A-
Arnaldur Indridason: Hideg nyomon
Fordította: Torma PéterAnimus Kiadó, 2011, 240 oldal, 2490 Ft
A Hideg nyomon az izlandi krimigyáros ötödik magyar nyelven megjelent könyve (kicsit idegesítő, hogy pár éve ugyanezzel a címmel forgalmazták a mozikban Ben Affleck neo-noirját). Korábbi regényeiből, például a Kihantolt bűnökből vagy a Vérvonalból már jól ismert Erlendur felügyelő ezúttal olyan gyilkossági ügyben nyomoz, ami több szempontból is nyomasztóbb egy átlagos esetnél: egyrészt az indíték kőkemény rasszizmusnak tűnik, másrészt az áldozat tíz év körüli kisfiú. A bevált nyomozócsapat nekilát, hogy felgöngyölítse a szálakat, miközben jó nord szokás szerint lassan mindenen elhatalmasodik a reménytelen depresszió.
Indridason regénye kellően lehangol, pont annyira, amennyire skandináv krimiken harcedzett lelkünk elvárja. A fagyoktól ölelt kis országban a morális rend mindig ingatag, borúra ború jön. A hullák jégbe fagynak, a nyomokat hó takarja be, az ég folyvást szürke és élettelen, súlyos hófelhők gomolyognak a fejünk fölött, fütyül a csontig ható északi szél, a saját kis világukba zárkózó élők pedig a farkasordító hidegben megállás nélkül szenvednek. Alkoholisták, csüggetegek, xenofóbok, csökött, magukba forduló kispolgárok, drogfüggők, elhanyagolt gyerekek, diszfunkcionális családok, pedofilok és áldozataik (létezik olyan skandináv krimi, amiből a nemi erőszak motívuma hiányzik?): csupa erodálódott lélek torlódik egymásra a könyv lapjain. Kiderül, hogy bevándorlónak lenni Izlandon éppolyan sanyarú állapot, mint másutt, de a bennszülöttek élete sem fenékig tejfel a tejfehér környezet ellenére sem. Dermesztő depresszió kívül-belül, égen-földön.
A rend pártján állóknak ugyanúgy sajátja ez a morális és emocionális labilitás, mint bárkinek a tájékon: a főhekus, Erlendur egyáltalán nem az a tipikus gáncsnélküli lovag. A végleges semmibe hullás határán táncoló gyerekeivel való kommunikációja, bár a korábbi kötetekhez képest javult valamelyest, továbbra is ócska konflisként döcög, sötét múltjából ismét felszínre bukkan egy koromfekete darabka, és egykori főnökének örök vadászmezőkre távozásával is kénytelen szembenézni. A regény kevés reményt keltő elemeinek egyike, hogy időközben sikerült szert tennie egy megértő barátnőre, egyszer-egyszer pedig az a gondolat is súrolja a tudatát, hogy közvetlen kollégáinak zárkózott arckifejezése mögött hús-vér emberek rejtőznek, akiktől néha illik megkérdezni, hogy érzik magukat, vagy hogy van a beteg gyerekük. Ők, Elinborg és Sigurdur Oli amúgy a bevándorlókkal kapcsolatos álláspontok két tipikus szemszögét képviselik: píszítankönyvekből magolt sorok feszülnek az „integráció mindenáron”-mantrának, de még mindig sokkal emberibbek, mint az ostoba, pöffeszkedően rasszista tanár, Kjartan.
Jó kis könyv a Hideg nyomon, mindenki élvezni fogja, aki kicsit is fogékony erre az instabil és szomorú világra, a nyári depresszióban szenvedők szűk csoportjának különösen ajánlom. Az analitikus krimik csavarosságát azonban senki ne kérje számon rajta, és felesleges is találgatni, vajon ki követte el a szörnyű bűntényt. A végkifejlettel amúgy kicsit nehezen békültem meg, és nem azért, mert csavarkényszerem van. Mivel nem akarok a poéngyilkosság halálos bűnébe esni, csak annyit róla, hogy igazán nem dönthető el, Indridason az éles társadalomkritika fenyegető ördöge elől szedte-e a nyakába a lábait, vagy úgy érezte, mondanivalója ezzel a befejezéssel sokkal univerzálisabb fogantatású lesz, és valami mélyebb és általánosabb válságot, deformálódást tapint ki, mint egy szimpla bevándorlási kérdésboncolgatás. Így aztán a végére odaképzeltem mindenfélét, a mindinkább elkorcsosuló emberi faj kritikájától és a közoktatás világméretű, totális csődjének felpanaszlásától kezdve a talio-elv morális problematikájáig és a Moravia által is megénekelt pusztító Unalom könyörtelen következményéig. De simán el tudom képzelni, hogy ha ezeket a nagy megfejtéseket Indridasonnak szegezném, elszörnyedve olvasná a fejemre Arany János halhatatlan sorát: „Gondolta a fene.”
