A
Charles Bukowski: A kezdő
fordította: Pritz Péter

Cartaphilus Kiadó, 2008, 368 oldal, 3300 Ft

Honnan veszi ezt a szart kicsim? Maga egy igazi balfasz. – mondta egyszer Bukowski két korty bor között színtelen hangon a riporternek, aki előállt valami home made-elmélettel a regényei kapcsán (videót lásd lentebb). Bukowski nem a mélyen szántó irodalmi elméletek embere. Regényei, szövegei tökéletesen egyszerű, nyers és végletekig szürke világa nem taktika, vagy írói fogás. Bukowski egyszerűen tényleg vastagon leszarja. A botrányos hírű, napról napra tengődő, alkoholmámorba fojtott életet élő amerikai író pont olyan, mint a szövegei: egyszerű és szókimondó.

Itt tárgyalt regénye önéletrajzi ihletésű, mint legtöbb szövege. Főhőse Henry Chinaski, aki egyértelműen Bukowski alteregója. A kezdőben Bukowski élete első húsz évét meséli el, tökéletesen színtelen módon, valószínűleg pont úgy, ahogy megesett. Nem hiszem, hogy különösebben hozzányúlt volna a valósághoz, eleve Bukowski írói magatartásától azt hiszem távol áll az ilyesmi: nem formálta, hanem lejegyezte a valóságot. A Born into this című dokumentumfilmből ki is derül, hogy az egyes részletek mennyire valósághűen lettek megírva, mint például a rendszeres apai fenyítések színhelye, a fürdőszoba és a fenyítéshez használt borotvaszíj, de a pázsit is, amit ollóval kellett tökéletesre nyírnia, a kínzóan semmilyen kertváros, a főhős betegségtől eltorzult arca, és még lehetne sorolni.

A szövegvilág egyszerű, mint a százas szög. Nincs semmi csavar, sem rendszer, pláne nincs tetőpont, fokozás, következtetések és nagy summázások. Rendesen el is rontana mindent, ha lenne ilyesmi. Chinaski visszaemlékezései szépen sorrendben haladnak előre a legelső emlékektől, és a (különösebb izgalmaktól mentes) események színtelen leírásán kívül nem is történik semmi. Az ember végig érzi is, hogy így van, egy percig nem hiteti el velünk a szöveg, hogy itt most majd valami irdatlan hatalmas tetőpont lesz a végén. Chinaski szépen felcseperedik, kijárja az iskolákat, közben néha verekszik, próbál csajozni, később dolgozni kezd, de kirúgatja magát, aztán egyetemre jár, éjszakai életet él, irtózatosan sokat piál, és nem találja a helyét. Nem akar megbotránkoztatni, sem megrendíteni. Ha akarná, nyilván valami sokkal borzalmasabb világot is megfesthetne, de minek. Bukowski alapfelfogása az, hogy az élet önmagában is elég elbaszott, az írónak nem küldetése azt formálni, hanem csak lejegyezni, kíméletlen pontossággal.

A kezdőből árad, hogy az élet akár lehetne ezerszer is rosszabb, ígyis-úgyis maga a pokol. Chinaski tökéletes antihős. Legnagyobb tragédiája, hogy súlyosan életképtelen. Hogy maga sem tudja, mi a baja, egyvalamire vágyik csak, hogy hazamenjen és álomba igya magát. De ezzel tisztában is van, nem küzd ellene és elfogadja, így a tragédia részben fel is van oldva, élete a kisszerűség fogságában zajlik. Az átlagosság és a tökéletes hiábavalóság fojtogatja leginkább az olvasót. Ez a szövegvilág számomra rokonságot mutatott  a 20. századi egzisztencialistákkal, főhőseik súlyos semmibevetettségével. Amitől igazán nagy író Bukowski, az az, hogy úgy képes letehetetlen könyvet írni, hogy már a legelején teljesen világos: itt aztán nem fog történni semmi. Eltelik egy nap és utána kezdődik egy másik, ami kicsit rosszabb lesz. Vagy jobb. Vagy pont ugyanolyan.
 

 Bukowski beolvas a riporternek (a videó második felében)

 Részlet:

Hallottam, hogy apám hazaér. (…) Pár pillanattal később kinyílt a szobám ajtaja. Száznyolcvahét centi magas volt, nagyon nagy ember. Ahogy belépett minden megszűnt létezni, a szék, amiben ültem, a tapéta, a falak és a gondolataim is. Ő volt a sötétség, ami elnyelte a napot, a benne lévő erőszak mindent eltüntetett maga körül. Az egész ember fülből, orrból, szájból állt, nem mertem a szemébe nézni, csak a nagy, vörös, ideges arcát láttam. (…) Úgy éreztem, a nap is apámé, nekem semmi közöm hozzá, mert apám házára süt. Olyan voltam, mint a rózsái: valami, ami az övé, nem önmagamé. (…) Úgy tett, mintha mi sem történt volna, mintha nem az imént vert volna meg. Amikor visszamentem a szobámba, arra gondoltam, hogy ezek az emberek nem lehetnek az én szüleim, biztosan csak örökbe fogadtak, most meg boldogtalanok, mert nem olyan lettem, mint amire számítottak.

 

Nem tudom, hogy mi volt velünk, de volt valami bennünk, és ezzel tisztában voltunk. Látszott a járásunkon, hallatszott a beszédünkön. Nem beszéltünk sokat, maximum a következtetéseket vontuk le, ez viszont mindenkit kiakasztott. Az, hogy azt képzeltük, miénk a világ. (…) Jó érzés volt. Szerettem, ha úgy néznek rám, mint hangadóra, rossz gyerekre. Jó érzés volt rossznak lenni. Jó akárki lehetett, ahhoz nem kellett bátorság. (…) Eszem ágában sem volt olyannak lenni, mint az apám. Ő csak eljátszotta, hogy rossz. De ha az ember valóban rossz, nem kell megjátszania, mert akkor az benne van. Én szerettem rossz lenni. Azoktól meg rosszul voltam, akik megpróbáltak jók lenni.

 

Láttam, mi vár rám. Szegény vagyok, és az is maradok. De igazából nem is vágytam pénzre. Nem tudtam, mire vágyom. Vagyis dehogynem. Egy helyre, ahol elbújhatok, és ahol semmit nem kell csinálnom. Annak gondolata, hogy valaki legyek, nemcsak hogy megrémisztett, de undorodtam is tőle. Még csak belegondolni is lehetlen volt számomra abba, hogy ügyvéd, tanácstag vagy mérnök legyek. Vagy hogy megházasodjak, és gyerekeim legyenek; hogy csapdába ejtsen a családi struktúra. Hogy mindennap elmenjek dolgozni valahová, hogy aztán este hazamehessek. Képtelenségnek tűnt. Hogy ezt vagy azt csináljam, családi piknikekre menjek, karácsonyozzak, július negyedikézzek, május elsejézzek, anyák napjázzak… Tényleg arra született az ember, hogy végigszenvedje ezeket a dolgokat, aztán meghaljon? Akkor már inkább eljárok mosogatni egy étterembe, este meg hazamegyek egy kicsi szobába, és álomba iszom magam.