Radu Țuculescu felesége nagymamáját látogatja éveken át és jegyzeteli Öregmama történeteit. Résztvevő megfigyelőként egyszerre kívülálló és a közösség által el- és befogadott, megszólított, aki a történetek szereplőjévé válik, és együtt is kocsmázik azokkal, akikről a regényében olvashatunk, és akikről Öregmama szókimondóan és legféltettebb titkaikat is felfedve mesél. A regényben Öregmama falubeliekről mesélt történetei és olvasmányélményei szövődnek történetté a szerző képzelőerejének is köszönhetően, aki, hol a nyelvi korlátok, hol saját képzeletének engedelmeskedve alakítja az elbeszélteket, vagy fejezi be őket, ha Öregmama elbóbiskol, mielőtt a végére érne. A legváratlanabb talán az, hogy a falura hajlamosak vagyunk olyan kisközösségként gondolni, ahol a hagyományos társadalmi szerepek jobban megőrződnek, de Petrában az a legszembetűnőbb, hogy a hagyományos női szerepeket felülírják a személyes döntések, a férfiak világában a nők nem csak alárendeltként, hanem egyenlő félként is erőteljes jelenléttel bírnak. (A szerzővel készült interjú itt olvasható, a könyvbe itt lehet belenézni.)
Ha kiindulópontként a könyv legelején mottóként idézett Gogol, Kundera és ismeretlen petrai lakos mondatain időznénk, számos utalást fejthetnénk meg arról, hogy hol található és milyen az a világ, amelyről Öregmama mesél, miközben olvasmányélményeit beleszövi a falubeliekről szóló történetekbe. Hogy mi segítheti ezen kívül számunkra a tájékozódást? Hát az, hogy a legkitaposottabb út a kocsmába vezet, az ördög pedig, aki néha felbukkan, leginkább a jókedvüket irigyli a petraiaktól.
Radu Ţuculescu: Öregmama történetei
Fordította: Szőcs Imre, Tarandus, 2016, 383 oldal, 3490 HUF
Hol vagyunk?
De, ha nagyon ragaszkodnánk a pontos helyhez (miért ne ragaszkodnánk?) akkor Kolozsvártól harminc kilométerre, az aszfaltozott út után még két dombnyira egy kisebb völgyben, ahol télen az irkutszkira hasonló hideg is megreked. Hol ujjongás, hol a kikényszerített feladás nyugalma önti el az idelátogatót, vagy azért, mert a megszokott haladási tempóval le kell számolni a tehenek vagy a gödrök miatt. A kilencvenes évek elején ünnepelt hely volt ez, főleg az idelátogató nyugatiak szemében, akiket elvarázsoltak a tulipándíszítésű kapuk és az omladozó házfalakról málló vakolat, vagy a rozsdába merevedett traktor és az azóta egyre kevesebbet használt szekerek látványa. Látogatásaikról és a falu világ felé való nyitottságáról és a világ kíváncsiságáról a helységnévtábla alatt feltüntetett francia és holland testvérvárosok nevei árulkodnak. Aki idelátogat, úgy érzi, visszautazott az időben, aki innen el, azt, hogy a jövőbe érkezett, de ilyenből kevesebb van. A faluban csak öregek élnek, nyomtalanul telik itt az idő, a polgármester sem változik, esetleg tanácsosi pozícióra vált, a postás pedig, előfordul, hogy a kocsmában osztogatja szét a nyugdíjakat. Petrába már nem sok látogató jár, ha csak a néha fel-felbukkanó fekete macska nem számít annak, de róla sem lehet tudni, hogy Öregmama olvasmányélményeiből lopózik elő, vagy az események ésszerű magyarázata hiányában érkezik a megoldatlan helyzet kellős közepébe és viszi el a balhét, majd amilyen váratlanul színre lépett, olyan váratlanul tűnik is el. Nem tudni, hogy a bulgakovi Mester és Margaritához vagy Petra lakóinak történetéhez van több köze, de annyi bizonyos, hogy hol nővé változik, hol rezsóval a hónalja alatt táncol a lakodalomban, hogy mindenkit még jobban összezavarjon. Ami bizonyos, hogy az itt élők történetei legalább annyira regénybe illőek, mint azoké, akikről Öregmama, amióta alig jár ki a házból, állandóan olvas.
Ki az elbeszélő?
A szerző-narrátor, aki Öregmama történeteinek a szereplőjévé is válik, tesz róla, hogy Öregmama magáról is meséljen. Azt is mondhatnánk, kettejük ismerkedésének és barátságának is a lenyomata a regény, hiszen a történet felénél elszundikáló mama beszámolóit a szerző-narrátor fejezi be és a hiányosan megrajzolt karaktereket is ő színezi ki. Öregmamát szókimondása és éleslátása is arra predesztinálja, hogy elmesélje a falubeliek élettörténeteit. Mintha feladatát teljesítené ezzel, hiszen, addig él a falu, míg megőrződnek az emlékek, mondja, vagy amíg tudni, olvasni lehet róluk, teszi hozzá a szerző-narrátor.
