A-
Herta Müller: Lélegzethintaford.: Nádori Lídia, Cartaphilus, 2010, 335 oldal, 2900 Ft
Túloznék, ha azt mondanám: lenyűgözött az újdonsült Nobel-díjas lágerregénye. Ennek viszont némiképp ellentmond az, hogy – amint ezt valódi könyvélmények kapcsán lagymatag frázisként szokás puffogtatni – nehezen tudtam letenni. Talán a műfaj okozza ezt az ambivalenciát, ugyanis csak nagy kínok árán tudom érvényesíteni a szubjektív komponenst (az érzést, amely akkor járja át az olvasót, ha egy könyv valósággal magával rántja) egy, a cselekménynek igencsak szűk kereteket adó műfaj közegében.
Mindezt úgy is mondhatnám, hogy „kellemesen csalódtam” a regényben, hiszen az Ivan Gyenyiszovics egy napját leszámítva a hasonló témájú szövegek eddig nem tudtak lekötni. Ezek után nem volt nehéz megállapítanom, hogy a lágerregények központi cselekményelemei nálam minduntalan szembekerülnek az igazi olvasmányélménnyel. Nos, ennek vetett véget a Lélegzethinta, ezért mondhatom azt, hogy lenyűgözött. Feloldotta ezt a – talán kissé nyakatekert – belső ellentmondást, megkedveltette velem a szerzőt, és nem utolsósorban elgondolkoztatott.
Szűk műfaji keretekről beszélek, hiszen egy lágerregény cselekményváza első pillantásra nem tartogathat kolosszális meglepetéseket: halálszag, szenvedés, büntetés, elvetélt szökési kísérletek, a test és az elme lassú elrothadása, hirtelen születő majd ugyanilyen hirtelen megszakadó barátságok, reménykedés, amelyet rögtön felitat a keserű jelen tapasztalata, és még sorolhatnám. Egy bő fél évszázad választ el minket ezektől az eseményektől, amelyek nagy felkiáltójelekkel körülvéve még ma is a „levegőben vannak”, feljegyzéseket, naplókat, regényeket adnak ki a témában, nem beszélve azokról a tudományterületekről, amelyek emlékezés és írás, haláltapasztalat és életigenlés viszonylatában próbálják újratárgyalni a múlt század haláltáboraiban átélt és archiválódott eseménysorokat. Mindebből az következik, hogy egy lágerregényben kiemelt szerep jut a nézőpontnak, az elbeszélés módjának, különösen fontos jegyekké válnak a reflexiók, és különös viszonyba kerül az elbeszélő én a fiktív vagy dokumentarista narratív énnel. Lágerregény nehezen születhet saját tapasztalatok révén – ha a műfaj a kalandregény sajátos típusát képviseli, akkor ez egyben legalább annyira az emlékezés és az írás, ha úgy tetszik a nyelv kalandja is.
A Lélegzethinta koprodukcióban született, Oskar Pastior (azóta elhunyt) dadaista költő emléktöredékeit, feljegyzéseit végül Herta Müller formálta regénnyé. A főszereplő-narrátor, Leo Auberg azok közé az erdélyi szászok közé tartozott, akiket az oroszok jóvátételre kényszerítettek, és munkatáboraikba hurcoltak. A regény felidézi az ukrajnai transzportot, valamint a tábor utáni visszaérkezés, az új élet elkezdésének pillanatait, de a hangsúly a lágerben eltöltött évek elmesélésére esik. Nem véletlenül használom az „elmesélés” szót, hiszen a regény fejezetei egy kiterjedt mitológia vagy hagyomány apró epizódjainak tekinthetők. Müllernél ez a hagyomány erőteljes szimbólumokkal dolgozik, a regény pedig egyfajta szószedetként, lexikonként is használható. A halál közelségében egyes tárgyak és szavak bizarr kellékekké válnak, de a szó, mint az utólagos rekonstrukció alapvető eleme elégtelennek bizonyul a leíráshoz: „Csöndes csomagot hordok magammal. Olyan mélyen és olyan hosszú időre burkolóztam hallgatásba, hogy szavakkal soha többé nem tudom kicsomagolni magam. Ha beszélek, csak másképpen burkolózom hallgatásba.” (9-10)
Az emlékezést Auberg a lágerből hazahozott, „madárlátta” szavak segítségével képes történetekké vagy történet-fragmentumokká alakítani, de ahogyan erre ő maga is utal (303), az emlékezés egyúttal írás és törlés végtelenbe nyúló folyamatával érzékeltethető. Miután a szavak teljesen sajátos jelentésre tettek szert a táborban, a „lélegzethinta” , az „éhségangyal” vagy a „szívlapát” magyarázatra szorulnak. Így válhat a regény egy állandó újra-újraértelmezés izgalmas közegévé, amelyben tehát a főszereplőt bevonó cselekmény kiegészül Auberg belső történéseinek lenyomataival is. A férfi végül hazatér, de az újrakezdés nem törölheti ki a szörnyű éveket.
A Lélegzethintát bizonyos mértékben Rejtő Jenő Csontbrigádjához tudom hasonlítani, amelyben Müller regényéhez hasonlóan kissé kopott fátyol választja el az olvasót az ábrázolt történésektől: a jól ismert vagy kikövetkeztethető, egyértelmű cselekmények izgalmas játékba bonyolódnak a szimbolikus nyelvvel. A szimbolikus nyelvezet, bármily rettentően hangzik is, nem szabad, hogy elriassza a regény jövőbeni olvasóit, a Lélegzethinta ugyanis sikeresen érteti meg magát, eloszlatja a homályos pontokat. Betekintést enged egy rendkívül zárt világba, ahol a minden társadalomból ismert jelenségek játszódnak le a maguk brutalitásával vagy komikumával, a regény ugyanakkor távol tartja magát a morális jellegű szókimondástól. A Lélegzethinta a maga nemében izgalmas, olvasóbarát szöveg, egy-két gyengébb epizódjától eltekintve sikeresen erőltetheti az olvasóra sajátosan elmosódó hangulatát. (A kötetet Dragomán György utószava zárja.)
