C+
Hellboy 3: A leláncolt koporsó és más mesék. Írta és rajzolta: Mike Mignola. Fordította: Galamb Zoltán, Cartaphilus, 2011, 178 oldal, 2990 Ft
A Hellboy-füzetek sokak számára jelentenek alapélményt. Hazánk feltörekvő képregényrajzolói közt sem kell nagyítóval keresni azokat, akikre erőteljes hatást gyakoroltak: Lakatos István vagy Felvidéki Miklós munkái például mind magukon hordoznak valamit Mike Mignola radikálisan stilizált képi világából és formabontó panelkezelési technikájából. Nem csoda: a 90-es években indult sorozat a maga nemében egészen újszerűnek számított, mind történetvezetését, mind hősfiguráit tekintve. Mára pedig a nyugati képregények egyik sarokköve és egy fiatal képregényfogyasztói generáció hivatkozási-viszonyítási pontja lett.
A Hellboyt előszeretettel nevezik irodalomnak, ám ez a kitétel félreértésekre adhat okot. Igaz ugyan, hogy Mignola (Neil Gaiman nyomdokain járva) történeteibe a lehető legkülönfélébb mitológiai, vallási és folklór-elemeket szövi bele (méghozzá páratlan sikerrel), képregényei mégis elsősorban nyelvi megformáltságuk révén lépnek a ponyvairodaloménál valamivel magasabb szintre. Mignola történetei ötletesek ugyan, de zömmel egy kaptafára készülnek, mélyebb jelentésréteggel pedig csak elvétve bírnak. Elmarasztalni őt ezért mégsem volna célszerű. A szuperhős-műfaj kliséit a kalandregények világába oltó, misztikus és okkult háttér előtt játszódó műfaji képregényei kellő lendülettel, humorral és látványos akcióelemmel rendelkeznek ahhoz, hogy minden bumfordiságuk ellenére a legjobbak között tartsák számon őket.
A leláncolt koporsó és más mesék egyszerre villantja meg Mignola profizmusát és képességeinek határait a történetmesélés terén. Míg a legelső kötet, A pusztítás magja John Byrne tollából jóindulattal is csak gyenge felvezetésként értékelhető, az Ördögöt a falra hamar meggyőzi olvasóját, hogy minden a legnagyobb rendben, amennyiben az első betűtől az utolsó tusvonalig mindenért Mignola felel. A leláncolt koporsónál megint más a helyzet. Ez a hosszabb-rövidebb novellaszerűségekből álló gyűjtemény amolyan kiegészítő a nagyobb minisorozatokhoz: az egyik történet egy korábbi epizódban elejtett utalást magyaráz meg (A Baba Jaga), a másik az Ördögöt a falra Liz Sherman-es incidensének szolgáltat megnyugtató lezárást (Bosszús Kolosszus), egy harmadik Hellboy „világra jöttének” a hátterét kutatja (A leláncolt koporsó). Legtöbbjük azonban nem ágyazódik bele közvetlenül semmilyen „eposzi ívű” cselekménybe (azon kívül persze, hogy értelemszerűen mindegyik Hellboy figuráját és világát igyekszik árnyalni és színesíteni), hanem a sziklaöklű paranormális nyomozó misszióit követi nyomon oroszországi temetőktől kísérteties angol vidékekig. Ami mindazonáltal e jobbára nyúlfarknyi terjedelmű sztorikban közös, az az, hogy szinte kivétel nélkül valamilyen autentikus népmesét vagy legendát dolgoznak fel.
