A levegőben repülők és sms-ek cikáznak, a fülekben füldugók ülnek, az arcok bambák. Az égen vattacukorszerű felhők, az időjárás semmilyen, a tömbházak falai mögött a világ szinte minden nyelvén álmodnak, imádkoznak és szeretkeznek. Dimitri Verhulst szerint Brüsszel nem csak az ábécérendben áll közel Babilonhoz. De vajon észrevenné-e valaki, ha a Megváltó fogná magát, és szétnézne a város utcáin? A Krisztus bevonulása Brüsszelbe azzal a gondolattal játszik el, hogy egy internetre felkerült – nem cáfolt, de meg sem erősített – információ szerint a Messiás márpedig Belgium fővárosába készül. Hogy aratni-e, vagy vetni, nem tudni, félő viszont, hogy a jóindulatára mindenképpen szükség lesz.
Az apokalipszis híre rendszerint bénulást okoz, az utolsó előtti pillanatok dermedtségét hozza el. Verhulst Brüsszele ezzel szemben megmagyarázhatatlanul könnyed flow-ban várja Krisztust, meg az ő ítélethozatalát. Egyszeriben kiszínesedik és megmozdul a város. A sugárutak boldog szinkrondudálástól lesznek hangosak, az utcák zsúfolásig telnek jó kedélyű polgárokkal. Brüsszel, ez a bágyadt vanitas-kép egyszerre nyüzsgő és barátságos fesztivállá alakul. Hasonlatossá Ensor haláltáncaihoz.
Dimitri Verhulst: Krisztus bevonulása Brüsszelbe
Európa Könyvkiadó, 2014, 184 oldal, 2490 Ft B-
Annyit mondani, hogy Dimitri Verhulst könyvének csupán a címét kölcsönözte James Ensortól, meglehetősen kevés volna. A morcos-érzékeny nihilista író (Verhulst) és az anarchista-expresszionista festő (Ensor) igen hasonlóan látja ugyanis a világot szerintem, a világban Belgiumot, Belgiumban pedig saját magát és magában – megkockáztatom – Krisztust. A mélyföldi lét andalító rosszkedve járja át mindkettejük művészetét. Mintha a tenger hullámai alól festenének, írnának. Összeszorított fogakkal szórják átkaikat, legkevésbé azonban magukat kímélik. Brüsszel szerintük egyszerre túlszabályozott és kaotikus, harsány és néma, hívogató és hideg, hivalkodó és matt, ijesztő és ijedt. És abban is egyetértenek ezek a halk szavú, zárkózott férfiak, hogy amint felröppen Krisztus érkezésének a híre, a város befordultak, balfékek és pökhendiek gyülekezetéből bumburnyákok katatón karneváljává, gyilkosok és komédiások kavargó tömegévé, afféle felemelően infernális masszává lesz.
Verhulstnek – míg ezt a kisregényt írta – feltehetően Ensor roppant méretű olajfestménye lehetett a háttérképe. Persze a végeredmény jóval személyesebb a vászonról papírra adaptált remake-nél. Megidéződnek például az író kedvelt helyszínei: a menekültek és kiutasítás előtt állók átmeneti szállása a Problemszki Szállodából, a vásári forgatag pedig a Semmivégre című regényből lehet ismerős. Azon túl, hogy mindezek szépen illeszkednek az életmű motívumkincsébe, számos egyéb belga képzőművészeti allúzió (Magritte, Fernand Khnopff, vagy a Manneken Pis) erőterében izgalmasan értelmezik újra Ensort is.
Verhulst múltja egybeesik azzal, amit Ensor egykor boszorkányos, balsorstól vezérelt, koponyás-maszkos jövőként jósolt a világnak. Igaz, a hatvanas években születettek mintha esélyt kaptak volna a változtatásra. Ahogy Verhulst látja: „(m)i abban az időben vetődtünk erre a világra, amikor az késznek látszott rá, hogy visszavágót adjon a múltnak. A műanyag, a rágógumi és a rock and roll segítségével az emberiségből kiűzetett a gonosz.” A kötet egy keserű és éleslátó részében azonban az író úgy érvel – igen meggyőzően –, hogy az ígért revans elmaradt, és 1989 is zaklatott levegővétel volt csak a terrorizmus és genocídiumok mentén elbeszélhető huszadik század történetében.
Míg a mosolygós világvégevárás történetét készíti elő, Verhulst megírja személyes belgaságesszéjét, de tárlatvezetést tart önnön búskomorsága termeiben is. Felszínre hoz, kiállít valamit magából és – akárhogyan ágál ez ellen és dörmög emiatt – övéiből is.
De miféle szöveg is ez pontosan? Dokumentarista-, vagy közérzetregény? Egyházellenes pamflet? Esetleg tényleg esszé netán, aminek mizantrópiából és cinizmusból, levertségből, iróniából és önvádból kevert nyelvébe olyan finoman csöppenti bele Verhulst a fikciót, mint keserű sörbe az unikumot (oké, jenevert) szokás. Egy kicsit mindegyik és egyik sem igazán. De mindeme sötétség mögül mégiscsak felsejlik a csoda – nem kimondottan keresztényi, univerzálisabb, gyermeki értelemben inkább – reménye, annak elmaradása ezért még fájóbb, kijózanítóbb.
Lehetséges, hogy eddig máshogy tűnhetett, a szóban forgó kisregényt mégsem tartom Verhulst legsikerültebb munkái közül valónak. A kopott és megkeseredett Brüsszelről, a várost lakó hajléktalanokról, szexrabszolgákról és félrement életekről szóló, hátborzongatóan gyönyörű álomleírásban az író legjobb formáját hozza bár, de el kell ismerni azt is, hogy a könyv némelyik passzusa túlbeszélt, vagy pedig kiszámíthatóan felháborító, így hovatovább ásítanivalóan unalmas. A mód viszont, ahogy Verhulst bemozgatja az Ensor-képet – úgy hiszem –, megéri a gyengébb részekkel való küzdelmet is. Nem beszélve arról, hogy e két, mélyföldi mizantróp egyszerre olvasása az egész Verhulst-életmű szempontjából izgalmas asszociációkat kínál.
