Szergej Kuznyecov: Pillangóbőr
Libri, 448 oldal, 2013, 2967 HUF.
„Tízéves vagy, de lehet, hogy kevesebb. Anyáddal utazol a metrón, bámulsz előre a vagonok üvegajtóin át. Hirtelen felfigyelsz rá, hogy valahol elöl, a távolban történt valami: az emberek érthetetlen riadalomban felugrálnak, és futni kezdenek hátrafelé, mintha menekülnének, amíg neki nem préselődnek a vagonok közötti zárt ajtóknak – és rángatják, rángatják, csak rángatják a kilincset... Az arcuk hirtelen eltorzul, a pánik letörli a megszokott arcvonásaikat, mint ahogy a szél simítja ki a fodrokat a tó tükrén. Valami láthatatlan közeledik, aminek nincs neve, nincs formája, rettenetesebb a halálnál, kibírhatatlanabb a rémálomnál. Valami, amiről tudtak egész életükben, és amit egész életükben el akartak felejteni." (9.)
Így indul Szergej Kuznyecov Pillangóbőr című regénye. Az erős felütéssel indító első fejezet úgy ahogy van üt, utolsó két mondata olvasmányosan tér vissza a tárgyra, hogy már rögtön az elején felismerjük a gyerek fekvését: „Nagyon nehezen viselem ezeket a napokat. Hogy kibírjam valahogy, visszagondolok azokra a nőkre, akiket megöltem." (12.)
Bár a borító perverz, sokkoló, orosz kulcsszavakkal hívja az olvasót, a Pillangóbőr nem perverzebb és sokkolóbb az Ellis-könyveknél, Bőrpofánál vagy Norman Bates-nél és oroszsága sem éppen hangsúlyos pont amiatt, hogy a közelmúltban játszódik, ráadásul nagyrészt a cybertérben és helytől független mentális terekben. A könyv erőssége nem a címlapon kidomborított hármas. Kuznyecov egy latyakos téltől az első tavaszi napsugarakig tartó időszak történetét mesélteti el, a középpontban egy olyan kéjgyilkossal, akinek gondolatkísérletei döbbenetesek. Vele próbálja fölvenni a küzdelmet a huszonéves újságírónő, Xénia, aki oknyomozó újságírással kíván betekintést nyerni a legsötétebb bugyrokba, ám nem számít arra, hogy sorsa csavarosan belefonódik az események központi szövetébe.
Próbálj meg szeretni valakit, akinek nincs teste
A regény témájából adódóan kiemelkedő szerepet kap a történetben a testiség, legyen szó a pőre szexualitásról (a sokak számára taszító BDSM-ről), vagy a gyilkolás patológiájáról, részletekbe menő, csontig hatoló leírásáról. A test profanitását mindkét témakörben átalakítja a szerző; a gyönyör pillanatait és a hentelést forrasztja egybe a nászon, ezzel magasabb szférába emelve az eseményeket.
„Mi mehet végbe egy olyan ember fejében, aki képes levágni a nők mellét, mintát égetni a bőrükbe, kivájt szemüket az ánuszukba és a vaginájukba dugni? Jobb, ha föl sem teszem ezt a kérdést, mert akkor azt is meg kell kérdeznem: mi kavarog az én fejemben, hogy már egy hete nem találom a helyem, és elalvás előtt, maszturbálás közben minden este ezeket a képeket látom magam előtt?" (122.)
Míg a nőkhöz részletes külső-belső leírást társul, velük szemben az első oldalakon megszólaló idegenről/alienről/gyilkosról semmit nem tudunk meg azon kívül, amit elmond magáról. Neki nem látunk bele a fejébe, mindennapjainak rituális monotonitásába. Vele kerül szembe kettesszámú főszereplőnk, Xénia, akiről kimerítő, néhol már fárasztóan részletes történeteket kapunk.
„Dugd a lábad a papucsba, vedd fel a fotelen heverő fehér köntöst, nyomd meg a Play gombot, vedd hangosabbra. A Gotan Project Galo Barbieri remixét játssza. Így indul a reggel.” (14.)
Kettejük kapcsolata a világháló illúzióterében kavarogva válik különös szexuális Odüsszeiává, ami a vágyfokozáson, a kielégülés késleltetésével operáló játszmán túlmutat, egészen Platón félgömb-elméletéig, ahol minden fél keresi azt, akivel együtt egészet alkothat.
A brutalitásban élvezetet kereső Patrick Bateman-utókép nosztaligával tekint áldozataira. Kínzásuk aprólékos és kegyetlen megtervezésével, majd végrehajtásával nemcsak magát hajszolja magasabb spirituális fokra, hanem őket is. A 12. fejezet évszakokra tagolódó monológjában kifejti művészi álláspontját a témával kapcsolatban, később azonban egyértelmű párhuzam vonódik az áldozatok és a mártírok között (bár erre már az egyik mottó is utal), így akár előhívva Pascal Laugier 2008-as Mártírok című filmjét.
„Azt mondják, a fagyhalál az álomra hasonlít. A térdedre fekteted a lány fejét, nézed, ahogy elhomályosul a tekintete és lecsukódik a szeme, és finoman megsimogatod a bőrét, amely egyre hűvösebb lesz. Időnként visszahívod az életbe egy-egy égető késszúrással, hogy beleremegjen a fájdalomba, hogy egy pillanatra újra életre keljen, és elkaphasd a szemében a tudat pislákolásának utolsó lángját.” (108.)