Mignolának igaza van: cinikus pokolfajzatának alakja a levegővételhez hasonló természetességgel épül bele például a Vasorrú bábáról szóló történetbe, mint ahogy fordítva is, az innen-onnan (Lovecrafttől vagy éppen Mary Shelleytől) kölcsönvett szörnyek is minden további nélkül helyet találnak maguknak a hellboy-i univerzumban. A történeteknek mindenképpen előnyére válnak a népmesei elemek, alkotójuk ezekből építi köréjük a gyakran borzongató atmoszférát, és nem utolsó sorban hőse általuk tesz szert egyfajta időtlenségre. Mégis, ahogy az már az első két Hellboy-kötetben is zavaróan hatott, a legveszedelmesebbnek és kvázi-elpusztíthatatlannak beharangozott szuperszörnyek itt is csak addig olyan félelmetesek és megállíthatatlanok, amíg nem találkoznak Hellboy jobbegyenesével - márpedig ez általában rögtön az ígéretes felvezetés után bekövetkezik. Irigylésre méltó, de hosszabb távon kissé már unalmas az az egyszerűség, amivel a piros démon legyűr minden útjába gördülő akadályt, vívja bár csatáját földi vagy spirituális síkon. Jóllehet az őt annak idején életre hívó okkultista nácik világuralmi és világpusztító törekvései végtelenül körvonalazatlanok, és emiatt a műfaj törvényei szerint nem is számíthatnak másra, mint saját módszereikhez hasonló, “primitív” megtorlásra, de Hellboy itt a több száz éves hagyományokra visszatekintő figurákat is úgy aprítja, mint a tűzifát. Mignola képregényeiben a gonoszság mindig buta, korlátolt és értelmetlen dolog ¾ csak olyasvalaki veheti föl ellene a harcot, akinek hatalmában áll tettre tettel válaszolni, sutba dobva a változatos érvelési technikákat és diplomatikus megoldásokat. „Cut the crap” - hangozhatna Hellboy jelszava.
Ám ha a Hellboy-füzetek narratív identitásukat tekintve picit képlékenyek is, bizonyosan nem azok vizuális megvalósításuk terén. És Mignola rajzolói kvalitásait nem lehet elégszer hangsúlyozni. Minden logikai és szerkezeti kérdés eltörpül amellett a tény mellett, hogy a szerző magabiztos kézzel és látható örömmel húzza egyszerűbbnél egyszerűbb vonalait, amelyek a képi stilizáció egészen rendkívüli élményével ajándékozzák meg az olvasót. Ebben rejlik a sorozat igazi ereje. Ami a nyelvi megformáltságot illeti, az is túlnyomórészt innen fakad; P. Craig Russell a kötethez írt előszavában ezt formai eleganciának nevezi, és ez az egyes panelek látványára éppúgy vonatkozik, mint a panelezés mikéntjére. Mignola mesélői ősereje vizuális természetű. A Hellboy egyébként nagyszerűen működne fekete-fehér képregényként is, de az ugyancsak művészi szűkmarkúsággal adagolt színek tagadhatatlanul egy másik dimenzióba röpítik.
A leláncolt koporsó minden esetre enyhe visszalépés az Ördögöt a falra színvonalas epikájához képest - egy rövid sztorinak alapvetően más a ritmusa és az ökonómiája, mint egy hosszabb lélegzetvételűnek, és Mignola erre az igazságra talán nem eszmélt rá elég korán. Nehéz műfaj az ilyesmi: meg kell találni azt a pontot, amelyen túl értelme is lesz elmondani egy történetet, és a kidolgozatlan, helykitöltő szándékkal készített, de teljesen felesleges vadhajtásokat (A Vascipő) lehetőleg nem beválogatni az amúgy tartalmasabb munkák közé. Ennek ellenére a Hellboy harmadik kötete jól funkcionál afféle átvezető darabként a második és a negyedik epizód között. Előbbit érdemes hozzáolvasni, hogy a fejünkben szépen elvarródjanak a szálak, utóbbit pedig illik türelmetlenül várni, elvégre napról napra közeledik.
(Megjegyzés: a cikk elkészülte után röviddel szomorúan értesültünk a hírről, miszerint a kiadó határozatlan ideig szünetelteti a Hellboy-sorozatot. Reméljük, az olvasók gyors szaporodása beláttatja vele, hogy mégis érdemes folytatni.)
azbizony
