Az elmúlt időszakban elég sokat írtunk arról, hogy már jó húszéves a Harry Potter-sorozat, ami nagyjából mindent megváltoztatott abban, ahogyan és amit a kiskamaszok olvasnak. Arról talán kevesebb szó esik, hogy ezalatt az idő alatt felnőtt egy olyan nemzedék is, akinek az írására és a gondolkodásmódjára erősen hatott Rowling szériája, és most nem a béna epigonokra kell gondolni, hanem azokra a fiatal szerzőkre, akik a maguk jogán is sikeres műveket tudtak létrehozni. (Itt muszáj még megemlíteni Christelle Dabos szuper Tükörjáró-sorozatát, pontosabban annak első részét, A tél jegyeseit, amely szintén ezen a mágikus vonalon mozogva tudott valami újat mutatni.)
Jessica Townsend: Nevermoor 1. - Morrigan Crow négy próbája
Fordította: Pék Zoltán, Kolibri, 2018, 380 oldal, 2999 HUF
Jó példa erre Jessica Townsend Nevermoorja, melynek első része (Morrigan Crow négy próbája) a napokban jelent meg magyarul. Az ausztrál származású szerző nem is tagadja, hogy erősen hatott rá Rowling, és a HP-szerző munkássága nagy szerepet játszott abban, hogy író lett. A hatást le sem lehetne tagadni, Townsend mégsem szolgaian lemásolta a varázsló univerzumot, hanem képes volt egy teljesen eredeti mágikus világot létrehozni a regényben. A végeredmény nem tökéletes, de egy mindenképpen szórakoztató és olvasmányos kötet lett.
Mindenesetre már a felütés ismerős lehet: hőse, Morrigan Crow a tizenegyedik születésnapjára készül éppen, ami számára nagy eséllyel az utolsó is. Elátkozott gyermek, és történjen bármi gikszer a környezetében, őt teszik érte felelőssé. A születésnapján – pontosan éjfélkor – meg kellene halnia, ám váratlanul beállít hozzá egy fura vörös hajú alak, és felkínálja neki az életet. Igaz, ez az élet merőben más, mint amit eddig megszokott: elkerül egy másik dimenzióba, egy Nevermoor nevű helyre, ott is a Deukalión nevű hotelbe, amely tele van titokzatos szobákkal és lakókkal. Pártfogója egy helyi híresség, Jupiter North, viszont ahhoz, hogy Nevermoorban maradhasson, a lánynak a Csudatársaság tagjává kellene válnia. Ez egyetlen módon lehetséges, ki kell állnia négy próbát, nem is akármilyeneket.
Már ezen a ponton szép kis listát lehetne összeállítani azokból az elemekből, melyeken érezni lehet a rowlingi hatást:
- ott van rögtön főhős, akinek a 11. születésnapja (!) fordulópontot hoz az életében
- Morrigan a saját családjában páriának számít, és mindenkit megkönnyebbüléssel tölt el a távozása
- Nevermoorban különös lényekkel kerül közelebbi ismeretségbe (ott van például Fen, a macskarizma, az egyik legeredetibb figura az egész történetben), és varázslatos kütyük teszik könnyebbé az életét (például az ernyő, amellyel épületek tetejéről lehet leugrani, és amely egy rejtélyes szoba kulcsa is egyben)
- a történet egyik legtitokzatosabb figurájáról pedig maguk a szereplők sem tudják eldönteni, hogy ember-e vagy szörnyeteg („Egyesek szerint kifordult önmagából, és a benne lévő sötétség kívülre került.”)
Townsend ugyanakkor nem követte szolgaian a rowlingi sorvezetőt, hanem képes volt eredeti hangon megszólalni és megszólaltatni a szereplőit is. A dolgok mélyére ásva a sztori itt sem szól másról, mint saját magunk kereséséről, és arról, hogy megtaláljuk azt a helyet a világban, ami csak a miénk. Ahol elfogadnak, és talán még szeretnek is minket. Ahol nem baj, ha néha elesünk, mert mindig van, aki a könyökünknél fogva megemel minket. Townsend varázsregénye ebben az értelemben egy klasszikus felnövéstörténet lesz (hiszen ez még csak a sorozat első része), ami viszont az írót nem tartotta vissza attól, hogy a zombikalandtól kezdve egy karácsonyi csatáig rengeteg mágikus elemmel megszórja a sztorit. Townsend ugyanakkor nem bíbelődött sokat a részletek kidolgozásával (plasztikus leírások helyett gyakran csak skiccel), helyette inkább a fordulatokra helyezte a hangsúlyt. Emlékezetesek a mellékszereplői is, kár, hogy némelyiknek tényleg csak jelenési ideje van a történetben, és a szereplők közötti viszonyrendszer sem olyan összetett, mint a HP-ban.
Az elátkozott gyereknek éjfélkor meg kell halnia - vagy mégsem?
Morrigan Crow elátkozott gyerek. Mivel épp Napszálltakor született, őt okolják minden bajért: ha megdöglik a konyhamacska, ha szívrohamot kap a kertész. Ám ami ennél is szörnyűbb, hogy a 11. születésnapján, pontban éjfélkor meg kell halnia. Jessica Townsend: Nevermoor 1.
Morrigan Crow egy elég jól elkapott figura – lehetne. Nevermoorban látszólag ő az átlagos lány, akinek nincs semmilyen különleges képessége – hacsak az nem, hogy a pártfogója lát benne valami különlegeset. Karakterében ugyanakkor sok a kihagyott ziccer: van olyan epizód, amiben sokkal több is lehetett volna, az író viszont egy teljesen suta félmegoldással elmismásolta a kaland végkimenetelét. Vagy ott az egyik legnagyobb kataklizmával fenyegető helyzet, amit Townsend egy huszárvágással rövidre zár; ez még önmagában nem is lenne baj, viszont az már sokkal inkább, hogy egy ilyen nagy téttel járó helyzetben a hősét passzivitásra kárhoztatja. Morrigan ott és akkor nem alakítója, csak elszenvedője lesz az egész életére kiható döntésnek. Townsendnek az is a feladata lett volna, hogy az első könyvben fokról fokra felépítse a hősét, aki viszont nagyjából maradt olyan, amilyen volt, belső vívódásai ráadásul egy idő után elég egyhangúvá is válnak. Ami igazán feltűnő, hogy a hangja feljebb van kalibrálva egy 11 évesnél, de ezt tudjuk be egy szerzői hommage-nak a Harry Potter felé.
Mindent összevetve viszont a Nevermoore első blikkre egy ígéretes kezdet, pörgős, fordulatos kiskamaszregény, sok kidolgozatlan részlettel, ám tele olyan látványos elemekkel, melyek már a filmesek figyelmét is felkeltették. A filmjogokat a Twentieth Century Fox vásárolta meg, a forgatókönyvírói és produceri teendőkre a Deadline szerint Drew Goddardot szemelték ki, akit néhány éve a Mentőexpedíció miatt már jelöltek a legjobb adaptált forgatókönyv Oscar-díjára. Nem olyan rossz belépő ez.