„Tudja, hogy Golorkinnál találtak eltemetve olyan tízéves fiút, aki teljesen megőszült? Látott már valaha ősz Krisztus-ábrázolást? És még ezután is azt mondja, hogy Ő sokat szenvedett?” (252.)
„Az új Megváltó nő lesz. Új Jeanne d’Arc. Mert majdnem mindegyik sorozatgyilkos, igen, majdnem mindegyikük nőket gyilkol.” (252.)
Gyakran elgondolkozom, vajon miért történt ez velem
A Pillangóbőr másik jellegzetessége a beszélői hangok érdekes-zavaró váltakozásában rejlik. Négy elbeszélő szemszögéből olvashatjuk a történetet, mely épp azzal lesz körkép, hogy nem egy adott eseményről alkotott véleményüket osztják meg velünk, hanem saját testi-lelki kudarcaikat. Az így kapott súlyos tabló rávilágít a jellemek összemoshatóságára. Ha két (ez esetben négy) ember közti határ átjárhatóvá válik, felmerül a moralitás, a választási szabadság, valamint az igazság kérdése is.
A narratívaváltás ugyan népszerű ötlet, mégsem válik minden alkalommal a regény javára. Alien monológjai szinte kivétel nélkül erősek, néhol egészen költői formanyelvvel, Xénia részei azonban sokszor leülnek, eseménytelennek tűnnek a férfi hangjával szemben. Olja és Alekszej szövegei fontosak, ám szerencsére kevésbé kapnak hangsúlyt. Műfaj szintjén még megjelennek alien versei is, melyek a prózával szemben viszont kevesek.
A regény valós idejű cselekményeinek nagy százaléka az interneten játszódik, emiatt frappáns a nézőpontokkal való játszadozás. A cyber világhoz hasonlóan itt sem mindig értjük pontosan a szándékokat és néha néha zavarba ejt, hogy vajon ki van a mondatfolyam másik végén.
„Jó szó ez a semmi. Igaz és jó szó. Ez a szó nem ismeri a hazugságot, nem ismeri az árulást. Semmi. Jó szó az éjszakai lakás némaságára, a magányos szoba sötétjére, a nyitott szemek ürességére. Jó szó, jó válasz bármilyen kérdésre. Mi maradt Oljából? Mi marad belőle, Xéniából? Mi marad egy fájlból, ha kitörölték? Mi marad az emberek fejében?” (440.)
A férfi ölni képes, a nő meghalni
Nem elhanyagolható a gyilkosságok viszonya a nyelvvel és a művészettel. A borító dizánja előhívja a Bárányok hallgatnak Buffalo Billjét, aki a tükör előtt tipegve csücsöríti rúzsos ajkain keresztül, hogy mennyire megbaszná magát. Alien nyilvánvaló előképei valós sorozatgyilkosok, mint Ed Gein, aki Hitchcock-ot vagy rajta keresztül Ellist is megihlette. Az ő viszonyuk áldozataikkal inkább művész és alkotás kapcsolatához közelít, s ez a Pillangóbőrben is külön hangsúlyt kap. Alien egy helyütt installációknak nevezi az erdőben és játszótereken hanyagul elrejtett és aprólékos szenvedéllyel megcsonkított holttesteket, máshol az örök fiatalságról beszél, amit áldozatainak „ajándékozott” azzal, hogy elvette tőlük a megöregedés lehetőségét.
Talán fontosabb azonban ennél a nyelvhez való viszonya. Alien egy életérzés epéjét köpi a tömegre szadizmusával, ám abban, hogy ezt meghallják-e, vagy egyáltalán érdekel-e még valakit, ő maga sem biztos. Szavai ürességét tetteivel domborítja ki igazán a férfi, akinek kamaszkorában nem volt eszközkészlete arra, hogy a nyelv által is átlássa szexualitását.
„Nem tehetek róla, hiába könyveken nőttem fel – sosem volt elegendő szavam.” (58.)
„Valaha arról álmodtam, hogy rocksztár leszek. Hogy kiüvöltöm a világ igazságtalanságát és a saját szenvedésemet. (…) Az álmom végül is valóra vált. Sorozatgyilkos lettem.” (362.)
Épp ezért választ egy egyezményes nyelvet, amit irányíthat.
„Mert a fájdalom az a nyelv, amelyben ez a tragikusság beszél. Nyelv, amelyen az élet beszél. És számomra az a legfontosabb, hogy tudom, hogy részt veszek a fájdalom körforgásában.” (375.)
„A kiáltás üvöltésbe fordul, aztán nyöszörgésbe. Ezek a legőszintébb hangok. A fájdalom nem ismeri a hazugságot. Ők azonban ekkor nem értenek semmit, és végül mindennek vége, a fonál elszakad, és mások élete úgy zsugorodik össze a kezem alatt, mint egy pillangó bőre.” (174.)
Szergej Kuznyecov regénye érzékletesen enged közel a gyilkos elme működéséhez és a gyilkolás lélektanához. Ugyan a szöveg néha hullámzó, alien monológjai mindenképpen érdekes pluszt adnak hozzá olvasmányainkhoz és filmélményeinkhez, melyek emblematikusnak nevezhetők a témában.
„Néha kínoz a gondolat, hogy mindazt, amit el akarok mondani, nélkülem is tudja mindenki. Hogy az emberek, akikkel az utcán találkozom, legalább annyira tudják, mint én, hogy pokolban élünk, de ők hozzászoktatták magukat a gondolathoz, és megtanultak benne élni.” (176.)
