, rendkívül pontos filmadaptációját, azt már nem éri semmilyen meglepetés), hanem azzal is, hogy mennyire másképpen reagál minderre a frissen anyukává vált Rosemary. Hogy mit tesz a felfoghatatlan horror, a totális árulás, a gyomorforgató gyarlóság és önzés manifesztálódásakor.
Olyan félelmetes és rettenetes az egész. És közben mégis olyan mélységesen emberi.