Öregmama talán ezért is köntörfalazás és szépítgetés nélkül beszéli el a falubeliek viszonyait, nem titkolja azt sem, hogy a férfiak vagy agresszívak, vagy nőfalók vagy alkoholisták, esetleg e jellemvonások közül akár kettővel is bírnak egyszerre, vagy csak egyszerűen bugyuták és tökkelütöttek. Felülírja a kisközösségekhez társított elképzeléseket, olyan nőkkel találkozunk itt, akik felrúgják a hagyományos női- és férfiszerepeket, úgy viselkednek, mintha erről nem akarnának tudomást venni, vagy ha mégis, megtalálják annak a módját, hogy megleckéztessék a férjüket vagy örömet szerezzenek maguknak a kialudt házasságon kívül. Mai szemmel feministának is mondhatnánk a falubeli nőket, akik bár sokan nem mentek a falutól tizenhat kilométernél távolabbra a feketetói vásárba, de oda is egymagukban, csak nőtársaságban, és bár portékát is vittek magukkal, inkább a saját maguk elszórakoztatása volt a cél. Férfiak nem kísérték őket, így volt ez mindig, maradtak otthon és talán hajnalig maradhattak a kocsmában, anélkül, hogy otthon perlekednének a feleségeik velük.
Petrában a nők is félrelépnek, nemcsak a férfiak, de előbbiről több szó esik. Két nő közötti szerelemről is mesél Öregmama, aki bár négy szón kívül mást nem tud románul és magyarul mesél, történeteit a szerző-narrátor mivel csak nagyjából érti, kedvére alakítja. Ez leginkább a faluba beházasodó orosz nő és a vágyat mindenkiben felébresztő buja Margólili szerelmi viszonyában érzékelhető. A női szépség ártatlanságának csábító ereje az elbeszélőt is elkápráztatja. Mintha látomása lenne, a két nő szerelme kiemelkedik a falubeliek történetei közül. A két nőt a vallásos élmény átható fényében lá(tta)tja, világítanak, fényesség fogja körül őket, ahogy napsütésben a lépcsőn ülve egymás haját fésülik.
A regény egyik legemlékezetesebb karaktere Rozamunda, akinek hiába mondják, hogy tegye el a kését, amivel a disznókat heréli, ő azt az övébe szúrva hordja, így jön-megy mindenhova, és ha nem ezt csinálja, akkor a férfiak szakállát nyírja, borbélyoskodik. Inni is úgy tud, mint ők, félnek is tőle, ha hazafele a kocsma előtt még elkiáltja magát, hogy ne igyák magukat részegre, mint a disznók! Mára már apróra aszott, a férje tolja haza talicskával, de a kocsma előtt még most is odakiabál a férfiaknak.
Öregmamáról, aki magáról alig, viszont a falubeliekről annál többet mesél, mégiscsak kiderül, hogy, bár nemcsak a szocialista berendezkedés nemek közötti egyenlőségének megvalósításaként, a férfiak munkáját a férfiak munkabírásával végzi. Első gyermeke halva születik, hiszen az utolsó hetekig cipeli az épülő ház alapjához a köveket. Aztán sorban temeti a szívének kedves családtagjait, a második gyermekét, egyévesen, az apját, anyját, még fiatalon. Ő már azóta, de mára már mindenki feketében jár, a holland segélycsomagra ezért sincs szükség a polgármester szerint, aki inkább a városban nyitott turkálóban adja el.
Az állatok nem csak kísérői a falu életének, hanem szerves alakítói, sokszor sokkal szorosabb, majdnem szimbiotikus a viszony a gazdáik és az állataik között, a házasság kötelékét is felülmúlják. Emma, a postás, Burdazoli lova, akit mindenkinél, még a feleségénél és a gyermekeinél is jobban szeretett, és aki nemcsak a becsületét, de az életét is megmentette. De a pajzán vágyak kielégítése, az ösztönöknek való engedés is az állatok jelenlétében és a természet cinkos társaságában történik. De az állatok a kegyetlenség elszenvedői is, kiszolgáltatottak, akár a fogyatékos gyerek, akit elhanyagolnak a szülei, áfonyapálinkába mártott ronggyal csitítják, vagy az öregek, akiket pincébe zárva éheztetnek, és van, hogy mérgeznek a hozzátartozók. Minden, ami a közösség életét nehezíti, teher, a közösség fennmaradásához pedig elengedhetetlen a tolerancia, amit egymás iránt kell tanúsítaniuk és ami az itt élőknek sokszor sokkal jobban megy, mint gondolnánk.
Szerző: Tamas-Balha Etelka
