A+
Boris Vian: Mindenkit megnyúzunk! - drámák
Fordította: Pacskovszky Zsolt, Takács M. József, Vinkó JózsefCartaphilus Kiadó, 2010, 281 oldal, 2800 Ft
Boris Vian abszurd drámáiról elsőként az Eiffel-torony melletti bájos tavacskánál kecsesen rohangáló patkányok jutnak eszembe. Franciaország egy másik arcát villantották fel, a kilátóba igyekvő turistáktól pár méternyire, a tömegnek mégis láthatatlanul. Akárcsak a Mindenkit megnyúzunk! című kötet négy abszurd darabja, melyeket a szerző életében kevéssé értékeltek, de végre magyarul megjelentette őket a Cartaphilus, Takács M. József szerkesztő szokásosan bravúros utószavával.
A címadó mű a normandiai partraszállás zűrzavarát egy semmiről tudomást venni nem akaró, debil (átlagos) francia család szemszögéből mutatja, kaotikus haláltáncforgataggal, szürreális elemekkel, erotikus kollaborálással, egyenruha-gyalázással, robotpappal és így tovább. Bármi megtörténhet – és meg is történik! Bizarr játékossága Jarryt idézi, a mindenkit elnyelő nyúzóverem pedig kifejezetten a nemeseket kivégző Übü király süllyesztőjét hívja elő. Viannál bárki nevet, nemet, nemzetet cserélhet.
A parázna német és a lövöldözést sérelmező, turistaként viselkedő amerikai katonák ellenfeleik egyenruhájába bújva térnek vissza a frontvonalra a kedélyes kártyaparti után. 1947-ben nem örültek az ilyen ábrázolásnak és annak, hogy Vian belenyomja orrukat a közelmúlt mocskába. A felszabadítás után frissen partizánná lett franciák fosztogatnak a darabban, eltévedt japán ejtőernyős követ el öngyilkosságot, eszkimó asszony fázik, az orosz tél mindent elér. A szovjet, illetve az amerikai seregben szolgáló testvérpár konfliktusában nemcsak a hidegháborút jósolta meg Vian, hanem azt is, hogyan oszthatja meg a politika a családokat. A Pekingi ősz emlékezetes sínkijelölésének előképét is felfedezhetjük a befejezésnél, de a Szívtépő kínzási módszereire szintén rábukkanhatunk, amikor a sintér ki akarja szedni lányából, hogy gyereket vár-e. Praktikus fogásokra tanító, gyakorlatias mű, nem hiányozhat egyetlen jól felszerelt háztartásból sem ez a naponta haszonnal forgatható dögnyúzási kisokos!
Mi másról szólhatna egy pacifista és harcosan antiklerikális szerzőnek A legalja mesterség című munkája, mint egy ripacs papról (és egy ostoba rendőrről)? „Ocsmány undor minden mundér” – idézhetjük a kiváló költőt, aki szintén a Cartaphilus egyik szerkesztője. A szívbe markolóan gyönyörű Tajtékos napok Jean-Sol Partre figuráját idéző, páváskodó, pedofilba hajló, hiú egyházfi ábrázolásmódja miatt sokáig nem merték színpadra állítani ezt a kedves börleszket. Pedig igazán humoros, ahogy leszedi a keresztvizet az egyházról a liturgikus halandzsázást parodizálva. "Olyan olcsó az egész. Hókuszpókusz, dalolászás, szép jelmezek. Katolicizmus és orfeum: egy és ugyanaz" – olvashatjuk a Piros fűben is a showelemekkel operáló, hatásvadász csuhások bírálatát, akiket "elcsábított az örök élet".
Hét Vian-könyvvel ezelőtt az életműsorozatban, elsőként azt a Köpök a sírotokra című krimiparódiát jelentették meg, mellyel botrányhőssé vált a francia író 1946-ban. Börtönnel fenyegető pereket indítottak ellene akkor, s százezres példányszámban fogyott antirasszista regénye, így színpadra állítását nagy izgalommal várta a sajtó. Vian viszont – újabb bőrt lenyúzva róla – egy szolid, érzelgős kamaradarabbá dolgozta át, ahol a durvább események egyáltalán nem látszanak. Lett is botrány abból, hogy se nyílt színi pornográfia, se gyilkosság. Így próbáljon a prűd polgárok kedvére tenni valaki!
Pikáns, de szívfacsaró a kötetzáró Medusza-fő című darab is. Lehet, hogy a Vian-rajongók meglincselnek, ha azt állítom, hogy a másik három drámánál gyengébb, mégis inkább csak a zseniális szerző sokoldalúságát, tudományos tájékozottságát és leleményes észjárását példázza nekem ez a plasztikai műtétekkel szerelmi sokszöggé bonyolított bohózat. André Dupont a házasságtörés komolyságát leplezendő, fél évente új arcot szabat magának, immár harmincadszor. Megújuló eleven maskaráival és az azokhoz társuló új személyiségekkel nyugtatva meg a rövidtávú felszarvazásba beleegyező férjet. Vágyaink azonban nem mindig úgy teljesülnek, ahogy szeretnénk.
A Pekingi ősz 1992-es kiadásának előszava óta vártam, hogy hozzáférhetőek legyenek végre magyarul Vian színpadi műveit, ez volt az én "vapitim" (hogy Dupont szenátort idézzem), s most csak még jobban várom, hogy a Cartaphilus Szórakoztató metafizika sorozatában megjelenjen a második drámakötet. Remélem, a Budapesti Kamaraszínház addig gyakran műsorra tűzi a Mindenkit megnyúzunk előadását, különben a kedves kis "Köpj le minden egyenruhát!"-slágert kell dudorásznom.
