Beleolvasó

Rory Clements: Mártír - részlet

Könyves Magazin | 2010. április 12. |

Rory Clements: Mártír, ford.: Török Krisztina, 2980,- Ft, 384 oldal, Megjelenés: 2010. április 1., Agave Könyvek

1. FEJEZET

Rose Downie a bepólyált csecsemőt szorongatva leült a hideg macskakőre. A gyerek nem a sajátja volt.

Sajgó hátát egy tekintélyes kőház falának támasztotta, egészen közel a boltíves tölgyfaajtóhoz. Ha rajta múlik, messze elkerüli ezt a helyet, amit az ártó szándék nehéz faggyúbűzként lengett körbe, csakhogy egyéb reménye, mint a férfi, aki itt lakik, nem maradt. Megjárta már a bíróságot is, ahol a bíró rosszallón csóválta csak a fejét, hogy még ha hinné is a meséjét, ami, toldotta meg, oly’ kevéssé valószínű, mint almafavirágzás november derekán, akkor se tehetne semmit.

A konstábler szívét hasonlóan kemény kőből faragták.

– Dugja egy kosárba, mint egy kismacskát, Downie asszony, aztán irány a Temze – mondta. – Mire is menne vele? Isten nevében mondom magának, nem gyilkosság ez, hanem kegyes cselekedet, aztán többet ne is gondoljon vele. Nem hányja azt magának a szemére senki.

Most pedig ott ült Richard Topcliffe házának küszöbén a Szent Margit temető szomszédságában, Westminsterben, a hó-maszatos utcán, és várt. A kutya hideg bárki mást hazaűzött volna, ám Rose egy tapodtat se mozdult; eltervezte, hogy Topcliffe lába elé veti magát, és úgy könyörög majd. Korábban bekopogott már a házba, de a pelyhedző szakállú, goromba inas kedvetlenül végigmérte csak, és már zavarta is el. Mivel Rose nem tágított, az orrára csapta az ajtót. Még ez se szegte azonban kedvét.

A nap utolsó parazsát elnyomta a Szent Margit templom és az apátság komor épülete, a hideg lassan csontig rágta magát. Rose más körülmények között csupa nevetés fiatal lány volt, alig tizenhét. Most a hideg kerekedett felül, a nehéz köpönyeg dacára is rázta testét a vacogás, és ami kevéske meleg maradt benne, azt is igyekezett megosztani a bebugyolált aprósággal. Alkalomadtán kiszabadította mellét a súlyos ruharétegek alól, és megszoptatta – melleit feszítette a zsíros tej, legalább annyira megkönnyebbült, amennyire a csecsemő jóllakott. Míg a gyerek mohón falta a mellét, a csípős téli hidegben a bőre melegen párállott, ő pedig hálásan szemlélte az apróságot. Torzlény volt, vitathatatlan, de valami Istentől jövő ösztön mégis fellobbant Rose-ban, és nem hagyta sorsára, még ha nem is a sajátja volt. A nap éjszakába fordult, Rose Downie-t azonban nem űzhette el semmi, makacsul kitartott terve mellett.

2. FEJEZET

John Shakespeare estéje hosszúra nyúlt, amikor pedig végre ágyba került, csak hánykolódott, dobálta magát a paplan alatt. Ezekben a rettenetes időkben őt is, ahogyan egész Angliát, kétely és rettegés emésztette az országáért és királynőjéért. Ezen kételyek öltöttek testet álmaiban, hogy rendre izzadságban fürödve riadjon fel.

A hajnal már talpon érte, masszív ebédlőasztala végében reggelije mellett. Magas férfi volt, hat láb is talán, de nem éppen a vaskos fajtából. Sötét, mélyen ülő szemeiben a világ összes gondja ott gomolygott, csak ha nagy ritkán elmosolyodott – ami az elmúlt hónapokban bizony a ritkánál is ritkábban esett meg –, akkor derült fel pillanatokra aggodalmaktól felhőzött arca.

Jane, a cselédlány patyolat főkötőjében éppen rakta a tüzet. Szerette nézni, ahogy csipás szemmel, kócosan tevékenykedik, testén még érződik az ágy melege, mellei rengenek, duzzadoznak hálóinge vékonyka szövete alatt. Pillantásából úgy vette, a lány hálás gerjedelemmel fogadná, ha egyszer egészen padlásszobájáig merészkedne a meredek lépcsőn, és a takarót egy gondolatra megemelve, becsusszanna mellé az ágyba. De megbánná aztán. Az efféle csemegének ára van, legyen az akár az ajtón bekukkantó tiszteletes, hogy ugyan mikorra hirdethetné ki egybekelésüket, akár a nem kívánt gyermekvisítás. Nem, Shakespeare nem dugja ilyen óvatlanul hurokba a fejét, nem ám.

Három keményre főtt tojást kapott, ahogy szerette, jófajta foszlós kenyeret, sózott vajat holland sajttal, sáfrányos kalácsot, amit Jane még tegnap vett az árustól, néhány szelet fűszeres hátszínszeletet, az is maradék volt, és egy kupa gyönge sört. A viaszgyertyák nehezen birkóztak az ólomüveg ablakok eresztékein befütyülő huzattal, keservesen imbolygott a lángjuk. 1587 jeges telét írták, és Shakespeare alaposan megtömte bendőjét, hogy a hideg napnak nekiveselkedhessék, és mozgásra bírja elgémberedett tagjait.

Amíg Jane elbontotta az asztalt a reggeli után, addig Shakespeare letérdelt, és imádkozott az Úrhoz. Ahogy máskor is, gépiesen görgette végig magában a jól ismert szavakat, ma reggel azonban elidőzött a ne végy minket kísértésbe passzuson. Huszonnyolc évesen elérkezett a családalapítás ideje. Ilyetén érzések – mondhatni szükségletek – feszítették testét, komolyabb feloldás után kiáltva, mint amilyennel egy agglegény keskeny ágya szolgálhat.

