Nemere István: Lidércfény nyomozóiroda
Tilos az Á Könyvek, 2014, 192 oldal, 1692 HUF
B-
Furcsa ember a Nemere, de hát épp az irodalomban ne lennének megszállottak: mégis, nehéz megemészteni az ő munkatempóját. Én személy szerint úgy vagyok a könyveivel, hogy kábé fifti-fifti, hogy élvezhető lesz-e vagy nem, de még így is jobb az esély, mint amikor biztosan tudod, hogy valami szar. Néhány (főként régebbi) könyvét nagyon szerettem, és olvastam már tőle elviselhetetlenül pocsékakat is. A gyerekkönyveiről általában Csukás jut az eszembe: annyira nyilván nem jó, mert Csukás egy zseni, de hasonlít. A stílus, a lazaság, a szereplők, ez az egész kábé hetvenes-nyolcvanas évek, delfinkönyves kamaszregény-nosztalgia.
Aki megírt hatszáz könyvet, annak utánozhatatlan rutinja lehet, és ha éppen kipihent és vannak használható ötletei, akkor gondolom Nemere leül, és simán megír egy jó kis kamaszkönyvet pár hét alatt, a minőséggel tehát ezúttal nincs probléma. Nagyon lehet szeretni azt a lendületet és magabiztosságot, amivel a szöveget kezeli, ahogy a tapasztaltak nyugalmával viszi, sodorja a szálakat, beszélteti a szereplőit, azok élnek, mozognak, ugratják egymást, a regény helyszíne, Gerlés valósággal lélegzik, az olvasó érzi a napbarnította bőr illatát, a Tisza felől áradó iszap-, és hal-, és nád-, és nyárszagot, eddig tehát megvagyunk. És a cselekmény is oké, meg izgalmas, de már a tizedik oldal környékén elkezdett valami zavarni, és nem tudtam megmagyarázni, hogy pontosan mi. És aztán történt meg, hogy az egyik gyerek azt javasolta a többieknek, hogy a mobil helyett inkább használjanak fényképezőgépet és zseblámpát, meg kérjék kölcsön a távcsövet a nagypapától, és akkor végre rájöttem, hogy mi a probléma.
A probléma az, hogy ezek hetvenes-nyolcvanas évekbeli gyerekek, hetvenes-nyolcvanas évekbeli szóhasználattal, szokásokkal, logikával, és hiába próbálja meg az író belecsempészni a jelent, egyszerűen nem sikerül. Persze szó esik egy laptopról, és aztán végül használják is azokat a mobilokat, de nem, ezek a gyerekek nem 2014-ben tizenhárom évesek. Most komolyan, elmennek nyaralni a világ végére, és nem az az első kérdésük, hogy van-e internet a házban? Bármennyire kalandvágyóak és lelkesek is, biztos vagyok benne, hogy órákat töltenek el a képernyő előtt, nem fognak egész nap kint bolyongani, még ha a világ legtitokzatosabb lidércfényeit látják is az ablakból.
És ha felfedezni mennek, akkor, miután jól utánajártak mindennek az interneten, és persze mindenek előtt csekkolták a helyszínt Google Earth-ön, biztos hogy viszik azt a szerencsétlen mobilt, mert anélkül nem érzik magukat élőnek, meg egyébként is van benne GPS, és biztos hogy nem zseblámpáznak, hanem a telefonnal világítanak, és biztos, hogy nem adják kölcsön a barátjuknak a mobilt csak úgy, és egyébként meg, akármilyen lepattant nádasban élő mélyszegény cigánygyerekről legyen is szó, egészen biztos, hogy van mobilja. És ha látnak valami izgalmasat, akkor lőnek egy fotót, felrakják instagramra, vagy megosztják tumbleren, esetleg facebookon, vagy youtube-videót forgatnak, és veszélyhelyzetben biztos, hogy kikérik a kollektív tudatalatti, a falka, az internet tanácsát. Aztán ott a műveltség. Nagyon tetszett a szerző optimizmusa, de ha nekem mutatnak egy olyan tizenhárom éves gyereket, aki Csingacsgukkal meg indián hasonlatokkal jön, akkor én összepuszilom, magukat is, meg a gyereket is. Egy generációval feljebb vagyok, de már az én osztálytársaim sem igen tudták, mi a fene az a tomahawk például. (Spoiler, de abban szinte teljesen biztos vagyok, hogy azt viszont tudják a tizenhárom évesek is, hogy néz ki és milyen illatú egy csomag hasis. Elnézést az illúziórombolásért, de 100%-ig biztos.)
Mindez tűnhet kukacoskodásnak, de az olvasásélményt bizony sokszor félbeszakította. Néha felültem a kanapén, és hangosan megszólaltam, hogy „az nem is úgy volt”, aztán hátradőltem, és elgondolkoztam, hogy de ha nem úgy, akkor hogy... Mert továbbra sem tudtam eldönteni, hogy a gyerekek viselkedésének melyik logikát kéne követnie, a Palánk utcai gyermekrablókét, vagy az ask.fm-ét. Mindettől függetlenül a könyv kedves, vicces, aranyos, élvezetes, ha siker lesz, valószínűleg várható folytatás is. A siker azonban kérdéses, és nem a szöveg minősége, hanem emiatt az elidegenítő jellemvonása miatt: megjósolni sem tudom, hogy a célközönség számára mennyire lesz befogadható, mennyire nem. Reméljük a legjobbakat, mert én azért bírtam a Lidércfény nyomozóiroda időben sehova nem helyezhető, de azért kedves kis hőseit.
