Nyelvben az emlékezet

florescu | 2010. június 14. |

A-

Herta Müller: Lélegzethinta

ford.: Nádori Lídia, Cartaphilus, 2010, 335 oldal, 2900 Ft

 

Túloznék, ha azt mondanám: lenyűgözött az újdonsült Nobel-díjas lágerregénye. Ennek viszont némiképp ellentmond az, hogy – amint ezt valódi könyvélmények kapcsán lagymatag frázisként szokás puffogtatni – nehezen tudtam letenni. Talán a műfaj okozza ezt az ambivalenciát, ugyanis csak nagy kínok árán tudom érvényesíteni a szubjektív komponenst (az érzést, amely akkor járja át az olvasót, ha egy könyv valósággal magával rántja) egy, a cselekménynek igencsak szűk kereteket adó műfaj közegében.

Mindezt úgy is mondhatnám, hogy „kellemesen csalódtam” a regényben, hiszen az Ivan Gyenyiszovics egy napját leszámítva a hasonló témájú szövegek eddig nem tudtak lekötni. Ezek után nem volt nehéz megállapítanom, hogy a lágerregények központi cselekményelemei nálam minduntalan szembekerülnek az igazi olvasmányélménnyel. Nos, ennek vetett véget a Lélegzethinta, ezért mondhatom azt, hogy lenyűgözött. Feloldotta ezt a – talán kissé nyakatekert – belső ellentmondást, megkedveltette velem a szerzőt, és nem utolsósorban elgondolkoztatott.

Szűk műfaji keretekről beszélek, hiszen egy lágerregény cselekményváza első pillantásra nem tartogathat kolosszális meglepetéseket: halálszag, szenvedés, büntetés, elvetélt szökési kísérletek, a test és az elme lassú elrothadása, hirtelen születő majd ugyanilyen hirtelen megszakadó barátságok, reménykedés, amelyet rögtön felitat a keserű jelen tapasztalata, és még sorolhatnám. Egy bő fél évszázad választ el minket ezektől az eseményektől, amelyek nagy felkiáltójelekkel körülvéve még ma is a „levegőben vannak”, feljegyzéseket, naplókat, regényeket adnak ki a témában, nem beszélve azokról a tudományterületekről, amelyek emlékezés és írás, haláltapasztalat és életigenlés viszonylatában próbálják újratárgyalni a múlt század haláltáboraiban átélt és archiválódott eseménysorokat. Mindebből az következik, hogy egy lágerregényben kiemelt szerep jut a nézőpontnak, az elbeszélés módjának, különösen fontos jegyekké válnak a reflexiók, és különös viszonyba kerül az elbeszélő én a fiktív vagy dokumentarista narratív énnel. Lágerregény nehezen születhet saját tapasztalatok révén – ha a műfaj a kalandregény sajátos típusát képviseli, akkor ez egyben legalább annyira az emlékezés és az írás, ha úgy tetszik a nyelv kalandja is.

A Lélegzethinta koprodukcióban született, Oskar Pastior (azóta elhunyt) dadaista költő emléktöredékeit, feljegyzéseit végül Herta Müller formálta regénnyé. A főszereplő-narrátor, Leo Auberg azok közé az erdélyi szászok közé tartozott, akiket az oroszok jóvátételre kényszerítettek, és munkatáboraikba hurcoltak. A regény felidézi az ukrajnai transzportot, valamint a tábor utáni visszaérkezés, az új élet elkezdésének pillanatait, de a hangsúly a lágerben eltöltött évek elmesélésére esik. Nem véletlenül használom az „elmesélés” szót, hiszen a regény fejezetei egy kiterjedt mitológia vagy hagyomány apró epizódjainak tekinthetők. Müllernél ez a hagyomány erőteljes szimbólumokkal dolgozik, a regény pedig egyfajta szószedetként, lexikonként is használható. A halál közelségében egyes tárgyak és szavak bizarr kellékekké válnak, de a szó, mint az utólagos rekonstrukció alapvető eleme elégtelennek bizonyul a leíráshoz: „Csöndes csomagot hordok magammal. Olyan mélyen és olyan hosszú időre burkolóztam hallgatásba, hogy szavakkal soha többé nem tudom kicsomagolni magam. Ha beszélek, csak másképpen burkolózom hallgatásba.” (9-10)

Az emlékezést Auberg a lágerből hazahozott, „madárlátta” szavak segítségével képes történetekké vagy történet-fragmentumokká alakítani, de ahogyan erre ő maga is utal (303), az emlékezés egyúttal írás és törlés végtelenbe nyúló folyamatával érzékeltethető. Miután a szavak teljesen sajátos jelentésre tettek szert a táborban, a „lélegzethinta” , az „éhségangyal” vagy a „szívlapát” magyarázatra szorulnak. Így válhat a regény egy állandó újra-újraértelmezés izgalmas közegévé, amelyben tehát a főszereplőt bevonó cselekmény kiegészül Auberg belső történéseinek lenyomataival is. A férfi végül hazatér, de az újrakezdés nem törölheti ki a szörnyű éveket.

A Lélegzethintát bizonyos mértékben Rejtő Jenő Csontbrigádjához tudom hasonlítani, amelyben Müller regényéhez hasonlóan kissé kopott fátyol választja el az olvasót az ábrázolt történésektől: a jól ismert vagy kikövetkeztethető, egyértelmű cselekmények izgalmas játékba bonyolódnak a szimbolikus nyelvvel. A szimbolikus nyelvezet, bármily rettentően hangzik is, nem szabad, hogy elriassza a regény jövőbeni olvasóit, a Lélegzethinta ugyanis sikeresen érteti meg magát, eloszlatja a homályos pontokat. Betekintést enged egy rendkívül zárt világba, ahol a minden társadalomból ismert jelenségek játszódnak le a maguk brutalitásával vagy komikumával, a regény ugyanakkor távol tartja magát a morális jellegű szókimondástól. A Lélegzethinta a maga nemében izgalmas, olvasóbarát szöveg, egy-két gyengébb epizódjától eltekintve sikeresen erőltetheti az olvasóra sajátosan elmosódó hangulatát. (A kötetet Dragomán György utószava zárja.)
 

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Elszáll az agyad: tudományos, közgazdasági és filozófiai non-fictionok 2024 tavaszán

Hogyan látja az ember képzelőerejét Csányi Vilmos? Hogyan alakul át a világ, ha a politikai és hatalmi játszmák kiterjednek a világűrre? Miért kannibál a kapitalizmus? Hogyan dolgozik az idegsebész? És mit gondol az elidőzésről napjaink sztárfilozófusa, Byung-Chul Han?

...
Zöld

Mikor hasznos az AI az irodalomban, és miért nem cseréli le soha az embert?

A japán Rie Kudan megkapta hazája legjelentősebb irodalmi díját, majd elárulta, hogy a szöveg egy kis részét a ChatGPT nevű chatbottal generálta. Az eset nyomát áttekintjük, hogyan alakult az elmúlt két évben nagy nyelvi modellek és az irodalom viszonya, hogyan látják ezt az írók, valamint hogy mikor lehet hasznos eszköz az AI az írás során.

...
Zöld

Összekapaszkodva zuhanni – Így alakíthatod a klímagyászt felszabadulássá

Jem Bendell Mélyalkalmazkodás című, nagy port kavaró tanulmánya után új könyvében azt ígéri, hogy nemcsak segít szembenézni a klíma, és így a mai társadalom elkerülhetetlen összeomlásával, hanem a szorongás és a gyász megélése után segít új, szilárdabb alapokon újraépíteni az optimizmusunkat, életkedvünket.