A pirkadat első fényei legényét, Csavartlábat is az ódon ház faburkolatos várószobájába kergették. Jane-nel sutyorgott, aki azonban egyből a konyhába iszkolt, ahogy Shakespeare megjelent. Csak nincs valami köztük, suhant át az agyán a gondolat, de ki is nevette magát rögtön. Mit is akarhatna egy Jane féle szemrevaló fehérnép egy tuskólábú, kivénhedt tengeri medvétől?!

Ez a reggeli jelenet Shakespeare otthonában, egy négyszintes, kényelmes faépítményben zajlott. A ház idestova kétszáz éve állta a viszontagságokat, igaz, egyre görbébben, a leggyengébb szélre is recsegve-ropogva, hogy gazdája aggodalmasan figyelte a gerendázatot, vajon mikor találja a saját feje búbján, de legalább Walsingham Miniszter Úr Seething közi városi házának közvetlen szomszédságában állt, ami igen kényelmesnek bizonyult a mindennapokban. Így az ingatag otthon egyszersmind Shakespeare irodájául is szolgálhatott.

– Slide megérkezett?

– Alighanem, Shakespeare uram – vonogatta vállát a szokásos nemtörődömségével Csavartláb. – Egy konstábler társaságában.

– Vezesd be Slide-ot!

Olyan ez a Csavartláb Cooper, mint a százéves tölgy, viharvert, cserzett arcán úgy dudorodnak az erek meg az inak, mint a fakéreg barázdái, futott át Shakespeare agyán. Embere már indult is az ajtó felé, alacsony, köpcös testét torz ritmusban vitte születése óta nehézkesen mozgó, donga fél lába. Nem sokkal múlhatott harminc, bár a pontos korát ő maga se mondhatta volna meg, mivel anyja a szülésbe bele is halt rögtön, apja pedig régóta elfelejtette már az évet, hát még a hónapot. Az 1554-es esztendő tűnt a legvalószínűbbnek.

– Várj! A konstábler mit akar?

– Valami gyilkosságot emlegetett – torpant meg Csavartláb. Hangjának nyersességén is átérzett a devoni dallam, ahonnan ifjúságában tengerre hívta a sós levegő, hogy hosszú éveken át kádárként hajókázon a világban.

– Egy gyilkosság? Ennyi? Akkor miért hozzám jön? Hívja a bírót vagy a porkolábot – fakadt ki Shakespeare hallható ingerültséggel. Az elmúlt napokban kezdte túl nagynak érezni a nyomást, a felelősséget, amit Walsingham szolgálatában egyedül kellett a vállán cipelnie. Már-már rozsdaette vasdarabnak képzelte szegény testét, ami egy váratlan pillanatban megadja magát a körülményeknek, és összeroppan a láthatatlan súlyok terhe alatt.

– Azt mondja, az áldozat, egy nő, úri származású lehet. Finom kezei vannak. Meg azt is mondja, hogy különös irományokat, leveleket, papírokat is találtak vele, meg hogy a ház, ahol találták őket, kiégett. Felgyújtották. Meg van rettenve.

– Akkor várjon, amíg elintézem Slide-ot! – sóhajtott megadón Shakespeare.

Harry Slide földig hajolt, amint átlépte a várószoba küszöbét, cobolyprém szegélyes körgallérját széles mozdulattal kanyarintotta körbe a padlózaton, azután kecsesen felegyenesedett, ujjait graciőzen előrenyújtva, mintha valami hattyú nyaka lenne egyenként mindahány.

– Elég lesz, Slide, ez nem az udvar.

– Helyileg talán nem, viszont itt is méltóságok társaságában vagyok. A nagyszerű John Shakespeare uram fogad! Száz fontot tennék rá, hogy nem kell sok, és a korona egy miniszterét üdvözölhetem uraságod személyében.

– Ha száz fontod lenne, Harry, a hátad közepét se látnám soha többet.

Shakespeare tekintete megpihent Slide csillogó ruházatán, a nehéz anyagból szövött körgalléron, s az alatta viselt, spanyol módi szerint arannyal és feketével átszőtt merev zekén. Nem csoda, ha egy ilyen drága gusztusú ember folyton anyagi gondokkal küzd.

– Tehát, miféle híreket hoztál?

– Mindenfélét, Shakespeare uram, mindenfélét, ahogy szoktam. Ma reggel is például azt hallottam, hogy a Canterbury érsek őméltóságát elmúlt vasárnap a sekrestyében övig kibontott reverendában kapták, amint épp nyája egy báránykáját hágta – kezdett rá Slide, Shakespeare szemöldöke pedig a homlokára szaladt. Efféle tiszteletlen beszéd manapság könnyedén bárkit az akasztófára juttathat, de legalábbis fülvesztést garantál. Slide azonban csak folytatta tele szájjal. – Amiben nem is volna semmi meglepő, gondoljuk mindannyian, csakhogy őméltósága másnap délben jóízűen el is fogyasztotta, némi zsenge répa és mentaszósz társaságában, kéje tárgyát.

Ez már Shakespeare-nek is sok volt, elnevette magát.

– Amíg nem kos, csak jerke, addig nyugodtan megvonhatjuk a vállunk, jól mondom? Bár – bizonytalanodott el Slide –, biztosan nem állíthatom, hogy e témában pontosan ismerném új egyházunk tanításait.

