Nate Jackson sérülései pályafutása alatt (Illusztráció: Deadspin)
Vasárnapról hétfőre virradóra rendezik az 51. Super Bowlt, az amerikai futball döntőjét. A New England Patriots és az Atlanta Falcons játszik egymással, vagyis a legjobb védelem csap össze a legjobb támadósorral. Az amerikai, és így természetesen a világ egyik legnézettebb sportjának csúcsmeccsén egy csomó erős, atletikus szupersportolót fogunk látni, miközben ennek a cirkusznak a hátterét alig ismerjük. Ez elsősorban az NFL, az amerikaifutball-liga érdeke, Roger Goodell komisszár egyre nagyobbra fújja a lufit, a játékosok a háttérbe szorulnak, minden héten háború van, ahogy Oliver Stone filmje is állította, és mindenkinek a pályán a helye. Nate Jackson hat évig profi focista volt, a legtöbbet a Denver Broncosban játszott (szakértőknek: tight endként), Kelj fel és járj! című egyszerre szórakoztató és nyomasztó memoárjában megírta, milyen életet él egy NFL-játékos.
Nate Jackson: Kelj fel és járj! - Túlélni az NFL-t a rakás alján
Fordította: Vincze Ádám, Cser Kiadó, 2016, 248 oldal, 3141 Ft
Nagyon röviden arról szól a könyv, hogy van egy átlagos profi sportoló, aki sokszor viszi vásárra a bőrét, miközben a rendszer a fájdalom elfojtására és a sérülések eljelentéktelenítésére kondicionálja. Figyelem, nem a játékosok a hülyék, mert ők nagyjából tudják, mit vállalnak, viszont a rendszer kizsigereli őket (itt megjegyzem, hogy azért nem mindent tudnak, mert az súlyos agykárosodások csak az utóbbi években kaptak hangsúlyt, előtte elmismásolták a témát). Egy valós történet, amiben nem kell senkit sajnálni, mert van pénz, siker és csajok a felszínen, de végre megismerhetjük a jéghegy eddig láthatatlan részét is.
Az NFL látszólag csillogó életpályamodellt ígér, ha valaki bekerül és szerződést kap, akkor jön a pénz, a hírnév és a csajok is. Egyébként ezt láthatjuk az HBO elég szórakoztató sorozatában, a Nagypályásokban (Ballers) is. Pedig ha valaki csak egy meccset látott, esetleg ki is próbálta a játékot, akkor tudhatja, hogy a játékosok borzasztó fizikai igénybevételnek vannak kitéve. Törik, zúzzák egymást, mintha nem lenne holnap, mert a rendszer kiveti magából a puhákat, uralkodik a háborús metafora, a játékosok nem meccsre, hanem harcra mennek. És megint elismétlem, hogy a játékosokat nem kell sajnálni, ők az egyik legösszetettebb és legfizikálisabb stratégiai játékát játsszák.
Egy játékos szezonja már nyár elején elkezdődik az edzésekkel, augusztusban jön az előszezon, majd szeptemberben a 16 meccses alapszakasz, és utána a jobbaknak a lényeg, a rájátszás, majd a Super Bowl. Ez nem tűnik soknak, ha valaki még nem látott egyetlen meccset sem. Aki látott már, annak állandó kérdés, hogy hogyan képesek a játékosok összedrótozni magukat hétről-hétre. Tavaly év végén írta meg a The Players Tribune-ben a Seattle Seahawks cornerbackje (legegyszerűbben: védője), Super Bowl-győztes játékosa, Richard Sherman, hogy is telik egy átlagos hete (a nem átlagos hete rövidebb, mert csütörtök este kell játszania, esetleg hétfőn):
- vasárnap - meccsnap
- hétfőn - mindene fáj, próbálja összekaparni magát az orvossal, röntgenre jár, listázzák a sérüléseket
- kedd - pihenőnap
- szerda - kezdődnek az edzések
- csütörtök - könnyített edzés
- péntek - edzések, már kezd a szervezete rendbe jönni
- szombat - készülődés a mérkőzésre
Sherman mondja egyébként azt is, hogy az NFL-ben egy egészséges játékos sincsen, amint megkezdődik a szezon. Ez egy ilyen sport, és tök jó látni, ha van olyan játékos, aki megmutatja a hátteret is. Nate Jackson pont ilyen, egy tanú, egy túlélő, aki nehezen került a ligába, mert hiába tehetséges valaki, ahogy ő is volt elkapóként az egyetemen, az egyáltalán nem jelenti azt, hogy sikeres pályafutás áll előtte, hiszen rajta kívül még nagyon sokan marha tehetségesek. Ő nem volt a reflektorfényben, mégis megragadt a ligában, mert rengeteget dolgozott, küzdött, és az egészségét is teljesen alárendelte a futballnak. Gyorsan rájött, hogy a kedvenc játéka, amire az életét felteszi, valójában bedarálja a testét: fájdalomcsillapítókon él, tűszúrásokkal kel és fekszik, műtétekre és rehabilitációkra jár, aminek a végeredményeként biztos maradandó károsodásokat szenved. De a játékot ettől függetlenül még mindig szereti, és ez az, amit nem lehet elvitatni: amikor nem került be az NFL-be, akkor Európába jött játszani, de kipróbálta magát egy kis ligában is pályafutása végén.
