Rejtély és mintázat

Vladimir Nabokov: A szem | A bűvölő
Fordította: Széky János, Szilágyi Mihály

Európa Könyvkiadó, Budapest, 2009. 156 oldal 2500 Ft.

 

Az Európa Könyvkiadó újraolvastat. Az újraolvasás fontos része a művelődésnek és a fejlődésnek, ezt nem kell ragozni. Nabokov kortársait leginkább a Lolitával dúlta fel, míg az utókor számára megalkotta az identását variáló elbeszélőt, a megbízhatatlan narrátort, akit A szem című darabból ismerhetünk meg – valamelyest. Az új kötet a már említett A szem című 1930-as írást és A bűvölő című 1939-es kisregényt foglalja magába. A megjelenés (a szovjet bürokrácia jóvoltából) mindkét mű esetében jóval későbbre tehető.

A szem szereplői orosz emigránsok a ’20-as évekből, akik a maguk hermetikus közösségében tökéletes alanyok egy regény eseményeinek lebonyolításához. Egy kis világ, melynek tagjait gyökereik tartják össze az idegen országban. Hősünk, Szmurov, egészen különösnek tűnik föl előttünk. Olyasvalakinek, akivel kapcsolatban a lopástól a homoszexualitásig minden gyanú felmerülhet. A legkomplexebb, mégis egyben a legbizonytalanabb személyiségként ábrázolja őt Nabokov.

„Amit régen gyanítottam – a világ abszurditása –, nyilvánvaló lett számomra.” – Mondja az elbeszélő. Ez az abszurditás egyébként nagyon illik a narrátorhoz. Tulajdonképpen a narrátor alakja teszi abszurddá a kisregény világát. Az történik ugyanis, hogy egy komolytalan szerelmi kapcsolat következményei miatt hősünk sikeres öngyilkosságot követ el, mellyel egy időben új életet is kezd: egy külső szemlélő életét. Szmurov a saját keze által elkövetett halálos lövés után pénz és barátok nélkül csöppen bele a fent említett társaságba. Mi, az ő közvetítése által, kíváncsian figyeljük a társaság tagjait, különös tekintettel őrá. Ám ez azért bonyolult, mert Szmurov maga az elbeszélő is egyben. És ezen a ponton lép életbe a szerzői elrendelés, miszerint nem a rejtély, hanem a mintázat a lényeges. Ugyanis az abszurd szituáció nem a történet egyéb szereplőinek viszonya által abszurd. Az abszurditás valójában kívül esik a történeten. Vagyis nem a szereplőket terheli, hanem az olvasót: A szerző szándéka a remekül megformált szöveg által belekényszeríti az olvasót a következetlennek és logikátlannak tűnő történet elfogadásába. A szöveg tehát remekmű, a „mintázat” gyönyörű, de drámai szempontokból lehetetlen elszámolni vele.

Amikor a főszereplő újabb, relevánsabb szerelmi csalódása után visszatér a helyre, ahol magával végzett, végképp leleplezi magát az olvasó előtt, nyíltan azonossá válik a narrátorral. Magáról kezd el beszélni: „Hiszen én nem létezem, csupán az ezernyi tükör létezik, amely engem tükröz. (…) én nem létezem. Viszont Szmurov még sokáig élni fog.” A szerző igyekszik lekerekíteni a szöveget, magyarázatot adni, és lényegivé tenni a regény különös perspektíváját: „Esküszöm, esküszöm hogy boldog vagyok. Megértettem, hogy az egyetlen boldogság ezen a világon másokat és magunkat megfigyelni, szemügyre venni, kifürkészni, nem lenni egyéb, mint egy hatalmas, enyhén üveges, kicsit vérágas, rebbenéstelen szem.” Így olvad végül egybe én és nem én, bánat és boldogság, történet és minta a befejezésben. A nyugodt, fegyelmezett szöveg a tetőpontján megfeszül, és kitör belőle a végig visszafojtott indulatosság.

Hasonlóan kihegyezett történet A bűvölőé is – és talán (a praktikus okokon túl) ezért kerülhetett egymás mellé a két kisregény –, de sokkal direktebb, céltudatosabb módon. Az előző nyugalom–megfeszülés–kitörés-vonalon eltolódnak az arányok, és a feszültségre helyeződik a hangsúly. Tulajdonképpen egy férfi szexuális kielégülésének történetét követjük végig. Ne csodálkozzunk: az ős-Lolitáról beszélünk.

A műben vannak eleve vázlatszerű elemek, mint például a levél, amit hősünk még csak nem is megír, csupán elképzel, sőt magának zárójelben megjegyzi benne, mit kell majd bővebben kifejtenie, részleteznie vagy megindokolnia. Kézenfekvőnek tűnik ezért ezt a művet úgy kezelni és bemutatni, mint egy másik, hangsúlyosabb mű komoly előmunkálatát (erre egyébként a főszöveget megelőző szerzői jegyzetek is feljogosítanak), ami emellett önmagában is stabilan megállja a helyét.

A történet egy férfiről szól, aki egy kislány iránt érez különös vonzalmat, mely egyszerre szülői és egyszerre szerelmi. A férfi odáig megy vágyai beteljesítéséért, hogy elveszi a gyermek özvegy édesanyját, csak hogy a lány közelében maradhasson. Az anya hamarosan belehal régóta húzódó betegségébe, így a férfi lesz a kislány egyetlen támasza, gyámja. A szexuális feszültség eközben (annak ellenére, hogy a férfi folyamatosan közeledik céljához) frusztrációt gerjeszt, és az utolsó mozzanat, a kitörés is e kettő keveredésével valósul meg – cseppet sem beteljesedés. Nabokov zsenialitása e rövid írás kapcsán abban ragadható meg, ahogyan a férfi rendkívül komplex érzéseit tálalja. Az olvasóval olyasmit éreztet és értet meg, amit mélyen elítél, mégpedig „hogy az apaság hulláma egybeolvadjon a szexuális szerelem hullámával”. A pedofil érzései összetettebbé alakulnak a szerző jól közvetített, új perspektívái által. Ráérzünk „a gyengédség két fajtája közti átmeneti állapot”-ra.

Összességében rendkívül finom szövegekről van szó, melyek súlyát Nabokov kényelmessé oldja fel. Nem megterhelő, mégis tartalmas, szellemes olvasmány, teleszórva az eredetiség kincseivel. Olvassuk újra!