Shakespeare hálásan kacagott, végre valaki, aki oldja komorságát. Oly’ sűrűn gomolyog mostanában a sötétség: az összeesküvések őkirálynői felségének személye ellen, a skótok királynőjének, Máriának a fejére kimondandó halálos ítélet késlekedése…

– A végén még meglengeted a lábad a huzatban, Harry Slide, ha nem vigyázol a szádra.

– Meglehet. Most azonban talán jobban érdekelhetik uraságodat a Jézus Társaságának bizonyos papjai…

– A két jezsuita? – kapta fel hirtelen a fejét Shakespeare. – Garnet és Southwell?

– A nevezettek.

– Azok ketten nagy fogás lennének. Mit tudsz?

– Mindent. Mondhatom, nyakukon a kezem, Shakespeare uram.

– Beszélj már!

Slide nyílt arcú, szőke fürtös, karcsú fiatalember volt, úgy tartották róla, hogy még az angolnákat is képes kibűvölni a folyóvízből, a méheket is lépre csalja szép szavával. Még azok is nehezen tanulták meg nem szeretni, akiket elárult, márpedig ilyenek akadtak számosan.

– Majd ha megkaptam a száz fontomat, amit az információ ér.

Shakespeare pontosan átlátta emberét, tudta, hogy nagyban játszik, és egyelőre fogalma sincs hol lapul a két veszett jezsuita. Ugyanakkor azt is legalább ennyire tudta, hogy ha valaha valaki a nyomukra vezetheti, az csakis Slide lehet. Önnön bevallása szerint a főváros minden zugába belátott, minden eseményről értesült, az összes londoni és southwarki börtönben volt valami jó bérence, aki tájékoztatta. És ebben már nem lehetett Shakespeare-nek oka kételkedni. Slide kardinális szerepet játszott az Erzsébet ellen forralt összeesküvés leleplezésében, így részben neki köszönhette Anglia, hogy a királynő helyébe nem lépett az a másik. Aki most a northamptonshire-i Fotherinhay kastély komor falai között várja sorsa vigasztalan beteljesültét, hisz az összeesküvésben betöltött kulcsszerepéért bíróság elé állt, és unokatestvére élete elleni áskálódásban bűnösnek találtatott. Már csak Erzsébet tollának kell végigsiklania az ítélet alján, hogy Mária karcsú, királyi nyaka átmetszessék, és feje testétől elválasztassék. Már ha egyszer Erzsébet hajlandó aláírni, mert eddig bizony semmi jelét nem mutatta ennek.

Mária bukásában nem kis érdeme volt Harry Slide-nak, aki beépült az összeesküvők soraiba, és Walsingham, valamint Shakespeare megbízásából követte és közvetítette minden mozdulatukat. A bűnösöknek – Babingtonnak, Ballardnak és a többieknek – nem nyílhatott esély. Fiatal életüket egytől egyig a Lincoln’s Inn Fieldsen, az igazságszolgáltatás kíméletet nem ismerő markában végezték, fellógatva, ám még életükben felhasogattatva, hogy beleiket gőzölgő testükből vasfogókkal előrángassák, dobogó szívüket mellkasuk kamrájától elválasszák, majd katlanba hajítsák, majd pedig tetemük felnégyeltessék és a fővárosban szanaszét hordassék. Végül, azután ami megmaradt, a fejük hegyes karók tetejébe került, és azóta is a London-hídon hirdeti, hogy így jár minden áruló.

Ha ugyan érzett valaha is bármit Slide ezen szerencsétlen boldogtalanok iránt, akiknek társaságát egy ideig oly’ kitartóan látogatta, barátságát és bizalmát elnyerte és bátorította, látszani nem látszott rajta. Érzelmei álcázásának nagy mestereként hűen tettetett érdeklődést és vonzalmat mindenféle ügyek iránt, hogy annak valódi híveit vesztükbe vigye. Feltehetően soha nem bízhat meg benne, ezt Shakespeare gyanította, ám ahogyan a pengeéles konyhakést használja a szakács munkája közben, még ha ezzel ujjának lemetélését kockáztatja is, úgy alkalmazta ő is Harry Slide tudományát. Mellesleg igazán szórakoztató társaságnak tartotta.

– Ennél azért alaposabban be kell avatnod, ha azt akarod, hogy két jezsuitáért ekkora összeg átvándoroljon zsebemből az erszényedbe.

– Nos, annyit állíthatok, hogy Southwell a városban lapul. A közelben.

– Pontosabban?

– Negyvennyolc órán belül a címét is leteszem az asztalra.

– És Garnet?

– Garnet, attól tartok, messze jár – vonta meg lefegyverző bájjal párnázott vállát Slide. – Ha nem tévedek, Norfolkba utazott áruló nyájához.

– Ez esetben rögtön a fele árról indulunk.

– De a költségeim, Shakespeare úr…

– Mármint a szabók, borkereskedők és kurvák – oldotta le övéről Shakespeare az erszényét, hogy két pénzérmét kiszabadítson belőle. – És az adósságok a cimboráknak minden bizonnyal. Kapsz most három fontot és még huszonhetet, ha elvezetsz a jezsuitához.

– Kemény fickó maga, Shakespeare uram – forgatta meg Slide könnyed zsonglőr-ügyességgel a két érmét egy kezében.

– Nagy szerencséd, Harry, hogy nem vagyok kétszer ilyen kemény. Akkor bizony napjaid felét a szégyenfánál töltenéd. Csak tartsd nyitva a szemed, tudnunk kell mindenről.

– Legyen akaratod szerint, ó, uram…

Majd díszes körgallérjának azzal a földet seprő kavargásával távozott, amellyel öt perccel korábban érkezett. Shakespeare képzeletében röpke látomás suhant keresztül, ahogyan Slide ugyanezzel a megnyerő eleganciával és elragadó mosollyal a szövetek suhogásának alattomában megmeríti tőrét valami gyanútlan szerencsétlen bordái között.

