Nem markol ágyékon

A-
Rakovszky Zsuzsa: VS

Magvető kiadó, Budapest, 2011, 400 oldal, 3490 Ft

Rakovszky Zsuzsa néhány évnyi hallgatás után új regénnyel jelentkezett a 2011-es könyvhétre. A VS című kötet már megjelenésével, borítójával felhívja magára a figyelmet: decensen elegáns, vörös alapon fekete csipkeminta, mint egy finom női fehérnemű többszörösére nagyított részlete. A hátlapon ismertető helyett egy, a szövegből kiragadott mondat: „Miért van az, hogy a beteljesülhetetlen vágy kínjánál csak a beteljesült vágy csömöre a kínosabb?”

A kínos jó kifejezés. Olyan, mintha a szereplőnek nem is csak az alsóneműjébe, hanem még intimebb tájékai felé nyúlna (próbálna nyúlni) szerző, s vele együtt az olvasó. VS, ahogy ő nevezte magát; Vay Sándor gróf, a 19. század magyar irodalmának, irodalmi közéletének meghatározhatatlan, furcsa figurája volt, egy tehetséges, lánglelkű dzsentri, aki kitűnő, bár kissé egyoldalú nevelésben részesült, fiatalkorában végigmulatta a fővárost és a jelentősebb vidéki értelmiségi központokat, szerelmes volt és szerették, színésznőket csábítgatott, párbajba keveredett, házassági ajánlatot hazudott és teljesített be, majd egy súlyos magánéleti tragédia megtörte, s miután anyagi forrásai is elapadtak, külföldre költözött, és rövid kávékereskedői pályafutása után elszegényedett szabadúszó újságíróként halt meg. A furcsaság pedig mindebben az, hogy a gróf úr nő volt, eredeti nevén Vay Sarolta grófnő.

Identitása azonban egy férfié, méghozzá egy meglehetősen nosztalgikus, polgári értékeket valló férfié, aki szerint a szép asszonyok állhatatos szerelme teszi teljessé és kiteljesedetté a férfiak alkotó életét, satöbbi. VS nem egy harcos feminista, nem egy homoszexuális ikon: ő maga is a természet tévedésének tartja női testét, és súlyos sértésként fogja fel, ha valaki célozgatni mer a kétségbevonhatatlan igazságra.

Milyen lehetett az élete abban a korban, amikor a női szépségideál a kínzóeszközként is használható halcsont, vagy acélbetétes fűzőkkel ötvencentisre torzított derék volt, és írótársaságba, vagy mulatókba legfeljebb a félvilági hölgyecskék és a színésznők jártak? Ha csak rá, mint történelmi személyre gondolunk, mi sem látunk más megoldást, mint az általa választottat: olyan erős ragaszkodás a hamis, azonban gesztusról gesztusra felépített férfi-identitáshoz, hogy mindenkinek muszáj legyen ha nem is elhinni, de legalább elfogadni azt. Olvasóként viszont nemcsak a történet érdekelne, hanem a mögöttes érzelmek is, mármint azok az eltitkolt érzelmek, amiket a külvilág felé nem vallott be. VS feleségül vesz egy klagenfurti polgárlányt, hamarosan azonban saját apósa citálja bíróság elé, mivel egy nagyobb összeget kölcsönkért tőle, majd nem fizette meg neki. Börtönbe kerül, ahol az alaposan összezavart igazságszolgáltatás maga sem tudja, mit tegyen ezzel a furcsa szerzettel.

A regény egyes szám első személyű naplószövegként indul, később kiegészül VS verseivel, és amikor pszichológiai vizsgálatot rendelnek el, az orvos arra kéri VS-t, írja meg élettörténetét: ez alkotja a regény, mondhatni gerincét. Úgy gondolnánk, ez kielégíti majd kíváncsiságunkat. Szomorú és abszurd, hogy pont Rakovszky végtelen profizmusa és a tökéletes arányérzékkel megírt „VS”-szövegek akadályozzák meg ezt. Vay ugyanis, érdemes belelapozni az írásaiba, sosem boncolgatta a nemiség témáját, a saját nemiségét pedig a lehető legjobban elkerülte. Elképzelhetetlen az, hogy őszintén valljon a témáról, főleg egy olyan szövegben, amiről tudja, hogy később más is átnézi azt. Őt a hazugság tartotta életben, soha egyetlen pillanatra nem inoghatott meg, akkor ugyanis az egész élete darabokra hullott volna. Hiába kerül a női részlegre, hiába kényszerítik orvosi vizsgálatra, tagad, hárít, lázadozik. Egy ilyen személyiség biztos nem írja le részletesen, milyen férfiként egy női testben, és hogyan viszonyultak ehhez az eddigi életében megismert férfiak és nők. VS egy entellektüel, egy individuum: addig létezik, amíg gondolkodik magáról, és nem fogja a magáról gondoltakat semmilyen kényszer hatására megtagadni (a történet valós abszurditásához hozzátartozik, hogy pontosan emiatt a kétségbeesett ragaszkodás miatt engedik, gyakorlatilag különösebb büntetés nélkül, rövid idő után szabadon). VS-nek tehát nem is áll érdekében őszintének lenni magához, és ezáltal az olvasóhoz sem.