Hogyan képes Jackson a sportkarrierjével foglalkozni, az elkapásokkal, a futott útvonalakkal, a blokkolásokkal, a győzelmekkel, a szurkolókkal, a sikerrel vagy akár a vereséggel, ha már az is óriási feladatot jelent számára, hogy képes legyen végigcsinálni az edzéseket, meccseket újra és újra, úgy, hogy a kisebb sérülésekkel egyáltalán nem foglalkozik, a nagyobbakat kisebbnek hazudja, és csak akkor nem játszik, ha műteni kell?
Nate Jackson elég szórakoztatóan írja meg saját NFL-es pályafutását, és mivel nem egy korszakos, csak egy átlagjátékosról van szó, ezért nem is különösebben színezi a tapasztalatait. Az NFL-be már bekerülni is roppant nehéz, folyamatosan bizonyítani kell egy profi, sok pénzt megmozgató, erősen központosított, a vallás-diktatúra-hadsereg hármasából gyúrt rendszerben, amiben minden klub egy gazdasági társaság, konkrét pénzügyi kerettel (fizetési sapka), szigorú célokkal, elvárásokkal és keretszámmal. Rendes versenypiaci szemlélet uralkodik a sportban, nincsenek TAO-s luficsapatok se: sokszoros a túljelentkezés már az egyetemi programokra, majd a drafton, ahol a legjobbakat választják ki a profi karrierre, később a csapaton belül a kezdő helyekért.
Miközben Jackson a világ legmenőbb sportjának egyik élcsapatában játszik, egyáltalán nem tudja megélni azt teljes csillogásában. Napi szinten kell azért küzdenie, hogy bekerüljön vagy bent maradjon a csapatban, és azért is, ami ezt előfeltételezi: legyen olyan fizikai és egészségi állapotban, hogy egyáltalán az edzéseken meg tudjon jelenni. Egy rontás vagy sérülés hosszabb időre vagy akár végleg kiejtheti a a rendszerből.
A Kelj fel és járj! című könyv a legkevesebbet azzal foglalkozik, hogy mi történik a pályán, mert amennyire értem, az a legegyszerűbb része. Ez érthető, hiszen akármekkora harcnak tűnik is, mégis csak egy játék, a sportot kiskorunktól kezdve annak fogjuk fel. A játék szó jelentéstartományába például egyáltalán nem fér bele a sérülés vagy a fájdalom. Ezek a játékosok viszont egy egész életet tesznek fel arra, hogy négyszer 15 percet játsszanak vasárnaponként. Jackson könyve pont a meccsen kívüli életről szól, amiben nyilván van Las Vegas-i bulizás, sztriptízbár, piálás és playmate-ek, de főleg egy borzasztó szigorúan kialakított napi verkli. Máshogy nem is lehetne ezt csinálni.
Jackson is kiemeli, mennyire hozzászokott a fájdalomcsillapítókhoz, és hogy ezekre sok játékos mennyire rácsúszik, függő lesz. A fájdalom rendszeres, egy idő után hozzá lehet szokni, és ez nemcsak személyes döntés kérdése, hanem a rendszer is erre épül, mert egy nagyon egyszerű szabály van: ha sérült vagy és nem játszol, akkor jön a helyedre rögtön három tök alkalmas játékos (ennek szép példája volt idén a Dallas Cowboysban Tony Romo története, akit sérülése miatt Dak Prescott helyettesített. Ő az addig a klub arcának tartott vezért úgy lejátszotta a pályáról, hogy már az eladásán gondolkodnak). És mindig, mindenhez hozzá kell tenni, hogy a sérült játékos fizetését értelmesebben is el lehet költeni, például egy egészségesebb, bevethető játékosra! Ebben a rendszerben nem a játékosok egészsége, hanem bevethetősége, használhatósága az elsődleges szempont, ezért mindenki abban érdekelt, hogy elfedje a sérüléseket.
Az elfedésben a rendszer segítőkész: tolják a fájdalomcsillapítókat, de engedékenyebbek a fűszívással is, a csapatorvosok meg soha nem lesznek olyan szigorúak, mint egy átlag körzeti orvos. Jackson könyvéből az amerikai sportsajtó elsősorban azt emelte ki, hogy a szerző/játékos szerint nemcsak ő, hanem a fél liga füvezik, alapvetően rekreációs céllal, mert máshogy nem képesek elviselni a fájdalmakat. Mondjuk a liga feléről azt is állították, hogy a figyelemzavarra és hiperaktivitásra használt amfetaminszármazékon, az Adderallon él, hiába tiltott a ligában, ugyanis máshogy képtelenek összeszedni magukat az edzésekre, meccsekre. Az ördögi kör jól látszik: az edzésekhez fájdalomcsillapítókat és gyorsítókat kell szedni, amiknek a mellékhatásaira rámegy a veséjük, májuk. Ezek miatt a sérüléseket sem pihenik ki, nem gyógyulnak meg, ezért nagyobb a veszélye a maradandó károsodásnak, vagy a súlyosabb sérülésnek is. Egyébként pedig altatókkal és fűvel képesek lelazulni.
Jackson története a gyerekkori álom kergetéséről szól, kihangsúlyozva, hogy ebbe az álomba bele is lehet rokkanni. A könyv szórakoztató, a fordító, Vincze Ádám jó munkát végzett, sikerült megoldania, hogy az amerikai focira szakszavai azok számára is könnyen érthetőek legyenek, akik még nem láttak egy meccset sem. Bár ez a könyv egy profi amerikai focista története, valószínűleg más sportokból is könnyen hozhatnánk példákat. Andre Agassi önéletrajza például azzal kezdődik, hogy alig bír kikecmeregni az ágyából a zuhanyig, annyira fáj mindene. Innen nézve pedig már egyáltalán nem is tűnik játéknak az egész.