Mintha csak a sors akarna valami merészen mást mutatni, Slide nyomában belépett a konstábler, egy nagydarab, hosszúkarú férfi, akinek vállai majd szétfeszítették gyapjú ujjasát ökörbőr mellénye alatt. Termete ellenére sütött róla a rettegés. És szagából ítélve mintha megperzselték volna.

Shakespeare Jane-t szólította, és a cselédlány már fordult is a kupa sörrel, hogy a megrettent ember idegeit kiáztathassa, aztán figyelmesen végighallgatta a meggyilkolt nő történetét. Komor mondatokat hallott, de az egyértelműen kirajzolódott belőlük, hogy Walsingham feltétlen és késlekedés nélküli cselekvést várna tőle.

Pár perccel később hármasban kaptak lóra – Shakespeare, Csavartláb és a konstábler –, és a reggeli nyüzsgésben a Püspöki Kapu felé vették útjukat, ahol elgaloppoztak a rablók és gyilkosok lándzsára szúrt, foszladozó koponyái alatt.

Tíz perc múlva meg is érkeztek a Disznó közbe, Shoreditch közelébe, a színházak szomszédságába, ahol valaha a Holywell rendház magasodott (míg a nagy Henrik a földdel nem tette egyenlővé). Lovaik oldala gőzölgött a csípős reggeli hidegben, orrlikukból testes párafellegek lövelltek elő. Kiégett ház üszkös váza magasodott előttük, orrukat megtöltötte a pernye és az égett szalma fojtogató bűze; a jeges földön mindenfelé, még a lovak patái alatt is megfeketedett törmelék, szenny és romok. Shakespeare szorosan összehúzta magán fekete medvebőr bundáját, amit Walsinghamtől kapott a legutolsó karácsonyra az Új Világból. Az ilyen napokon értékelte legnagyobbra az ajándékot. Walsingham soha nem fukarkodott háza népével, azokkal, akiket kedvelt, és akikért felelősséget érzett. Shakespeare-t kilenc évvel korábban fogadta szolgálatába, amikor az ifjú jogászként Londonba érkezett Közép-Angliából. Valójában akkori Grey’s Inn-béli mentora, Paul Ballater ajánlotta be az állásra Walsinghamnél, akivel remekül megértették egymást, mert véleménye szerint a fiatalembert inkább a gyakorlatias kérdésekre szemelte ki a tehetsége, nem száraz könyvek feletti görnyedésre.

– Figyellek, John, és látom, ahogy folyvást kirévedsz az ablakon, mikor pedig a precedenseken kellene járatnod az agyad – rótta meg gyakran Ballater. – Hallgass rám, állj be Walsinghamhez, ő a jövő embere! Nála jobb pártfogót egész Angliában nem találsz.

Shakespeare pedig nem hezitált, elfogadta az állást. És bár Walsingham – vagy ahogy az egész világ ismerte, a Miniszter Úr – magas elvárásokkal viseltetett emberei iránt, legfőképpen munka tekintetében, soha nem bánta meg döntését.

– Ha engem kérdez, Shakespeare uram – rántotta vissza a jelenbe a konstábler –, szándékos gyújtogatás történt. Mesélik, hogy amikor éjfélkor lángra lobbant a ház meg a fedele, egyszerre, olyan volt, mintha óriási fáklyát lobbantottak volna az égig, uram. George Stocker, a bakter nem sokat késlekedett, azonnal itt volt.

– És most merre van?

– Otthon, az ágyában. Nappal alszik az, uram.

– Hozassa ide!

A kiégett ház nem egymagában állt, mellette tucatnyi hasonló, hevenyészett építmény is magasodott, látszott, hogy sebtében tákolták össze a senkiföldjén. Shakespeare látott már ilyet, így növekedett a város minden irányban, duzzadt kifelé, túl a határfalakon, itt éppen északnak a Spital mezőkön át egészen az Ellyngton tavakig. Nem igazi építkezések voltak ezek, csak amolyan szükségben összeácsolt menedékek a vidékről a városba vándorlóknak: jó pénzt húzhattak a semmi nélkül a városba munkáért érkező emberek helyzetéből. A város egyre csak nyelte magába a vidéket, az emberek mind ide áramlottak az ország különböző szegleteiből, sőt, a csatornán túlról is a könnyebb boldogulás, gazdagodás, vagy éppen a francia üldöztetések, esetleg a spanyol németalföldi szakadatlan háborúk elől egy kis békesség reményében. És London nehezen tartott lépést egyre több és több lakójával.

A kiégett ház mellett, az istálló ereszének védelmében négy koldusforma, keménykötésű csavargó aludta ki koszlott rongyai alatt az éjszakába nyúló vigadozást. Lerítt róluk a fajtájuk: akinek kívül mindig tágasabb, mert ha valami jótét lélek mégis befogadja, bizton elbúcsúzhat vagyontárgyaitól; aki végül mindig kötéllel a nyakán végzi a bitón.

– Talpra velük, Csavartláb, de nehogy kereket oldjanak. Ki akarom kérdezni őket.

Csavartláb lekászálódott szürke kancájáról, és a koldusok felé vette az irányt. Ép lábával komótosan bordán rugdalta valamennyit, és a csavargók a hidegtől elgémberedve feltápászkodtak. Csavartláb talpra parancsolta őket, és korbácsolás terhe mellett megtiltott nekik bárminemű menekülést. Azok nem is próbáltak tiltakozni, a Csavartláb vállán keresztül vetett karabély és a jobb kezében lazán lógó rövid kard könnyűszerrel maradásra bírta őket a nagy hideg és kevéske rongyaik dacára.