Rakovszky szövege ennek megfelelően tökéletesen hiteles: VS a saját romantikus hős-jellegét domborítja ki, részletesen leírja szerelmeit és kalandjait, viszontagságait és mindazt, ami a börtönbe kerülése előtt történt, de nem esik szó nőiségéről, csak néha, egy-egy kikerülhetetlen utalásban, amit a többletinformációkkal rendelkező olvasó természetesen értelmezni tud. Nem mondhatom azt tehát, hogy nem jó a regény, mert jó, tökéletes, kifinomult és a maga módján még vicces is, ez azonban egy ilyen súlyos és egyben ennyire, már-már mocskos módon izgalmas téma esetében nem biztos, hogy elég.

A VS java része olyan, mint egy 19-századi kalandregény paródiája, és az írónő láthatóan lubickol is ebben, VS karikatúraszerűen, túlzóan romantikus jellemének megrajzolásában, vagy a főhős által „írt” versek megalkotásában: mindegyik egy külön gyöngyszem. De mégis, egyre fokozódik az olvasó zavart hiányérzete. Van itt egy súlyos titok valahol, körbejártuk, távolról éreztük az illatát, tudjuk nagyjából mekkora, és hol kell keresni, és mégsem kapjuk meg, nem ismerünk meg belőle többet a százötvenedik oldal, mint a tizedik oldal után.

Nem lehet „tanácsot adni” egy alkotó embernek, hogy hogyan kellett volna az alkotását elkészítenie, mert ő ezt így írta meg, így lett teljes és így lett az övé. De mégis, talán egy másik narrátori hang megszólaltatása közelebb hozott volna minket a figurához, akit a könyv letevése után sem ismerünk igazán. Több olyan érdekes alak is van a regényben, akivel szívesen megismerkedtem volna jobban, például Zarándy, a szélhámos „jóbarát”, aki valószínűleg tisztában volt VS igazi nemével, hiszen éveken keresztül kísérte az életét, vagy Emma, az első beteljesedett nagy szerelem, aki viszont, bár jó darabig együtt élt a gróffal, feleségének hitte magát, és őszintén úgy gondolta, még gyermeket is szülhet neki. Rakovszky azonban ragaszkodik VS hangjához, a pszichiáter jelentésein kívül nem szólal meg rajta kívül más a regényben.

Illetve mégis. Ahol a legcsillogóbb, legérdekesebb a szöveg, azok VS álmai: többször is álmodik a történet folyamán, és ezek a tudattalan által meghatározott képek, erős szimbolikájú történetecskék érthetőbbé teszik a figurát. Miután kiengedik a börtönből, a főhős elveszti szerelmét, és elhatározza, hogy öngyilkos lesz. A díler azonban, akitől finomkodó virágnyelven mérget rendel, félreérti a kérését és kábítószert ad a pénzéért. Csillogóan érdekesen megírtak ezek a morfiumos (?) álmok és képzelgések, ahol például maga elé vetíti életének egy lehetséges, nőként leélt változatát is. Ez azonban elenyészően kis része a szövegnek, és sajnos túl hamar elmúlik a szer hatása, VS visszatér a saját maga által kreált racionalitáshoz. Sajnálom, hogy Rakovszky Zsuzsa nem játszott el még jobban ezzel a szituációval, volt egy érdekes témája, megvan a tehetsége, a profizmusa, egyszóval minden-minden adott volt ahhoz, hogy egy újabb fantasztikusan erős, felkavaró nagyregénye legyen a magyar irodalomnak. Én úgy érzem, nem az lett. A VS egy érdekes, remek regény. Nem több, nem kevesebb.

Extra: csak azoknak, akik olvasták a regényt, ajánlom a Holmiban megjelent Borgos Anna-tanulmányt, nagyon érdekes.