A+
Charles Portis: True Grit
Simon & Schuster, 1968
Charles Portis remekműve viszonylag kései western, 1968-ban adták ki először (és egy évre rá már el is készült a filmváltozat, amelynek főszerepéért John Wayne megkapta élete egyetlen Oscar-díját. A Coen-testvérek verziója 2011 elején kerül majd a mozikba.) Egyszerű történet, a legelső, tárgyilagos bekezdés tökéletesen össze is foglalja: “Az emberek nem hiszik, hogy egy tizennégy éves lány csak úgy nekiinduljon, télvíz idején megbosszulni az apja meggyilkolását, bár akkoriban ez nem volt túlságosan furcsa - igaz ugyan, hogy nem is történt meg minden nap. Tizennégy éves voltam, amikor Tom Chaney, a gyáva féreg lelőtte apámat az arkansasi Fort Smith-ben. Elrabolta életét, a lovát, százötven dollár készpénzt és két kaliforniai aranyérmét, amiket apám a gatyamadzagjába csavarva tartott.”
Az egyik ok, hogy a True Grit a huszadik század második felének egyik legnagyobb becsben tartott amerikai-irodalmi teljesítménye (Roald Dahl egyszer azt nyilatkozta, hogy nem emlékszik mióta, talán húsz vagy harminc éve nem olvasott ennyire jó regényt), az a mesélő, Mattie Ross figurája. Mattie Ross, akitől koránál és neménél fogva kedvességet és kellemet várnánk, a megtestesült puritanizmus, az amerikai kapitalista ideál gyerekalakban. Semmi humorérzéke, kemény mint a víz edzette szikla - keményebb, mint akármelyik férfi a regényben -, a spórolás az életeleme, őrjítően önfejű és erőszakos. Nyilván nincsen érzelmek nélkül, hiszen a bosszúállásban elsősorban apja iránt érzett gyásza hajtja, ám véghetetlen, hideg eltökéltsége láttán erről az olvasó gyakran megfeledkezik. Persze egy nőnek, aki kénytelen egyedül boldogulni a mainál ezerszer kegyetlenebb világban, ez csak jól jön, és Mattie Ross végül eléri célját, még úgy is, hogy akivel csak összefut, azt kihasználni kénytelen saját missziójának teljesítése érdekében. Totálisan blazé, csőlátásos attitűdje a regény egyik legfontosabb humorforrása: Mattie a tökéletes un. straight man, aki még a legnagyobb káosz és vérontás közepette is képes a kikötődött cipőfűzőjével foglalkozni. Végletes puritanizmusát Portis a megfelelő kritikával kezeli, persze ezt is a történelem kontextusában kell látnunk: egy WASP, karót nyelt, presbiteriánus nő a tizenkilencedik századi vadnyugaton valószínű, hogy jobban megrökönyödik a vasárnapi iskola a szokásoktól elütő órarendjén, mint egy tömeges akasztáson.
Ahogy a legnagyobb amerikai regény, Mark Twain Huckleberry Finnje, úgy a True Grit is monológ: egy vénkisasszony visszaemlékezése. Ő, akit talán túlságosan is acélosra edzett a világ, és végül magára maradt a pénzével, most gyermekkori kalandját idézi fel, amelynek során olyan emberekkel hozta össze a sors akiktől - és ezt maga előtt is csak nehezen ismeri be - megtanult egy s más, emberi tartásra vagy annak illékony természetére vonatkozó igazságot. Mattie-n keresztül Portis varázslatos részletességgel, kegyetlen realistán és mégis, a pikareszk regények szemtelen, állandó, porózus-beszivárgó humorával idézi meg azt a vadnyugatot, amely ugyan valóban vad volt, de romantikája semmi - nem voltak hősei, csak emberek, akik megtették, amit akkor épp megkívánt tőlük az élet. Portis kötéltáncot játszik: Mattie személyiségének extremitásához ugyan szeretettel közelít és mi magunk is áhítattal figyeljük ezt a lányt, aki tűzön-vízen keresztül viszi az akaratát, mégis nyilvánvaló, hogy az effajta fanatizmus csupán hajszálnyira van a halott tekintetű gyerekkatonák tömeggyilkos lélektelenségétől.
Mattie furcsa párost alkot a regény másik főszereplőjével, a lecsúszott, túlsúlyos, alkoholista “Kakas” Cogburnnel, akit úgy ajánlanak Mattie-nek, mint aki a legkérgesebb, legtapasztaltabb embervadász az egész államban. “Does he have true grit?”, kérdezi Mattie, amit úgy lehetne fordítani, hogy “Igazán eltökélt?” bár szerencsésebb csak “Igazán kemény?”-nek magyarítani, hiszen utóbbi jobban kiemeli a lényeget, nem mintha a regény címe ne lenne elég egyértelmű: a True Grit arról szól, hol kell keressük az emberben azt a fajta határozottságot, végletes eltökéltséget, keménységet, amelyre néha szükségünk van olyan dolgok elrendezéséhez, amelyekre senki nem készített fel minket, mégis az adott, átkozott pillanatban megkerülhetetlenek. A történet tanulsága pedig, hogy ez az eltökéltség gyakran nem azokban van meg, akikről állítják, és nem úgy kerül napvilágra, ahogyan azt egy keresztény, bárgyú-moralista világnézet velünk elhitetni szeretné. Igazi példaképeink sosem a képeskönyvek idoljai, hanem a bomlott egzisztencia és a sérült létezés romjai alól kivánszorgó vagy általa éppen örökre agyonnyomott, ám harcos figurák, akiknek kedvesbús emléke végig kísérti a hátrahagyottak életének minden pillanatát: meghasonlott emberek, bukott férfiak és halott apák.