Időközben Shoreditch irányából már fel is tűnt a konstábler nyomában a bakter, nevezett George Stocker, nyakában csálén kongó kolompjával, menet közben is az ujjasát igazgatva, mert Shakespeare hívására egyenesen az ágyából pattant ki. Jól táplált, hájas ember volt, pocakja ringott, mint a böllérhez induló kocának.

– Gyerünk, George, mondd el Shakespeare uraságnak, mi történt az éjjel – bökte oldalba a konstábler.

Stocker lekapta kalapját, és valami kibogozhatatlan köszönésfélét mormogott libazsírtól fénylő, tömött szakállába. Agytekervényei mélán tekergőztek, olyan lassúsággal, ahogyan csak egy bakteré tud.

– Alaposan megráztam a kolompomat, uram – kezdte –, meg kajabáltam is rendesen. És a házakból jöttek is a népek, egy’nesen az ágyakbó’, uram, és húzták a vedrekbe a vizet szaporán. Igen hamarosan el is oltottuk, uram… – tette hozzá, aztán a konstáblerre sandított, aki biztatóan biccentett.

– Gyerünk, George, mondd el azt is az úrnak, amit nekem elmondtál! Mindent.

– Me’hogy találtam aztán valamit, uram… amirő’ nem is szívesen beszé’nék, mer’ még a számon kiejtni is bűn.

– Egy hullát találtál, igaz?

Stocker megdermedt, tekintete silány cipőjére vándorolt, és mintha el sem akart volna szakadni onnan többé.

– Egy fiatal asszon’ka holtteste, uram. Az, méghozzá pucéron, uram. Rondán elintézve.

– És egyebet, bakter?

– Papírokat, uram, telis-tele írássa’, amirő’ fogalmam sincse’, mit jelenthet.

– Olvasni nem tudsz? – kérdezett rá a biztonság kedvéért Shakespeare.

– Nem én, uram.

– És maga? – fordult a konstáblerhez. – Maga ismeri a betűket?

– Nem, uram. De a feleségem öccse konyít valamicskét hozzá. Elszalasszak érte?

Shakespeare ezt figyelmen kívül hagyta, lecsusszant szürke lováról, és a kantárt a konstábler kezébe nyomta.

– Most bemegyek. A szeme legyen a lovamon, meg emezeken itt – intett a csavargók felé.

A szomszédság jó munkát végzett, még lábon eloltották a tüzet, a ház falai megfeketedtek ugyan, de álltak. Nem mintha Londonban rendkívüli lett volna a tűzvész, minden gazdának értőn kellett forgatnia a vedret, beállni a láncba, ha valahol fellobbant a láng. A bakter a berúgott ajtó ásító nyílásán vitte be Shakespeare-t, aki egyre nyugtalanabbul fogadta az időrabló fordulatokat. Este befutott a Miniszter Úr egyik postafutára, és délre sürgős ügyben Szélfútta Szilfákba rendelte. Márpedig Walsingham nem épp a türelméről volt híres.

Shakespeare szemrevételezte a maradványokat a kormos félhomályban. A károk ellenére biztosan állt a lábán a ház, ami a konstábler leírása alapján meghökkentőnek tűnt, ha tényleg olyan hevesen csaptak fel a lángok. Tekintete megakadt valamin az átázott padozaton. Lehajolt érte. Nedves, olvashatatlan papírdarab volt. Ahogy körülnézett, látta, hogy akad még belőle bőven a bezuhant zsúpfedél pernyéin. Némelyiken egyes szavakat ki lehetett betűzni, de az világosan látszott, hogy szétvágatlan ívek, vagyis frissen nyomtatott irományok voltak.

– Szedd fel ezeket – intette magához Csavartlábat.

Egyebek is hevertek szanaszét: nyomtatóformák, de sajtóprés sehol.

– Mindent, Csavartláb, a nyomtatóformákat is, hogy később alaposabban megvizsgálhassam őket. Még akár az öntőműhelynek is a nyomára bukkanunk. Nos, Stocker uram, merre találom a holttestet?

A tető teljesen kiégett, a fénylő szürke ég nehezedett rájuk a mennyezet helyett, egyre több eltévedt hópehely kavargott be a falak közé.

A megfeketedett lépcső járható maradt, és az első emeleten az utca fölé kiugró toldalékszobában ott feküdt egy széles, baldachinos tölgyfaágyon obszcénul kiterítve a véres, meztelen asszonyi tetem. Egy vöröskánya igyekezett kivájni épp a szemét, de ahogy beléptek, felrebbent, és az elszenesedett szelemengerendák és szarufák között az égnek vetette magát. A bakter lekapta kalapját, s oly’ vehemenciával szorongatta, mintha mostantól inkább abból akarná kifacsarni az évek alatt felszívott nedvességet, ahelyett, hogy a nőt kellene látnia. És Shakespeare rögvest átérezte, miért is foglalta le hirtelen ez a tevékenység, ahogy azt is, miért tűnt olyan rémültnek a konstábler már az otthonában is, két fertályórával korábban.

A nő nyakát olyan lendülettel metszették el, hogy szinte elvált a fejétől. Valaha rózsás bőre hullakéken derengett, vére iszamos bordón mázolódott el, mintha rozsdás lenne. Feje hátracsuklott, így a hosszú metszés második szájként éktelenkedett rajta, és mégsem ez volt a legtaszítóbb a látványban. Szélesre tárt lábai és női szervei hökkentettek meg igazán.

Mert a kés, ami a nyakat átvágta, felhasította a hasát is, méhét kitárta a világ szeme elé. Egy alig hat-nyolc centis magzatot tépáztak elő abból az anyaméhből, hanyagul a halott asszony hasára vetették, még a köldökzsinórral se vesződve. Shakespeare megborzongott. Az apró fejecske tökéletes emberi fej volt. Amikor végre szabadulni tudott a látványtól, közelebb lépett az ágyhoz, hogy alaposabban megnézhesse a nő arcát. A testét lassan elpusztító halál gyötrelmei ugyan eltorzították a vonásait, de még így is felismerte.

– Most hagyj minket magunkra, Stocker. Várj a konstáblerrel odakinn – fordult vissza a bakterhez, és nem kellett kétszer elismételnie a kérést. A pocakos kis ember olyan fürgén szedte a lépcsőket lefelé, ahogy a nyúl szaporáz keresztül a káposztaföldön a csősszel a nyomában.

– Te mit gondolsz, Csavartláb?

– Szentségtörő látvány, uram.

– Felismered? Howard lány, Lady Arabella Howard.

Igen, a nemrégiben az angol flotta parancsnokává kinevezett főtengernagy, Howard of Effingham unokahúga volt. A lány még gyermekkorában elvesztette szüleit, akiket a pestis vitt el, Effingham pedig sajátjaként nevelte fel, ez köztudomású.

– Igen, uram.

Shakespeare hallgatott egy sort, miközben alaposan szemrevételezte a holttestet és környezetét. Vajon mit kereshetett Arabella Howard, a királynő rokona egy ilyen helyen? Persze nem volt annyira rossz a környék, sem pedig a ház, de olyasvalakinek, aki palotákban és hatalmas vidéki rezidenciákon éli életét mégis nagy különbség.

– Ronda ügy ez, Csavartláb.

Nem egyszer találkozott az udvarban a szegény lánnyal, megítélése szerint nem különbözött a többi tizennyolc-tizenkilenc éves fruskától, akik tarka lepkeként élvezik az udvari létet, szórakoztatják a királynőt, amíg szüleik ki nem jelölik a számukra a megfelelő frigyet, s azután nemesi férjük vidéki birtokára nem száműzi őket soruk. Vajon milyen szóbeszéd járta róla? Jegyben járt már valakivel? Vagy esetleg férjhez is adták már? És ha nem, miért is nem? Felrémlett benne a kósza hír, hogy talán rossz társaságba keveredett. Mintha azt hallotta volna. De miért is figyelt volna fel egy ilyen mendemondára, amikor az udvar ifjú hölgyei általában nem épp ártatlanságukról voltak nevezetesek. Shakespeare nehéz szőrmebundája és zekéje alá hirtelen befurakodott a téli reggel jeges ujja. Kesztyűs kezét Csavartláb felé nyújtotta, aki már adta is a sok papírt, amit időközben összegyűjtött.

– Ez mind?

– Azt hiszem, uram.

– Azért ellenőrizd! És gyújtass tüzet odakinn!

Azzal elmélyedt az irományokban. Elég volt átlapoznia a kupacot, máris világossá vált, hogy ugyanannak a frissen nyomtatott szórólapnak több tucatnyi példányát fogja. A szedett-vedett betűtípusokból, a sokféle öntőformából arra következtetett, hogy engedély nélküli „mozgónyomda” termékei, olyan szétszedhető sajtópréssel gyártották, amit viszonylagos egyszerűséggel és észrevétlenül lehet egyik búvóhelyről a másikra szállítani. Az is egyértelmű volt, hogy bárki nyomtatta is az irományokat, sietve távozhatott, arra semmiképpen se maradt ideje, hogy maradéktalanul összeszedje a papírokat és a nyomtatóformákat. Milyen galádságba keveredhetett Arabella Howard? És ami még ennél is fontosabb talán, hogy kivel szűrte össze a levet? És ki gyilkolhatta meg?

Kikereste a legolvashatóbban megmaradt irományt, és a szürke derengésbe tartotta. A tetején ez állt: „Hogyan áll bosszút az Úr a fattyú zsarnokon”, alatta némi bevezetés, majd a lényeg:

Nevezett szörnyetegnek, Leicester grófjának ármánykodását, hazugságait, cselvetéseit, csalfa útjait és titkos praktikáit immár lelepleztük, beszéltünk aljasságairól is, mellyel Anglia koronáját igyekezett megkaparintani, ne feledkezzünk meg hát a Szűz gonoszságáról és nyomorult bűneiről sem, melyek mind az ő romlott, veszett céljait szolgálják. Mert a nagyszerű, fenséges asszony, a szajha Boleyn lánya, szívében apja igaz lányának gyilkosa, bizony elkapta a szörnyű kórt, pedig nem az Úr tette nála tiszteletét, hanem csak egy férfi, a legaljábbak közül, aki maga a már ismert Davis Mami bűvös segítségével jutott el ágyáig. Különös egy nyavalya volt, kerekre fújta fel hasát, hogy kilenc hónapra rá a rothadt ág egy újabb fattyúval legyen gazdagabb, akit nem más, mint a Davis banya nevelt a legnagyobb titokban…

Shakespeare fagyosan csóválta fejét. A „Szűz” egyértelműen a királynőt takarta. A nyakatekerten megszövegezett pamflet azt sugalmazta, hogy kedvenc udvaroncával, Leicesterrel gyermeket hozott a világra, akit aztán a Davis Mamiként közismert – nyilvánvalóan csak a mendemondákban létező – renegát boszorka gondjaira bíztak. Esztelen vádak, ugyanakkor nem első ízben olvasott, hallott olyan kiadványokról, melyek a királynő és Leicester eltitkolt közös gyermekéről szólnak. És minél többször hallhatóak ezek a vádak, legyenek mégoly’ esztelenek is, annál inkább valósnak fogják gondolni őfelsége alattvalóinak hiszékenyebbjei. Ezért kell az efféle förmedvényeket csizmás lábbal széttiporni.

Valóban rosszul kezdődött a nap. Shakespeare pedig csak olvasott tovább: a szokásos gyalázkodások sora következett, melyeknek Leicesteren kívül egyéb céltáblája is akadt Walsingham és Whitgift érsek személyében. A zárszóban sor került a skót Máriára is, aki a bárd árnya alatt tengeti napjait a komor Fotherinhayben, és a firkálmány itt sem ködösített: amint a bárd aláhull, és Mária élete kihúny, meghal a „fattyú zsarnok” is. Vagyis maga Erzsébet; és Shakespeare-nek még az álkapcsa is hasogatni kezdett, annyira hevesen csikorgatta fogait féktelen dühében.

Odakinn Csavartláb már megrakta a tüzet, a négy koldus a konstábler éber felvigyázása alatt közelebb húzódott melegedni. Shakespeare a házból kilépve elidőzött a reménytelen jeleneten: még ha meg is esne a szíve a szerencsétlen csavargókon, nem kockáztathat. Láthattak valamit az éjjel, így hát, amíg nem adódik ideje, hogy alaposan kikérdezze, kénytelen lefogatni őket. Az egyikük próbálta magához inteni, szólni kívánt volna. Szíjas, magas ember volt, haja akár a szénaboglya, de élénkpiros mellénye szebb napokat látott.

– Majd beszélsz a megfelelő időben – intézte el kurtán Shakespeare, mert először a gyalázkodó papirosokkal akart végezni. Egy kivételével, amiben a tűz és a szétlocsolt víz a legkevesebb kárt tette, mindet a lángok közé hányta. Az egyet a zekéje alá gyűrte, és az utolsó pillanatban mellécsapott egy másikat is, amin a szöveg ugyan elmosódott, de a betűtípusok annál kivehetőbben látszottak.

– Ügyelj, Csavartláb, hogy az utolsó cafat is elégjen belőle. Senki se olvashasson bele, aztán fésüld át megint a házat, kukkants be minden résbe és repedésbe. Ha valahol akad még ebből az irományból, tűzre vele. Ha egyebet találsz, hozd el nekem. A konstábler, a bakter és a szomszédság nevét vedd lajstromba, hogy esetleg kikérdezhessem őket. Azután a holttest menjen a Szent Pálba, hogy lássa a boncnok, és értesítsd a halottkémet. A csavargókat pedig vezettesd el Bridewellbe, ahol fogják őket munkára, az csakis a javukra válik. Adj a foglárnak hat pennyt az élelmükre. És járj utána annak is, kié a ház. Napszálltakor otthon találkozunk.

– Ez itt azt mondja, szívesen elbeszél mindent, amit tud – intett Csavartláb a csavargók, azon belül is a kopottas piros mellényes irányába.

– Elhiszem, Csavartláb, de most nincs erre időm. A Szélfútta Szilfákba kell igyekeznem.

És Shakespeare már fenn is volt lován, hogy induljon vissza a Püspöki Kapun át a városba, ám ekkor patacsattogásra lett figyelmes. Ahogy visszafordult, négy sebesen vágtázó lovast pillantott meg, alaposan kihajtották a jószágokat, feszült a zabla, habzott szegény állatok oldala. Vezetőjüket azonnal felismerte: Richard Topcliffe, a királynő szolgája. Shakespeare visszahőkölt. Korábban is keresztezték már egymás útját, s a találkozások nem sok kellemes emléket hagytak maguk után – legalábbis Shakespeare fejében. Eddigre be is érték a lovasok, Topcliffe ott feszített ágaskodó lován szemtől szemben vele.

– Mi történik itt, Shakespeare uram?

– Gyilkosság, Topcliffe – nyújtotta el szándékosan a szavakat Shakespeare, állva Topcliffe átható tekintetét. – Nem a maga dolga.

– Hadd döntsem el én, mi az én dolgom, és mi nem – borult el Topcliffe homloka. – A királynő élete és a birodalom biztonsága bizony az én dolgom, következésképp minden olyan esemény is az, mely a fent említettekre hatással lehet. Feleljen hát: kit öltek meg itt?

– Majd megtudja a maga idején.

Topcliffe hallgatott egy sort, mintha mérlegelné válaszát.

– Utamba akar állni, Shakespeare? – kérdezte végül, és a kérdés inkább hangzott a Tower állatparkjában kószáló vadmacska morgásának, mint emberi beszédnek.

Shakespeare mély levegőt vett. Nem is olyan rég, a királynő életére törő Babington összeesküvés leleplezésekor képletesen már kardot váltott Topcliffe-fel. A vádlottak némelyike a Towerben, Topcliffe kezeiben végezte. Szó szerint, mert Shakespeare ellenkezése dacára, aki kihallgatta volna még őket, és kíméletesebb eszközökkel szeretett volna újabb információkra szert tenni, újabb neveket kicsikarni, Topcliffe kínvallatást eszközölt, így piszkítva bele Shakespeare terveibe. A királynő teljes beleegyezésével kínpadra vonta őket mind egy szálig. Minthogy Shakespeare szavakban is kifogásolta az eljárást, kis híján ölre mentek. Csak Walsingham közbeavatkozása vetett gátat az ellenségeskedésnek. Shakespeare orrát megütötte Topcliffe állati gyűlölködésének szaga, testének bűzös kipárolgásába vegyült valami állott, mérges orrfacsarmány, amilyet csak Belzebub kénköves reterátján érezni talán. Most azonban még a szag sem riasztotta.

– Forduljon a Miniszter Úrhoz. Neki tartozom beszámolni, nem magának.

Topcliffe lepattant a lováról. Ötvenes éveiben járt, masszív, izmos, akár egy harcikutya a viadalról. Kezében ezüsttel talpalt botot szorongatott, amit a fém szemlátomást súlyossá tett, akár egy husángot. Lépett kettőt Shakespeare lova felé, elkapta Shakespeare karját, és könnyűszerrel lerántotta a sárba.

Shakespeare elterült, kedves medveirhája harcképtelenné tette, mintha nagy zsák krumpli huppant volna a hátára. Hiába igyekezett talpra vergődni, Topcliffe időt se hagyott neki, megragadta a grabancánál fogva, és a ház felé rángatta. Beletelt pár lépésbe, mire legalább négykézlábra vergődött a kemény földön. Ám Topcliffe ekkor sem eresztette, megszállottan cibálta, vitte magával, ahogy egy szemtelen iskolást rángat el tanítója a csínytevésből. Egyszer azonban vége szakadt a vesszőfutásnak, Topcliffe megtorpant.

Arcába Csavartláb díszes karabélyának karcsú, nyolcszögletű csöve szegeződött lövésre készen.

Topcliffe alig két másodperc alatt mérlegelte az esélyeket, majd harsány kacagással eltaszította magától Shakespeare-t. Furkósbotjának ezüsttalpas végével fenyegetően csapkodta meg markát.

– Egyszer elkaplak, John Shakespeare, és elropogtatom a csontjaidat vacsorára. Meg a tieidet is, Csavartláb Cooper – morogta, majd sarkon fordult, és beviharzott a házba.

Shakespeare feltápászkodott, leporolta összemocskolódott ruháit. Zekéje ujja is elszakadt. Dühödten követte Topcliffe-et a házba. Csavartláb karabélyával rendületlenül állt őrt odakinn, Topcliffe közönyösen várakozó lovaskíséretét véve célba.

Az első emeleti kamrában Topcliffe megállt Arabella Howard holtteste felett, hosszasan megjáratta rajta a tekintetét, majd durván, a hajánál fogva felrántotta fejét, hogy közelebbről bámulhasson bele halott arcába.

– Ki ez?

– Majd megtudja, ha a Miniszter Úr vagy a Tanács úgy dönt, hogy megtudhatja.

– Méghogy a Tanács! – horkant megvetően Topcliffe, és a nyakhoz gyenge paraszthajszállal kapcsolt fejet visszalökte az ágyra. Kezét széles csípőjére vágva fordult Shakespeare felé, s az egy pillanatra mintha Erzsébet néhai, fenséges atyját látta volna benne. – Ha a Tanácsra várnánk, rég egy spanyol pöffeszkedne a trónon!

– Tudom, mi a kötelességem, Topcliffe.

– Ó, valóban? Uraságod csak kisfiú, akire egy férfi munkája szakadt, Shakespeare. Tényleg azt hiszi, nem tudom, ki ez itt? Nagyon is tudom, egy Howard. És hol vannak a papírosok?

– Papírosok?

– Úgy hallottam, papírosokat is találtak. Ide vele.

– Találtunk, igen, csakhogy tűzre vetettem mindet.

– Az utolsó szálig?

– Igen, az utolsó szálig, Topcliffe – vágta a képébe Shakespeare, és minden idegszálával azon volt, hogy ne fonja egymásba karjait zekéje felett, ahol a két papírost dugdosta.

– Ha megtudom, hogy rászedett, kiiszom a vérét, Shakespeare. Az apja mocskos kis titka előttem nem titok. Csak az a kérdés, hogy az alma nem épp olyan férges-e, mint a fája? Felőlem ágálhat uraságod, hogy nem olyan, mint az apja. Mind ezt állítják, ha jön a vész…

– Nem tud semmit a családomról, Topcliffe – vágta rá Shakespeare, közben azonban állt a hátán a szőr. Topcliffe szavai az elevenébe találtak.

Abban a mélységes hitben szegődött el Walsingham szolgálatába, hogy ez az anglikán egyház az új vallás, az igaz vallás; hogy a régi, a római egyház a bűnbocsátó cédulákkal, a kalmár kegytárgyaival, babonáival, kegyetlen inkvizíciójával, az égő emberhús mindent belengő bűzével a romlás maga. Lelke mélyén tudta, hogy csakis akkor harcolhat az angol kereszténység zászlaja alatt, ha minden kétséget kizáróan hisz benne. Ámde családi kötelékei minduntalan visszarántották, apja titokban még mindig a régi vallás híveként megtagadta a kötelező vasárnapi, anglikán istentiszteletet, amivel áthágta a törvényt. Ha Topcliffe erről tudomást szerzett, mintha puskaporos hordón játszadozna acéllal és kovakővel, gyermeki könnyedséggel a levegőbe repítheti Shakespeare apjának életét és az ő reménybeli előmenetelét a Korona szolgálatában.

– Tudom, amit tudok, és maga is tudja jól, hogy tudom – köpte Shakespeare arcába Topcliffe zaftosan. – És mondanék még valamit: a Howard-ügy a királynő ügye, vagyis az enyém. Nem kérdés, mi történt itt. A pápista hímszajha Southwell műve ez, mert így bánnak azok a nőkkel. De én megtalálom ezt a jezsuita Robert Southwellt, hogy uraságod is a saját szemeivel megnézhesse magának a gyilkost. És ha megtaláltam, szögre akasztom, saját fogaimmal miskárolom, és a saját kezeimmel zsigerelem ki. Utána pedig szíve vérében mosom tisztára két kezem, és lesz nagy vigadalom.